„Uram, kihez mennénk?” – XVI. Benedek kiadatlan prédikációja az ideológiák pusztításáról

Az Il Giornale közölte nemrégiben XVI. Benedek pápa egy exkluzív, korábban ki nem adott prédikációját, amelyet még 2006. augusztus 27-én, egy Castel Gandolfóban tartott magánmisén mondott el. A szöveg olaszul - szintén nemrégiben - egy kötetben is megjelent, Kiadatlan prédikációk 2005-2017. címmel, amelyben Joseph Ratzinger emeritus pápaként elmondott 82 prédikációját gyűjtötték össze.

XVI. Benedek egyik kiadatlan prédikációja 2006. augusztus 27-én hangzott el 

Kedves testvéreim és nővéreim,

az imént hallott evangélium [Jn 6,60–69; az említett evangéliumi szövegrész a cikk végén található, SZIT] Jézus tanítványainak akkori, nagyszámú csoportján belüli megosztottsággal és egy döntéshelyzettel szembesít minket. Egy olyan helyzetet vetít előre, amely szinte minden tanítványgenerációban és az egyházközösségben megismétlődik. Ahogy a tanítványok csoportján belül, úgy Krisztus egyházában mindig lesz egyfajta felszínes kereszténység, egy célszerűségi, konformizmuson alapuló, felszínes kereszténység: amíg a dolgok rendben mennek, az emberek követik Jézust. De abban a pillanatban, amikor Jézus szava, az isteni akarat túl szigorúnak, elfogadhatatlannak bizonyul, felülkerekedik az önérdek.

Ebben a helyzetben Jézus döntés elé állít bennünket: hinni vagy nem, követni vagy nem. Valóban hinni akarunk Jézusban, vagy végső soron csak a saját akaratunkat akarjuk követni? Ebben az értelemben, a döntésüket megkérdőjelezve, Jézus azt mondja a tizenkettőnek: „Ti is el akartok menni?” Ugyanígy szól hozzánk is: „Valóban hívők akarunk lenni, követni Jézust akkor is, ha nem értjük Isten akaratát? Valóban keresztények akarunk lenni, Isten Egyháza? Miért hiszünk?” Simon Péter válaszol a tizenkettő nevében; három rövid, de megrendítő mondattal, amelyek tele vannak jelentéssel és nagyon időszerűek.

Az első mondat így hangzik: „Uram, kihez mennénk?” Péter nem találta volna meg Jézust, ha nem lett volna az a nyughatatlan szívű, kereső ember, aki rá akart találni az igaz életre. Nyilvánvalóan nem elégítette ki a halászatnak köszönhető viszonylagos jóléte. Nem olyan ember volt, aki egyik napról a másikra élt; olyan ember volt, aki Isten válaszára várt, várta a próféták ígéreteinek beteljesedését.

És jól ismerte azokat a különféle áramlatokat, amelyek az akkori Izraelben megoldásként mutatkoztak. Lényegében három ilyen áramlat volt: 

• a szadduceusok politikai opportunizmusa, egy olyan vallás, amelyben végső soron a siker, a karrier és a jólét voltak a legfőbb kritériumok; 
• aztán a farizeusok moralizmusa, amely sok szempontból lenyűgöző volt, de túl arrogáns, túl szűklátókörű és könyörtelen, és amelyből hiányzott a megbocsátás és a megbocsátás elfogadásának képessége; 
• végül pedig az úgynevezett zelóták erőszakos vallási szövetsége, akik a rómaiak elleni harcot azonosították a megvilágosodáshoz vezető úttal. 

Péter jól tudta, hogy ezek közül az utak közül egyik sem nyújtja az igazi választ. Sajnos a korban az erőszak, a zelóták frakciója élvezte a legnagyobb támogatottságot, mindez Jeruzsálem pusztulásával és Izrael népének szétszóratásával végződött.

E panorámát szemlélve Péter jogosan kérdezi: „De kihez menjünk?” Látta, hogy Jézus valóban az új, az isteni, és pontosan azért, amiért isteni, nem mindig érthető vagy könnyű. De mégis az igazi válasz. Ma mi is feltehetjük: kihez menjünk? Milyen alternatívák vannak? 

• Láttuk a múlt század nagy ideológiáinak kudarcát: egyrészt a nácizmusét és a fasizmusét, az új birodalom, a megújult világ, a kiválóság és a dicsőség nagyszerű ígéreteivel. 
• Láttuk a marxizmust, amely a világ egyetlen olyan tudományos víziójaként állította be magát, amely végre megnyitja a paradicsom kapuit ezen a földön, és amely halottak seregét hagyott maga után. A lelkek és a föld pusztulását. 

Kihez menjünk? A világ által kínált alternatívák egyike sem az igaz út. Jézus a válasz, kiegészülve a minden korból származó szentek nagy menetével, a szeretet, a mindennapi élet alázatos szentjeivel. Ez a menet a történelem fényének útja, az igazi út. Ők mutatják meg nekünk: ez a helyes irány! Jézus a válasz a kérdésre: „Kihez menjünk?”, egy olyan válasz, amely arra késztet bennünket, hogy felkiáltsunk: „Tiéd az örök életet adó tanítás.” Minden más szó, a nagy szavak elmúlnak. Jézus azt mondta: „Ég és föld elmúlik, de az én igéim el nem múlnak.” (Mt 24,35). És így is van.

Szavai ugyanolyan időszerűek, mint az első napon, és hozzátesszük: Ő maga az élő Ige. Az Úrban, a Fiúban látjuk az Atyát, és így az igazi világosságot, az élő Istent, a minket szerető Istent, a minket ismerő Istent. Az Atyát, aki önmagát adja a Fiúban. Csak a szeretet és az igazság halhatatlan; ez az élet; minden más a halálnak van alávetve. Krisztus személyesen a Szeretet és az Igazság, és mi, Krisztussal egyesülve, az életben vagyunk. Ő az Ige, aki Lélek és Élet!

És ez az Ige, amelyet egyre jobban kell szeretnünk, egyre jobban kell ismernünk, az ő szavaiban bontakozik ki. Így egyre jobban szeretnénk elmélkedni Jézus halhatatlan szavain az Evangéliumban, kezdve a hegyi beszéddel és befejezve a nagy példabeszédekkel: Lázár, a tékozló fiú, a szamaritánus... Minél jobban elmélyedünk ezekben a szavakban, annál jobban megismerjük Jézust, rálépünk az élet útjára, és életet találunk. Hálásnak kell lennünk az Úrnak, hogy Ő, az Ige, nekünk adta a szavakat, és hogy a szavakban valóban megismerhetjük az élet útját, elmélkedhetünk és szerethetjük ezeket a szavakat, és így megismerhetjük a Fiút és az Atyát. Ahogy Jézus maga mondja a papi imájában: "Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust." (Jn 17,3). Ismerni téged: az igaz Isten, az igazság, ez az élet!

„Tiéd az örök életet adó tanítás” – mondja Péter, és harmadik szóként hozzáteszi: „Mi hittünk, és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje.” Van egy másik helyzet is, amely ezt megelőzően történt, amikor Péter a tizenkettő nevében ezt mondta: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia.” (vö. Mt 16,16), és így örök formát adott a keresztény hitvallásnak, a kereszténység konstitutív szavának, amelyet a prédikáció után mi is meg akarunk vallani: „Te vagy az élő Isten Fia”.

Most, ebben a helyzetben, utalva Jézus röviddel korábban elmondott eucharisztikus beszédére, Péter ezt mondja: „Te vagy az Isten Szentje.” Az ószövetségi nyelven ez azt jelenti: Te vagy az igazi főpap. A főpap kiváltsága, küldetése az volt, hogy egyedül lépjen be a templom szentélyébe, hogy belépjen Isten szentségének fenntartott terébe, és nyomorúságunk, bűneink és szenvedéseink teljes súlyát Isten világossága elé vigye, hogy azok átalakulhassanak. De ez csak egy szimbolikus gesztus lehetett, mert ez a szentély csak egy szimbolikus tér volt.

Jézus, az igazi főpap, belép a tűzbe, Isten szentségének megközelíthetetlen fényébe, amelybe senki sem léphet be, és magával viszi minden emberségünket, szenvedésünket, bűneinket, és elégeti azokat Isten fényében, átalakítva és visszahozva nekünk Isten szentségét. Ez az ő áldozata, az ő papi cselekedete, amely mindig újra megvalósul a legszentebb Eucharisztiában, ahol az Úr az Atyához megy, és közösségbe hozza életünket az Atyával, és önmagát adja, nekünk adja Isten szentségét, és így felkészít minket arra, hogy közösségben legyünk Istennel, közösségben az élettel. Így mondhatja Péter: „Te vagy Isten Szentje” – ezek Szent Péter eucharisztikus szavai. Imádkozzunk, hogy az Úr segítsen nekünk most, hogy jól ünnepelhessük ezt a nagy misztériumot, és hogy Isten szentsége egyre mélyebben hasson át életünkre.

Az Úr – mondtuk – ezt is kérdezi tőlünk: „Mit akartok tenni? Menni a saját akaratotok szerint, vagy engem követni?” Péterrel együtt teljes szívünkből válaszolunk: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás. Te vagy az Isten Szentje, az élő Isten Fia."

Ámen!