Vinnyogás és reszketés Budapesten – Amikor a “békés” tüntetők fekáliával összemocskolták a rádióalelnök székét

Antall József halála után talán még jobban bedurvult a médiaháború. A balliberális média elképesztő dühvel esett neki az új miniszterelnöknek, Boross Péternek, akit ragadozóként, a diktatúra híveként festettek le. Közben a rádiónál Csúcs László több embert elbocsátott, köztük olyanokat is, akik nem voltak véresszájú hírhamisítók. Ez taktikai hiba volt a választások előtt. Válaszul a Győrffy Miklós vezette posztkommunista, szektás rádiós társaság az SZDSZ támogatásával nagy tüntetést szervezett, amely – a legújabb korok szokása szerint – rombolással végződött. A felbőszített emberek betörtek az alelnök irodájába, és az elmondások szerint összekenték fekáliával Csúcs László székét. Ekkor már semmi sem volt szent, és csak ezután jöttek vissza Hornék. Folytatjuk Stefka István médiaháborús sorozatát, itt a huszadik rész.

Nem kellett sok időnek eltelnie Antall József halála után, hogy ne találjon új célpontot a balliberális médiagépezet. Most az arisztokratikus gőggel vádolt néhai miniszterelnök után, akit a horthysta rendszer visszaállításával vádoltak, amiért ő 15 millió magyar miniszterelnökének tartotta magát, amiért keresztény Magyarországot akart, nos Antall után Boross Péter miniszterelnök került célkeresztbe. Minden, ami mocsok volt, azt összehordták ellene. Ebben a hadjáratban ismét vezető szerepet játszott a Farkasházy Tivadar által főszerkesztett Hócipő, a szatirikus kéthetilap. A támadást Megyesi Gusztáv A Hóbagoly című írása indította el, még a haláltusáját vívó Antall József miniszterelnöksége idején (Hócipő, 1993. XI. 25.) Akkor már viccelődtek Borossal, a belügyminiszterrel, kezdetben kedves Hóbagoly bácsinak nevezték, később a ritka madár ellenszenves tulajdonságait emelték ki.

A Hócipőben Megyesi Gusztáv, az Északi-sarkkörön élő madárról, átvitt értelemben Boross Péterről, fotókkal illusztrálva többek között ezt írja: „… Minden bagolyféle ravasz. Ragadozó szenvedélyük igen nagy, dögöt nem szívesen esznek… valamennyi madár utálja. Különösen az apró-madarak s ez nem véletlen, hiszen ezekre is sunyin, képmutatóan vadászik, álmukban támadja meg őket… A zűrzavar a hóbagoly ideje. Ekkor van elemében igazán, ekkor tudja uralmát kifejteni, sunyisága és rendkívüli agresszivitása ekkor érvényesül. Ám erre mindig később jön rá az ember, mert viselkedése kifinomultan megtévesztő… Most, hogy különösen kemény időkre számíthatunk, nem árt, ha mindezt megjegyezzük. Úgy néz ki, el fognak szaporodni nálunk is a hóbaglyok, nemcsak egyetlen példány uralmáról van szó…még az sem biztos, hogy nem törlik időközben a jövő évi naptárakból a májust.”

Micsoda aljas megjegyzés. Megyesi a kommunisták és a szélső-liberálisok embere elhintette ezzel a mondattal, hogy Boross Péter miniszterelnöksége alatt diktatúra lesz, és elmarad a négyévenkénti országgyűlési választás vagy előre hozott választásra számíthatunk.

Boross Péter belügyminiszter, későbbi miniszterelnök. Forrás: Hócipő magazin 1993. XI.25.-ei száma

Emlékeztetni szeretném az olvasót, hogy a balos sajtó nem először hasonlított állatokhoz jobboldali politikusokat vagy újságírókat. A médiaháború sorozatban már megírtam a Népszabadság szerkesztősége, 1992. április elsejei számának összeállítását.

“Csurka István Diurnusra (Bodor Pál újságíró): görény; Kósa Csaba Mester Ákosra: patkány; Stefka István Bencsik Gáborra: hernyó; Murányi László Gádor Ivánra: tarajos sün; Rózsa T. Endre Gombár Csabára: siketfajd; Aczél Endre Pálfy G. Istvánra: szúnyog; Diurnus Kósa Csabára: lódarázs; Gádor Íván Stefka Istvánra: lótücsök; Rangos Katalin Rózsa T. Endrére: tetü; Liebmann Katalin Bölcs Istvánra: sakál; Hankiss Elemér Chrudinák Alajosra: pióca; Mester Ákos Csurka Istvánra: Rózsa T. Endre.”

Egyszóval állatok voltunk.

Totális háború

Elvadult a helyzet a közszolgálati rádióban. A Magyar Rádió Krónika szerkesztői – Havas Henrik, Frei Tamás, Márványi Péter, Nej György, Szörényi Péter, Vicsek Ferenc… – ezerrel támadták a jobboldali kormány tevékenységét, főként Boross Péter miniszterelnököt. A Bölcs István, Mester Ákos, Bolgár György, Győrffy Miklós és Vicsek Ferenc vezette 168 órában, a Szénási Sándor, Váradi Júlia és Ráday Eszter készített kulturális magazinban, a Gondolat-jelben is folyt a liberális agymosás, lejáratva mindent, ami nemzeti, ami magyar. De végül is ez ment a Farkasházy vezette Kabaréban, az Ifjúsági Rádióban, a Mihancsik Zsófia irányított gazdasági műsorban és a rádió számos más szerkesztőségében, még a Göczey Zsuzsa szerkesztette zenei összeállításokban is. Az Antall-Boross kormány, a konzervatív koalíció és a jobboldali sajtó elleni lejárató hadművelet nyíltan zajlott a közszolgálati rádióban, az állam, és a választók pénzén. Csúcs László, a teljes jogkörrel felhatalmazott rádió alelnökének kérései, utasításai süket fülekre találtak.

Kettős hatalom alakult ki a Magyar Rádióban, ahol az erősebb hangúak, a gyűlölködők természetesen az MSZP és az SZDSZ újságírói támogatóiból kerültek ki.

Farkasházy Tivadar (b1) és Verebes István (k) humoristák, a Hócipő szatirikus kétheti lap munkatársai Déri János újságírónak (j) nyilatkoznak / Fotó: MTI

Csurka István ebben az időben írt a médiaháború Soros-fejezetéről. Szerinte totális háború folyt évtizedek óta. Ennek csak kisebb jelentőségű ütközete az, amit a zsurnál-felületesség médiaháborúnak nevezett el. Ez a totális háború már 1945 után elindult. Csurka erre úgy emlékszik (1994. I.27. A médiaháború Soros-fejezete), hogy Szabó Pál, a kitűnő tollú, nagyszerű humorú népi író, a biharugrai kőműves alapított egy lapot, a „Szabad Szó-t, még a Horthy korszakban, amit Móricz Zsigmond is támogatott. Szabó Pál ’45 tavaszán felvergődött Budapestre és >megyen< be Szabó Pál a lapjához, s kit talál a székében? Darvas Józsefet, a Parasztpártba küldött kommunistát, a későbbi kultuszminisztert, aztán majd az Írószövetség elnökét, sok nagy hazugság szerzőjét. És végül a helyzetértékelés, magyarázkodás helyett a szükségszerűség felsorolása után azt mondja Darvas József Szabónak: >aztán Palikám, írjál nekünk!<”.

Így kezdődött a médiaháború?

– kérdezte Csurka.

Én hajlandó vagyok elhinni, hogy így kezdődött. Innen könnyű megérteni a rendszerváltás utáni helyzetet, hogy a Darvas-oldalon állnak a kommunista felsőbbség mindenrendű és rangú alakjai, a kriptokommunisták jól megfizetett emberei, a pártonkívüli bolsevikok még jobban megfizetett boldizsárivánjai, a mai liberálisok, szocialisták és az Aczél-korszak tarka és hangos madárháza, köztük sok ragadozóval.

Csurka István pontos látleletet írt: „Minden a miénk”. Ez a hadsereg éthosza, reggeli imája, szent könyvének és szolgálati szabályzatának első és egyetlen pontja. Itt Magyarországon minden a miénk, ami kultúra, tájékoztatás, amit elmondanak, elénekelnek, megfestenek, szoborba öntenek és amit az iskolában tanítanak, amit tanítani kell.

Márai Sándor az emigrációban jött rá, hogy a diktatúra sajtója és a szabad sajtó között az a különbség, hogy míg az előbbi parancsra, az utóbbi (látszólag) szabadon hazudik.

A Magyar Újságírók Közösségének nagygyűlése Válság és remény címmel,1993 végén Benedek István professzor, a MÚK tiszteletbeli elnökének megnyitójával kezdődött. Kifejtette, hogy ha a sajtószabadság a hazudozás, a rágalmazás, az acsarkodás kifejezéseket jelenti, akkor ő köszöni, nem kér belőle. Fekete Gyula író, a MÚK elnökségi tagja a Földművelésügyi Minisztérium telt házas dísztermében egy közéleti hazugsággyűjteményt ismertetett. Beszélt a hordó-ügyről [a sorozat vonatkozó cikke itt], Andrásfalvy Bertalan kötelező hitoktatást bevezetni kívánó rendeletének hamis híreszteléséről, a „pártatlan” balliberális média – például Magyar Narancs – szemérmetlen hazugságairól. Jómagam, mint a MÚK főtitkára a Magyar Rádióban kialakult lehetetlen viszonyokról beszéltem. Elmondtam, hogy aki nem kapcsolódik a „fősodrú” médiához, azt a balliberális oldal ellehetetleníti.

1994 tavaszára nyilvánvalóvá vált a Magyar Rádióban, hogy ez így nem mehet tovább, az elszabadult, a közszolgálatiságnak fittyet hányó, önállósodott újságírókat meg kell fékezni.

Kirúgások a Magyar Rádióból

Az MTV-ben hírét vettük, hogy Csúcs László, az MR alelnöke elbocsátásokra készül. Arról is kerengett hír, hogy el akarják bocsátani a Stúdió 11 gárdáját és számos olyan volt kollégámat, akiknek semmi közük nem volt a politikához. Mivel Csúcs Lászlóval jóban voltam, azonnal telefonon felhívtam és tájékoztatást kértem. Valóban igaznak bizonyult a hír, a Stúdió 11 zenészeit is el akarja bocsátani. Kértem, hogy ezt ne tegye, mert olaj lesz a tűzre. Azzal egyetértettem, hogy az egyoldalúan politizáló újságíróknak nincs helye a közszolgálati rádióban. Csúcs hajthatatlan maradt, egyébként is takarékossági okokból le kell építeni az MR létszámát – mondta.

Végül is a teljes elnöki jogkörrel felruházott alelnök, Csúcs László 1994. március 4-én 129 rádióst elbocsátott. Mi, elektronikus újságírók többen úgy véltük, hogy ez egy elhamarkodott lépés volt nem sokkal az országgyűlési választások előtt. Nem tett jót a konzervatív, keresztény oldalnak. Elég lett volna nyolc-tíz hangadót elbocsátani, és így rendet teremteni a rádióban.

Tehát azoktól kellett volna megválni, akik valóban hírt hamisítottak, féligazságokat terjesztettek, elhallgatták az igazságot vagy nyilvánvalóan a szocialistáknak és a szabad demokratáknak dolgoztak. Nem ez történt. Csúcs lehet, hogy arra gondolt, ha nagyobb merítéssel válik meg rádiósoktól, akkor nem mondhatják, hogy politikai tisztogatás folyik. Ezzel ennek ellenére megvádolták, mivel olyan rádiósok is lapátra kerültek, akik évtizedeken át komoly szakmai munkát végeztek. Ez tehát nem volt jó politikai döntés, későn történt és már annyira elmérgesedtek a viszonyok, hogy valószínű nem lehetett mit tenni.

Elindult a kapkodás. Csúcs László olyan rádiósokat nevezett ki a megüresedő vezető pozíciókra, akik erre alkalmatlanok voltak. A tapasztalt, nemzeti érzelmű újságírók ebben a káoszban, ebben a kétértelmű helyzetben nem vállaltak feladatot. Így már nehéz volt rádiót csinálni.

Kék szalag-tüntetés

Az elbocsátások ellen tiltakozók, az ellenzéki országgyűlési képviselők kék szalagot – az SZDSZ színét – tűztek a ruhájukra. Jellemző, hogy mennyire félrevezették az embereket, a balliberális propaganda sajtó hatásosságát bizonyítja, hogy a Fény utcai piacon, ahol vásárolni szoktam, a vecsési káposztát áruló néni büszkén mutatta, hogy ő is kék szalagot hord s csak ennyit mondott nekem: magukkal vagyok. Szegény vecsési néni, mit tudott az egész médiaháborúról, annak mocskos hátteréről, az MSZP-SZDSZ céljairól és mit tudott rólam, hogy egybemosott azokkal.

Tüntetés jöhet? Jöhet! Veér András az OPNI főigazgatója és Farkasházy Tivadar újságíró a résztvevők között, a Petőfi szobornál a Demokratikus Charta tüntetésén, mely a Batthyány-örökmécsestől a Petőfi szoborig vezető úton zajlott. / MTI Fotó: Földi Imre

Elkezdődött a sikítozás, a sajnáltatás, a vádaskodás, ami a májusi választásokig tartott. Hatalmas tüntetést rendeztek az elbocsátott rádiósok, Győrffy Miklós s más vezető újságírók szervezésével a Magyar Rádió előtt a Pollack Mihály téren. Fellármázták az országot, a világot, diktatúráról ordibáltak és a sajtószabadság megszűnéséről. A New York Times például 200 elbocsátottról írt, s azt állította, hogy a Magyar Rádió korábbi elnöke, Gombár Csaba és Hankiss Elemér a Magyar Televízió előző elnöke is közöttük van. A félrevezetés másik példája volt a londoni Times-ban publikált levél. Írója Peter Galliner, a Nemzetközi Sajtó Intézet vezetője, aki azt mondta: az elbocsátások őt az 1956-os magyar forradalom véres megtorlására emlékeztetik.

Ilyen és hasonló túlzások járatták le Magyarországot. Nem sokban különbözött a mai hazugságoktól, mint például a nyugati politikusok által kreált folyamatos vádaktól, miszerint Magyarországon antiszemitizmus van.

Liberális düh

Amíg zajlott a Boross-kormány és Csúcs László elleni tüntetés a rádió előtt, addig néhány kirúgott neves rádiós behatolt Csúcs László alelnök irodájába. Az elbeszélések szerint emberi fekáliával bekenték az alelnök íróasztalát és székét. Romboltak és zúztak, majd távoztak. A liberális düh megmutatta valódi arcát. Körülbelül erre számíthatunk, ha hatalomra kerülnek.

Végül is ott folytatták, csak más eszközökkel 1994 júniusától is. Horn Gyula, az MSZP elnöke bejelentette, hogy „ha a szocialisták kormány közelbe kerülnek a választásokat követően, azonnal visszahelyezik állásukba az elbocsátottakat.”

Ez így is történt. Horn Gyula, Kovács László, Pető Iván, Kuncze Gábor és Magyar Bálint tandem által a nemzeti újságírókat ért szőnyegbombázás aztán minden képzeletet felülmúlt. Erről a nyugati liberális sajtó természetesen hallgatott.

(folytatjuk)