Aki soha életében nem dolgozott, annak nem fáj, hogy többet adózol a fizetésedből
Dálnoki Áron a főnökkel
A valóság ismerete nélkül nehéz valós problémákra valós válaszokat keresni. Talán ezért nem is próbálkozik az ellenzéki törzsközönség ilyen létidegen feladatokkal. Ha ránézünk a választási térképre, teljesen világossá válik, hogy mindenki a maga szintjén nyomorog. És van olyan nyomorgás, amit a sikeres gazdaságpolitika sem tud felszámolni.
A jóléti nyomorgást egyértelműen az elmúlt 15 év termelte ki: 10 év masszív és 5 év mérsékelt gazdasági, és főleg gazdagodási növekedést követően (hiszen a háztartások nettó elkölthető jövedelme, vagyona és megtakarításai is kilőttek) után óhatatlanul kialakult egy abszolút jólétre szocializálódott társadalmi csoport. Tulajdonképpen ez a társadalmi csoport a „NER-light”, azok, akik úgy lettek a rendszer haszonélvezői, hogy nem kerültek a tűz közelébe, egyszerűen csak rájuk esett a társadalompolitikai fókusz.
Mindenki a maga szintjén nyomorog
Önmagában egy ilyen réteg kialakulása üdvözletes, kívánatos fejlemény. A kérdés csupán az, hogy- némi marxista képzavarral élve- „osztálytudattal” rendelkező, felelős társadalmi réteggé tud-e alakulni ez a csoport. A válasz az, hogy legfeljebb csak részben. Ez azonban nem magyar, hanem civilizációs sajátosság: az euroatlanti világban 20-30 évvel ezelőtt lezajlott társadalmi folyamatok visszhangját láthatjuk Magyarországon is.
A nyugati jóléti társadalmak kórtüneteinek súlyossága gazdasági fejlettségükkel és az állam jóléti funkcióinak terjeszkedésével arányosan ütközik ki. A jóléti állam példájául szolgáló skandináv államokban például a no-go zónák és a párhuzamos társadalmak kialakulását tulajdonképpen állampolgári kötelességhez hasonló nihillel vette tudomásul a társadalom.
Az angolszász világban a különböző emancipációs mozgalmak rendkívüli sikere szült először nemlétező, így nyilván kirekesztett (ami a valóságban nincs, azt a társadalom nyilván kirekeszti, hiszen a társadalom az van, a 72 különböző nem meg nincs, azaz a valóság kirekeszti a valótlanságot) társadalmi csoportokat kreált. Ezek az emancipálandó új társadalmi csoportok aztán valós kirekesztést generáltak létező társadalmi csoportokkal szemben. Például a feketékkel szembeni pozitív diszkriminációból újjáéledő szegregáció, vagy a transzjogok által abuzált nőjogok, lásd Iman Khelif nőverése az olimpián, vagy a női börtönökbe zárt biológiai férfi rabok esete.
Mindennek az eszmefuttatásnak a lényege csupán az, hogy az euroatlanti civilizáció kulturális mintázatába kódolva van, hogy amennyiben a materiális világ már nem hordoz kihívásokat, van affinitásunk a posztmateriális világban megoldandó válsággócokat keresni, vagy kreálni. Itt jön a képbe a választási térkép.
Ha ránézünk a választási térképre például Budapesten, jól látható, hogy a város leggazdagabb kerületeiben a legerősebb a baloldal, jelen esetben a Tisza Párt. Ezekben a kerületekben is jellemzően két ellenzéki archetípus lelhető fel: a klasszikus liberális értelmiségi, akit kiterjesztően nevezhetünk a belpesti archetípusnak, valamint ott a csokos házban élő, két autós (egyik nagycsaládosok kedvezményével, másik „a cégre” megvásárolva, állami villanyautós támogatással), gyerekek ingyen tankönyvet kapnak, ingyen menzát és anyukának jövőre már szja-t se kell fizetnie.
Utóbbi élethelyzetben értelemszerűen már nem a materiális kihívások jelentik az elsőszámú kihívást, ilyenkor lehet aggódni a bébifókákért, a melegek házasodási formulái miatt.
A munkaalapú társadalom koncepciója ezért egy érdekes vízválasztó vonal a magyar közéletben. A „ha munka van, minden van” kifejezés ugyanis társadalmi osztálytól függően teljesen mást jelenthet: annak, akinek a környezete az elmúlt 15 év társadalompolitikája mentén integrálódott a munka világába, annak a létet jelenti. Annak, aki már „túl van” a munkán, annak pedig célt kellene, hogy jelentsen, bázist a haza gyarapításához. A másik opció ugyanis, hogy a felszabaduló energiák nemlétező problémák megoldására összpontosulnak. Így született a közéletbe a Tisza Párt.
A haszonélvezőknek egy különleges csoportja, akiknek nem kellett dolgoznia, de valakinek – elnézve a káderállományt, leginkább a feleségeik – árnyékában kellett élniük.
Magyar Péter sztoriját ismerjük: a miniszterfeleség, aki maga is miniszter akart lenni.
De ott van Dálnoki Áron, a Tisza megszorító csomagjának atyja, aki szerencsésen beházasodott az ország egyik leggazdagabb családjába, és most úgy gondolja, ő érti a kisemberek problémáját.
A valóság talaján soha nem álló budai úrfiúk együtt megfejtették, hogy az ország attól virágzik fel, ha a szerencsétlen melóst (legyen az kubikus vagy középvezető) rommá adóztatják. Persze, hogy életszerűnek tűnik: aki életében nem dolgozott önerőből munkahelyen, hanem egész életét jólfizető igazgatótanácsi székekben töltötte, annak a „munkát terhelő adó” legfeljebb költségvetési sor. Akinek viszont mindene a munkától függ, annak egy halálos ítélet. És hogy mellette az áfa kicsit alacsonyabb lesz? Egy üveg Dom Perignonnál már látható különbség. És tudják azt, hogy egy budai villapartiban hány üveg fogy abból? Minden szentnek maga felé nyúlik a keze. Még a tiszásoknak is.
