Mit tehetünk a kurdokért?
A kurdok lakta területeken nemzedékek óta irtóhadjárat folyik a kurdok ellen. Az azonban, hogy mi is folyik ott valójában, kik a kurdok, hogyan élnek és hogyan akarnak élni, miként kerültek jelenlegi helyzetükbe, közép-európai ésszel megérthetetlen és felfoghatatlan. A kurdok fele Törökországban él, gyakorlatilag egy tömbben, tehát akár azt is mondhatjuk, hogy török megszállás alatt. A modern Törökország persze – egész véletlenül – szintén a Nyugat bűne, mint ahogy az is, hogy az I. és a II. világháborút lezáró rendezkedések során a figyelemre méltó ostobaságról tanulságot tevő nagyhatalmak nem békét akartak teremteni, nem igazságot akartak tenni, hanem a legrövidlátóbb módon csak a saját közvetlen érdekeiket követték.
Nyilván teljesen véletlen, hogy Észak-Afrika és a Közel-Kelet elmúlt évszázadának története felettébb homályos a nyugati ember fejében. Úgy tűnik, hogy korunk nyugati politikusainak ismeretei pedig különösen csökevényesek a világ ezen szerencsétlen tájékáról. Az egykori török birodalom, amely folyamatosan gyengült a XX. század elejéig, ugyan tulajdonképpen ellensége volt a Nyugatnak, de egyúttal helyeselték létezését stratégiailag, hiszen valamelyest ellensúlya volt az orosz terjeszkedésnek, amelyet viszont már akkor is nagyon hevesen elleneztek az akkor még világhatalom angolok és úgy általában Európában mindenki. A világháború után lényegtelennek látszó Törökországot azért hozták létre így többek között, hogy az akkor éppen káoszba süllyedő oroszok későbbi terjeszkedését ezzel is akadályozzák.
Senki nem gondolta akkor, hogy száz év múlva Törökország újra regionális nagyhatalmi státuszba lép és ugyanakkora világpolitikai és európai jelentőségre tehet szert, mint birodalmi elődje egykoron. A Szovjetunió fennállása idején az akkor szekuláris Törökország a NATO geopolitikailag nagyon fontos tagjaként vett részt a világpolitikában. A kisebbségek elnyomásában történelmi gyakorlattal rendelkező törökök brutalitása senkit nem érdekelt. Oroszország mindeközben – Szovjetunióként is és ideológiailag is – jelen volt a térségben, amelyhez földrajzilag ő van a legközelebb.
A kurd térség, az etnikai Kurdisztán és a tágabb térség tulajdonképpen olyan, mint Afganisztán: átláthatatlan és kibogozhatatlan, kezelhetetlen vérbosszúkkal, ezer éves háborúkkal átszőtt őskáosz. Törzsi viszonyok, hadurak, számtalan hasonló erejű szereplő, vallási ellentétek, nagyhatalmi befolyás (USA, Oroszország, Kína), regionális középhatalmak (Törökország, Irán), a multinacionális vállalatok politikacsináló jelenléte és persze legutolsó sorban az EU-s érdekek.
Arról nem is beszélve, hogy olyan aktorok is vannak, mint például az Asszad-rezsim, amelynek fennmaradását még annyira sem értjük, mint az előbbieket. Ebben a rémálomban a kurdok az egyik legkisebb tétel, ugyanis az ő érdekeik minimális érvényesítése is szinte minden szereplő számára elfogadhatatlan.
A kurdok álmait csak azért tartják életben, mert túl jelentős katonai erőt képviselnek ahhoz, hogy csak úgy ki lehessen őket vonni a képletből. Akihez a kurdok állnak – akár csak erős részeik, mert ők sem egységesek még véletlenül sem –, azok megerősödnek, elbillentve a káosz lokális uralásán alapuló egyensúlyt. A lapok újraosztódnak, de senkinek nem osztanak túl erőset. Itt már mindenki háborúzott mindenkivel és mindenki volt mindenkinek a szövetségese. Az, hogy éppen milyen alapon, azt európai aggyal nem lehet megérteni.
Kedves szövetségeseink, az amerikaiak éppen kivonulnak a térségből, a velünk jó viszonyban lévő oroszok éppen bevonulnak az ő pozícióikba, a törökök (akikkel szintén jó viszonyt ápol a jelenlegi kormányzat) támadják a kurd fegyveres szervezetek némelyikét (akikkel egyébként szintén nem vagyunk rosszban), meg területeket akarnak elfoglalni és megtartani ott, a kínaiak meg kavarnak a háttérben.
Biztos mi és az EU tudunk tenni itt valamit. Hát nem. Az EU annyira impotens, hogy semmit nem tud és akar tenni azon kívül, hogy a jelenlegi állás szerint fizet a törököknek azért, hogy ne engedjen rá néhány millió menekültet. Amikor a Nyugat elég erős volt, száz meg hetven éve, akkor sem oldotta meg a Közel-Kelet problémáit.
Jelenleg még talán az amerikaiak és az oroszok sem elég erősek ahhoz – együtt sem –, hogy rendet tegyenek ott. Mindenki tudja, hogy csak katonai megoldás van. Illetve lenne, mert méreteiben az első iraki háborúhoz hasonló erőkoncentrációra lenne szükség, és diplomáciailag lehetetlen lenne a koalíciót összeszedni mögé. A céljainak a megvitatása során meg minimum kirobbanna még három másik háború a tárgyaló felek között. Tehát hiába van ugyan irreális katonai megoldás, diplomáciai megoldás akkor sem lenne. Mondjuk ez a helyzet teljesen ismerős lehet: az arab tavasz, az iraki háborúk mind így értek véget, egy diplomáciailag, politikailag kezelhetetlen polgárháborús helyzetet hagytak hátra. Szegény kurdok, akik egy háborúban élnek nemzedékek óta, pontosan azt kapják majd, mint eddig: annyi fegyvert és segélyt, hogy ne omoljanak össze.
Mi, magyarok semmit nem tehetünk értük. Csak árthatunk magunknak azzal, hogy nem vesszük figyelembe a törökök szempontjait. Legfőképpen azért, mert a saját, drágán megvásárolt tapasztalatunkból tudjuk, hogy mennyit érnek a nyugatiak ígéretei, például mennyit értek 1956-ban. A Nyugat nem fogja megvédeni Közép-Európát sem politikailag, sem katonailag többé úgy, ahogy azt a törökök kiverése idején, a XVII. század végén tette. Akkor még legalább működött a nyers hatalmi érdek. Nem mellesleg hosszú békét is teremtett, ami biztos jobb a végtelen háborúnál.
Van amikor fontos a szimbolikus politizálás, de csak akkor, ha készek vagyunk elviselni annak valóságos következményeit. Semmit, tényleg semmit nem tehetünk a kurdokért. De magunkért még tehetünk: ne támogassunk olyan politikát, amely felesleges konfrontációra vezet a törökökkel. Mert könnyen magunkra szabadíthatunk egy olyan problémát, amit majd a határainkon katonailag kell megoldanunk.
A XXI. században kizárólag erkölcsi alapon nyugvó politikai álláspontja csak annak lehet, aki naivan azt hiszi, hogy a történelem a tiszta jó és a tökéletes gonosz küzdelme. Pedig csak a legritkábban tudhatjuk azt, hogy ki áll a jó oldalon, sőt, sokszor még azt sem tudhatjuk, hogy van-e jó oldal egyáltalán.
