Izzik a levegő az Északi sarkkörön - Miért akarják az oroszok a "világok kapuját"?
Orosz atommeghajtású tengeralattjárók az Atlanti-óceán északi részénél, amelyek a GIUK-átjárón keresztül hajózhatnak tovább, ha a NATO nem állítja meg őket. Fotó: Medium.
Vigyázó szemünket mostantól az Északi sarkkörre is vessük! Az oroszok nemrég egy hadihajóval lepték meg a NATO tengeri bázisát Izland partjainál, ahol nem más található, mint a GIUK-átjáró. Ez választja el katonailag a Föld két féltekéjét, és ez garantálja, hogy nem olyan könnyű megtámadni az Egyesült Államokat vagy Oroszországot egyik-másik félnek. Azonban figyelnie kell az észak-atlanti szövetségnek, ha nem akarja, hogy elvágják a kereskedelmi kapcsolatokat az Atlanti-óceánon vagy a Földközi-tengeren, mert Oroszország nagy tűzerejű tengeralattjárót állomásoztat a közelben, amely bármikor bevethető az átjáró megrohamozására. Elemzés.
Különös fejleményekről számolt be a The Times. A lap szerint egy minden bizonnyal Grönlandra tartó orosz nukleáris tengeralattjáró jelent meg Izland partjainál. A Nagy Vlagyimir elnevezésű hadihajó valószínűleg a Kola-félszigetről, egészen pontosan Gadzsijevó és a közelben lévő Zapadnaja bázisról érkezett, amely a stratégiai nukleáris tengeralattjárók otthona. Mivel az orosz tengeralattjáró az úgynevezett GIUK-átjárón keresztül jutott Izlandig, a szövetség hadihajókat mozgósított, hogy nyomon kövesse a célpont mozgását és korlátozza annak hozzáférését az Észak-Atlanti-óceánhoz.
De mi is ez a GIUK?
Elnevezése Grönland, Izland és az Egyesült Királyság kezdőbetűiből származik, az Észak-Atlanti-óceán központi csomópontjaként pedig összeköti a Jeges-tengert az Atlanti-óceánnal, és megkönnyíti az Észak-Amerika és Európa közötti közlekedést, így a NATO stratégiai jelentősége okán szigorúan ellenőrzése alatt tartja. Mondhatnánk azt is, hogy a GIUK a szövetség valódi vörös vonala, minden egyes hajót – legyen az ellenséges vagy szövetséges –, amely megközelíti ezt a területet, szigorúan figyelik.
A terület nem egy kicsi stratégiai terület.
Ha nem ellenőriznék a lehető legszigorúbban ezt az átjárót, innen pofonegyszerűen eljuthatnak orosz tengeralattjárók és katonai hajók az Atlanti-óceán északi részére, majd az Egyesült Államok keleti partjára vagy Gibraltárra, onnan pedig tovább a Földközi-tengerre. Nemcsak az európai országok és az Egyesült Államok elleni esetleges támadással szemben nyújt védelmet, de megakadályozza az Európa és az Egyesült Államok közötti kritikus infrastruktúrákkal szembeni szabotázsakciókat. És hogy mik lehetnek ezek az akciók? Például olyasmi, ami az Északi Áramlat gázvezetékeinek felrobbantásánál tapasztaltunk.
Így ha a GIUK által ellenőrzött kritikus szakaszon átjutna valahogy egy hajó, amely felrobbantja az útjában álló infrastruktúrát, alighanem a cseppfolyósított földgáz-, azaz az LNG-szállításokat érintené az a legjobban, amely most ellátja az Európai Uniót.
Szovjetek ellen használva
A GIUK nem egy mai „találmány”, már a második világháborúban felismerték a szövetségesek, hogy az átjáró által határolt területet muszáj védeni a transzatlanti utánpótlási útvonalak, a szövetséges háborús erőfeszítések létfontosságú elemeinek védelméhez. A szövetséges erők ezért elfoglalták Izlandot és Grönlandot, hogy megfigyelő és védelmi állásokat hozzanak létre. Ezek a bázisok kulcsszerepet játszottak a létfontosságú hajózási útvonalakat megzavarni kívánó német tengeralattjárók és felszíni hajók elleni küzdelemben.
A GIUK védelmével már akkor is akadtak gondok, amikor Dánia megszállása után a német Bismarck csatahajó kihasználta az átjárót, hogy kitörjön az Atlanti-óceánra.
A GIUK-átjáró jelentősége tovább nőtt a hidegháború alatt, és a NATO védelmi stratégiájának frontvonalává vált. Központi csapásmérő pontként szolgált a Kola-félszigeten található bázisokról az Atlanti-óceánra jutni próbáló szovjet tengeralattjárók felderítésére. A NATO bevetette a Hangmegfigyelő Rendszert (SOSUS) és olyan tengeri járőr repülőgépeket, mint a P-3 Orion, hogy fenntartsa az előnyét a tengeralattjáró-elhárító hadviselésben (ASW). Az SOSUS hálózat, egy víz alatti hidrofonokból álló rendszer, amely korai figyelmeztetést adott a szovjet tengeralattjárók mozgásáról, jelentősen növelve a NATO megfigyelési képességeit.
Miután a Szovjetunió összeomlott, az amerikaiak figyelme is elsősorban a Balkánra, a Közel-Keletre és Afrikára összpontosult.
A GIUK-nál állomásozó fregattok, a tengeri járőrgépek és a tengeralattjáró-flották nagy részét kitelepítették, átcsoportosították más célpontok megfigyelésére, mert azt gondolták, Oroszország soha nem lesz már konkurens nagyhatalom. Aztán Vlagyimir Putyin megjelenése átírta a terveket.
Egyre sebezhetőbb a "világok kapuja"
A nagyhatalom felfegyverkezése ugyanis arra sarkallta az USA-t, hogy visszavezényelje a hadihajóit, csakhogy a klímaváltozás újabb kihívás elé állította Washingtont. Eddig ugyanis az Északi sarkkörön lévő Arktisz természetes akadályt jelentett egyrészt a GIUK-nak, Grönlandnak és az Egyesült Államoknak, másrészt Oroszországnak. Azonban ahogy a jég visszahúzódik az éghajlatváltozás miatt, ez a természetes védelem gyengül, egyúttal kibővíti Oroszország hadműveleti területét, nagyobb haditengerészeti manőverezőképességet és közvetlenebb hozzáférést biztosít az Észak-Atlanti-óceánhoz a GIUK-szoroson keresztül. Ez lehetővé tenné az orosz haditengerészeti erők számára, hogy megkerüljék a hagyományos szűk keresztmetszeteket, például az Öresundot, ami megnehezíti a NATO nyomon követési és elszigetelési erőfeszítéseit.
Tegyük hozzá, az oroszoknak nem(csak) azért fontos a terület, hogy „kiéljék katonai ambícióikat”, hanem azért is, mert az Arktiszon keresztül jóval sebezhetőbbé is válnak.
A NATO ugyanis bármikor kihasználhatja a GIUK-szoros feletti ellenőrzését és az északi-sarki vizekhez való nagyobb hozzáférését az orosz haditengerészeti mozgások megfigyelésének fokozására, erők telepítésére korábban korlátozott területeken.
A Geopolitical Monitor elemzése szerint ezzel hatékonyabban megkérdőjelezheti a szövetség Oroszország Barents-tengeri védelmi stratégiáját, amely arra kényszeríti Oroszországot, hogy megerősítse északi katonai infrastruktúráját és fokozza A2/AD (azaz a hozzáférés elleni/területmegtagadási) képességeit, amelyben a tengeralattjárók kulcsszerepet játszanak.
Oroszország valóban fokozta az északi-sarkvidéki militarizációt az elmúlt években, nemcsak védelmi intézkedésként, hanem a sarki hajózási útvonalak, az energiaforrások és a katonai hozzáférési pontok feletti ellenőrzés biztosítására irányuló hosszú távú stratégia részeként is. Az erőfeszítések magukban foglalták a szovjet korabeli bázisok újranyitását, a fejlett S-400 légvédelmi rendszerek telepítését, valamint rendszeres haditengerészeti gyakorlatokat stratégiai partnerekkel a magas szélességi körökön.
Az orosz haditengerészeti flották közül a legnagyobb és stratégiailag legfontosabb, az Északi Flotta elsősorban a Kola-félszigeten állomásozik, amely régió egész évben jégmentes hozzáférést biztosít az Észak-Atlanti-óceánhoz a GIUK-szoroson keresztül. Mind a félsziget, mind a Barents-tenger kritikus kiindulópontként szolgál Oroszország fejlett tengeralattjáró-flottája számára, ami elrettentési stratégiájának sarokköve.
A Jaszen és Borej osztályú tengeralattjárók bevezetése rávilágít Oroszország elkötelezettségére a tengeri fölény visszaszerzése iránt. Ezek a tengeralattjárók az egyik legmodernebb lopakodó technológiával vannak felszerelve, amely
- lehetővé teszi számukra a hagyományos felderítő rendszerek kijátszását, valamint
- fejlett fegyverekkel, például Kalibr cirkálórakéták és Zircon hiperszonikus rakéták segítségével;
- megnövelt hatótávolságuknak és pontosságuknak köszönhetően ezek a platformok jelentős távolságokból is célba vehetik a NATO eszközeit és infrastruktúráját.
Azzal, hogy egyre több olyan hadihajó bukkan fel a GIUK környékén, mint a Nagy Vlagyimir, azt jelzi, a Kreml demonstrálni akarja a tengeri dominanciáját, valamint a természeti erőforrások biztosítását és a befolyás érvényesítését az Észak-Atlanti-óceánon. Így az sem kizárt, hogy az oroszok jelenléte erősebb lesz az eddigieknél is a GIUK-átjáróban.
Kiemelt kép: Orosz atommeghajtású tengeralattjárók az Atlanti-óceán északi részénél, amelyek a GIUK-átjárón keresztül hajózhatnak tovább, ha a NATO nem állítja meg őket. Fotó: Medium.
