A jókedv és a rosszkedv között is választunk vasárnap

Bajnai Gordon miniszterelnök-jelöltként pedig nem kívánta a magyaroktól megtudni, hogy a Gyurcsány utáni egy éve, amely a korábbiaknál is jobban beárazta politikai vezetői képességeit, milyen nyomokat is hagyott a választópolgárokban. Mesterházi Attila, Vona Gábor, Karácsony Gergely, Szél Bernadett, Dobrev Klára meg már az esélytelenek nyugalmával vágott neki a megmérettetésnek. Márki-Zay Péter esete jobban hasonlít Magyar Péteréhez, szintén teljes egészében külföldi licence, teljesen fogalmatlan, kívülről jövő figura, aki meg van győződve a saját tökéletességéről, persze ezt azért lényegesen kevésbé arrogánsan tolja a környezete arcába, mint a Tiszavezér. Mindig minden politikus árul valamiféle hangulatot, de ő kifejezetten depressziót akar eladni.

A magyar ellenzék mindig képtelen volt a poszthoz méltó miniszterelnök-jelöltet állítani

Az elmúlt negyven évben először az alapvetően külcsin és látszat tekintetében teljesítő sztárok vették át a komoly, vagy legalábbis annak látszó emberek szerepét a véleményvezérkedésben, hogy aztán olyan influenszerek vegyék át a helyüket, főleg a fiatalok világában, akiknek az a legfőbb értékük, főleg a fiatalok esetében megint, hogy hülyébbek a saját nézőiknél. Ez a politikában is a könnyen érthetőség kultuszához vezetett, ami bonyolultabb, mint egy faék, az nem is létezik.

Magyar Péter, sem az ember, sem az influenszer, nem tartalmaz összefüggéseket, csakis érzelmi beállítódásokat. Valóságfüggetlen élményárús a fickó, aki csak érzelmi kielégülést kínál, amelyet a jól programozott közösségi média technológiaként nem csak támogat, hanem tulajdonképpen “valósághelyettesít”.

Négy évvel ezelőtt a kampány egyik fő témája volt a mostanra teljesen elfeledettnek tűnő identitáspolitika, amikor olyan emberekkel volt dolgunk, akik szerint olyan entitás vagy, amelynek meghatározod magad, aminek “érzed” magad, ha unikornis, akkor az. Ez tulajdonképpen rengeteg embernek tetszett, ők négy évvel későbbre úgy lettek átprogramozva, hogy leginkább ukránként határozzák meg magukat, ami az oroszellenesség szinonimájaként is tökéletesen használható. Minden valóságból kihámozták a politikát, az az ellenzéki oldalon még csak nem is a Magyar Péterhez fűződő eszetlen rajongásként definiálódik, legfeljebb egyeseknél, hanem a kormányzat és a valóság iránti eszelős gyűlöletként. A politikai valóságtagadók valóságot akarnak váltani, úgy, hogy csak érzéseik vannak a jelenlegiről és semmiféle tudásuk nincs arról, hogy hová is akarnának helyette kerülni.

Ezért van az, hogy az átlag ellenzéki szavazó, aki alapból azért ellenzéki, mert soha sehol nem érezte még jól magát, még egy olyan rendkívül kellemetlen, kényelmetlen, látványában, hanghatásában kellemetlen jelenségtől is, mint Magyar Péter, azt várja, hogy a szavazás, a választás gesztusával vigye át a Nirvánába, agresszívabb emberek esetében Valhallába. Az átlag Tisza szavazó megváltást remél, nem érdekli a geopolitikai helyzet, az adórendszer, a háború, már rég túlvan az első átprogramozáson, ami szerint Magyar Péter vezeti át a saját kis nihilista mennyországába, ahol az ukrán toborzótisztek összeölelkeznek a katonaköteles magyar fiatalokkal és Putyint és Orbánt ettől a látványtól megüti a guta.

Ez az első olyan választás Magyarországon, amikor az egyik nagy tömb szavazói teljesen tudatosan szavaznak arra, hogy minden legyen rosszabb. Ugyanis nekik nem a saját jó közérzetük kell, hanem az, hogy mások rosszul érezzék magukat. A színtiszta igazi kárörömre hajtanak. Persze a normális világban kárörömöt legfeljebb akkor érzel, ha egy általad nem kedvelt személy tőled függetlenül esik arcra, de a tiszások ezt úgy szeretnék megélni, hogy ez esetben ők lesznek akik hanyatt löknek minket. A Tisza a színtiszta pitiáner rosszindulat pártja, Magyar Péter pedig az a példakép minden rosszkedvű ember számára, aki bármilyen mások számára kellemes helyzetet szét tud barmolni pillanatok alatt.

Minden választás kettéoszt bennünket valahogy, hiszen választanunk kell, jelen esetben egy vidámabb és egy káoszos jövő között. A szavazás pillanatában nem csak magunknak küldünk üzenetet, hanem az összes többi magyarnak is. Nekünk, akik egy pozitív üzenetet akarunk küldeni mindenkinek, csak annyi dolgunk van, hogy több ilyet küldünk, mint amennyi negatívat a tiszások. Magyarország nekem eddig jó helynek tűnt, a sporádikusan felbukkanó hülyék ellenére, most is remélem, hogy sokkal több kedvességet fogunk kapni végül, mint gyűlölködést.