Jégbüfé újratöltve
Az idei nyár végén, úgy tűnt végleg elköszönt a belvárosi édesszájúak 1952-ben alapított fellegvára, a legendás Jégbüfé. Bár többen tudni vélték, hogy hamarosan lesz folytatás, azt még a legelvetemültebb Rigó Jancsi rajongók sem gondolták, hogy titkos vágyuk ilyen gyorsan teljesül. A 061.hu a régi-új Jégbüfében járt.
BARTA ZSOLT- 061.hu
Ismerős illatot hoz az őszi szél a Petőfi Sándor utcában. Igazi krémes illat ez, valami földöntúli vanillia, ami itt maradt a nyolcvanas évekből. Pár lépéssel odébb öles táblák hirdetik: a Jégbüfé él, újra él. A cukrászda bejárata előtt két oldalt, süteményeket ábrázoló fotók. Aki megtekintésük után nem a belépés mellett dönt, az minden bizonnyal a világnak egy olyan szegletéből érkezett, ahol még szavuk sincs az embereknek az édességre.
Odabent óhatatlanul is összehasonlítjuk a régi és az új Jégbüfét... Már a bejárattól látszik, hogy a Petőfi Sándor utcai üzlet jóval nagyobb elődjénél, már csak azért is, mert balra egy külön, elszeparált helységet találunk, ahol vidám középiskolások tömik magukba a krémest, mint ahogy azt annak idején Karinthy Frigyes is megfogalmazta.
A bejárattól jobbra eső pultnál a már megszokott, sós ropogtatni valók özöne incselkedik velünk, pogácsák, sós és sajtos stanglik kacsintgatnak az üveg mögül. Már-már beindul a pavlovi reflex, ám erőt veszünk magunkon, és beljebb fáradunk. Az almás piték szemlélése közben jövünk rá, hogy bár sokan vannak, még sincs tumultus, nem kell magunkat Mohamed Aliként átverekedni a tömegen, miközben magasra tartott kezünkben egy porcelán tányér küzd a gravitációval. Amire rámutatunk, már adják is, semmi cafrang, semmi cicoma, a pultos hölgy gyorsan, és kedvesen dolgozik, s rakja tányérra bűnös vágyunk tárgyát.
Már a süteményes pult előtt állunk, s örömmel konstatáljuk, hogy a hajdani Jégbüfé szinte teljes áruskálája mosolyog felénk, a Rigó Jancsitól a tejszínes kockáig. Egyedül a híres-hírhedt női szeszély hiányzik a kínálatból, állítólag valami EU-s szabványnak nem felelt meg, ám az egyik pultos kisasszony igéző mosollyal közli, ne bánkódjunk, lesz. Addig is bánatunkat egy krémesbe fojtva nézünk szét a büfében. Hirtelen fel sem tűnik, hogy már egy ideje ülünk, csak akkor kapunk észbe, amikor már üres az előttünk fekvő tányér.
Minden asztalnál székek, sőt, egyáltalán nincs fapados süteményevési lehetőség a helységben, ami a régi Jégbüfében alapvető volt. Amannak védjegyévé vált, hogy állva, s a kirakaton kikukucskálva majszolta kicsi és nagy a túrós szeletet, vagy a búrkiflit. Itt ennek már nyoma sincs, s bár elszeparált boxok azért nincsenek, a hátsó, kissé szűköske folyosón, két üléses asztalkák várják, nemcsak az édességek szerelmeseit. Itt egymás szemébe kell nézni, miközben kavargatható a kávé, és a forró csokoládé. Közben, nem annyira halk, de egyáltalán nem zavaró zene szól, a sosem volt magyar ötvenes évek, rock and roll nagyágyúja, a Hungária első lemeze.
Igaz, az 1952-es alapításnál mifelénk igencsak más dallamok jártak, de, hogy nézne ki, ha a „Sződd a selymet, elvtárs!“ bevezető taktusaira harapnánk bele a friss, ropogós islerbe? Különben is az ember fogyasztani járjon egy cukrászdába, ne politizálni. Körben a falakon, a retro jellegű jégbüfés képek mellett, Bruno Bourel, a francia úrból, lelkes Budapest rajongóvá vált fotóművész remekbe szabott, szigorúan fekete-fehér, felnagyított fotói láthatóak, a régi Jégbüfé utolsó éveiről. Megannyi telitalálat, a kirakaton kívülről fotózott, ellesett pillanat, másodperces történet. És ha már kirakat, nekünk hiányzott, hogy összesen csak egy van, amin ki lehet tekinteni a Petőfi Sándor utcára. Ám azért is, mert a másikon, ami szintén az utcára néz, egy kerek ablakocska várja a gofri szerelmeseit. Szimpatikus srác a sütő, a recept is a régi, de ez már egy más világ, jegyezzük meg kifelé menet. Összességében a Jégbüfé, bár egyértelműen a régire hajaz, mégiscsak egy új, ám elsőre szerethető hely. És így kerek.
