Sohasem mondták ki a nevét, de Horn is és Bajnai is valójában rá hivatkoztak, amikor szakértőként tüntették fel magukat. A vidéki, hívő katolikus családból származó Németh Miklóssal akarták legitimmé tenni létezésüket. Ő ugyanis nem volt sem pufajkás, sem besúgó, és ’56-ot illetően is tiszta volt. Úgymond messziről érkezett a pártba. Ez a manőver azonban nem lehetett sikeres, mert Németh Miklós antihős volt. Része és működtetője volt annak a gépezetnek, amely a rendszerváltás előtt eltüntette a pártvagyont, leprivatizálta magának az állami cégeket, hogy aztán új társadalmi osztályként, nagytőkésként fehér kesztyűben jelenjen meg. Ilyen formán Németh Miklósnak is köszönhetjük a Gyurcsány-Dobrev család felemelkedését, Bajnai Gordont, illetve a baloldal visszatérését a hatalomba.
Kellett a pártban a fiatalítás
A ’70-es években a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetemen már dolgoztak olyan tanárok, akik nyíltabban beszéltek arról, hogy a szocializmus zsákutca, a piacgazdaságot elvető tervutasításos rendszer pedig működésképtelen, mert csak újabb és újabb hitelekkel tartható fenn. Kádárék kénytelenek voltak eltűrni ezeket a hangokat, mert a régi bolsi kádergarnitúra egyre öregebb és begyepesedettebb lett. Félő volt, hogy nem lesz utánpótlás sem a pártban, sem a szakértői alrendszerek szintjén. Az olyan fiatal, olvasott közgazdász hallgatókat, mint Németh Miklós, már nem lehetett azzal kábítani, hogy a világok legjobbika, amiben élnek. A Marxról kikerülő közgazdászok jelentős része – közéjük tartozott Németh Miklós is – tisztában voltak vele, hogy ha az ország előbb-utóbb nem áll át a piacgazdaságra, hanem kisgömböcként kapkodja be a hiteleket, abból nagy tragédia lehet. A későbbi miniszterelnök a hatalom önámító, hazug hozzáállásával a ’80-as évek elején a pártközpont gazdaságpolitikai osztályán találkozott először:
Akárhányszor felmerül ez a kérdés a Politikai Bizottság ülésein, Kádár lehurrog mindenkit. Később személyesen is átéltem, hogy Kádár a kérdezőket a maga rekedt hangján rendreutasította: Ezt azok tudják, akikre tartozik. Pedig ez már jóval később történt, amikor az adósság már roppant veszélyesen nehezedett rá az országra.
Az államadósság kérdése Kádáron kívül egy emberre tartozott, Fekete Jánosra, a Magyar Nemzeti Bank alelnökére. Ő volt az, aki azzal etette az egyre szenilisebb pártfőtitkárt, hogy nyugi, nem lesz semmi gond, hiszen ő a kapcsolatai révén szerez olcsó hitelt.
Budapest, 2006. március 15. Fekete János, Állami-díjas közgazdász, a Magyar Nemzeti Bank nyugalmazott alelnöke (j) átveszi a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal (polgári tagozata) kitüntetést Sólyom László köztársasági elnöktől az Országház Kupolacsarnokában rendezett március 15-i állami ünnepségen. Fotó: MTI/Kovács Attila
Tudjuk, hogy olyan jól sikerült ez a manőver, hogy 1973 és 1989 között a bruttó államadósság 2 milliárdról 20 milliárd dollárra emelkedett. Németh Miklós a különböző pozícióiban hasztalan szorgalmazta, hogy hozzák a lakosság tudomására az adósság mértékét, de folyamatosan falakba ütközött. A hatalom úgy viszonyult az államadósság kérdéséhez, mint ’56-hoz és Nagy Imréhez: ha nem beszélünk róla, akkor nincs is.
Kádár elsötétült arca
Németh Miklós az 1956-os forradalom megítélését illetően is alapvetően mást gondolt, mint az idősebb káderek. Ez annak is köszönhető, hogy szélesebb látókörű volt, mint egy átlag apparatcsik. ’56-al kapcsolatban akkor nyílt fel a szeme, amikor ösztöndíjasként járt az Egyesült Államokban. Itt találkozott olyan emigránsokkal, akik a hazai propaganda helyett elmondták a saját sztorijukat.
Ehhez jön még, hogy szülőfalujában, Monokon a család a Szabad Európa Rádiót hallgatta a forradalom idején. Nagyapját 1944-ben elhurcolták az oroszok 7 évre málenkij robotra. Sőt, arra is tisztán emlékszik, hogy az ’56-os forradalom idején Kossuth Lajos szülőhelyén, Monokon előhozták az 1848-as szabadságharc zászlóit, a párttitkárt pedig letérdepeltették a parasztok és puskát nyomtak a fejéhez, hogy vajon tudja-e még a Miatyánkot.
Felnőtt fejjel a pártközpontban szembesült azzal, hogy az ’56-ban elkövetett bűn milyen szinten megterheli Kádár Jánost. Az MSZMP első emberének szokása volt, hogy a munkaidő vége felé felkereste munkatársait, érdeklődött, tájékozódott munkájuk, életük felől. A fiatalabb munkatársakat, köztük Németh Miklóst is rendkívül érdekelte az, amiről Kádár soha nem beszélt; mi történt ’56-ban, hogyan élte ő meg az eseményeket. Azt remélték, hogy az ilyen kötetlen beszélgetések alkalmával választ kaphatnak kérdéseikre. Németh visszaemlékezéseiben beszámol egy ilyen esetről:
Jó estét, hogy vannak, min dolgoznak – kérdezte Kádár, indult a beszélgetés a szokásos módon. Havasi (Havasi Ferenc, az MSZMP Politikai Bizottsága tagja – a szerző) ekkor bőlére eresztve a következő történetet mesélte el: Hétvégén családi ünnepség volt nálunk, Kádár elvtárs, és hát van nekem ott Ászáron egy igen rendes, belevaló nászom, egy fogathajtó kocsis. Ebéd alatt pedig szóba került 1956, hogy az hogy is volt. Higgye el, Kádár elvtárs, ez mindenkit roppantul érdekel, és azt mondta akkor a nászuram, hogy te Feri, hiszen te ott vagy, neked ezt tudnod kell. De hát én nem mondhattam semmit, hiszen én sem tudom. Mire a nászom így szólt: miért nem kérdezik meg Kádár elvtársat, hiszen ott vagy mellette? Ő biztosan jól tudja, mi történt ’56-ban. Kádár arca akkor elsötétült, felállt és távozott. Innentől kezdve Kádár nem heti kétszer, hanem csak havonta egyszer nézett be Havasihoz.
Egy másik alkalommal, konkrétan az MSZMP utolsó, egyben az MSZP első kongresszusán 1989 októberében Németh Miklós személyesen is konfrontálódott magas beosztású párttársával ’56 miatt. A konfliktus forrása az volt, hogy Nyers Rezső ellenezte, hogy Horn Gyula is bekerüljön a megalakuló MSZP 21 tagú Intéző Bizottságába. Németh Miklós csípősen reagált Nyers tiltakozására:
A kongresszus egyik szünetében megkerestem Nyerset és szóba hoztam a témát. Nem lehetne-e Horn tagságát szavazásra bocsátani? Nem – felelte Nyers –, ő Hornt nem akarja. Majd így szólt: értse meg, én egy pufajkással nem fogok együtt dolgozni. Ekkor kiszaladt a számon: és ezt Ön mondja, Nyers elvtárs? Idéztem neki azt, amit az ő szerepéről tudtam a Nagy Imre-per előkészítésében. Szó nélkül felállt, kiment, becsapta az ajtót. A küldöttek között az terjedt el, hogy Nyers sírva ment el, mert Németh Miklós megzsarolta.
A szakértői imidzs kialakítása Némethtől Hornon át Gyurcsányig
Németh Miklóst Grósz Károly és keményvonalas kommunista társai azért akarták mindenképpen megtenni miniszterelnöknek 1988 őszén, hogy a felkészült közgazdász, aki tisztában van az ország súlyos pénzügyi helyzetével, elvigye helyettük a balhét.
Budapest, 1989. december 16. Németh Miklós miniszterelnök (b) és Helmut Kohl beszélgetnek a német delegáció tiszteletére adott díszvacsora előtt a Parlamentben. A Német Szövetségi Köztársaság kancellárja és felesége Németh Miklós, a Minisztertanács elnöke meghívására érkezett hivatalos látogatásra Magyarországra. Fotó: MTI/Kovács Attila
Ha egy szakember nem tudja megoldani a helyzetet, akkor hát mi nem vagyunk hibásak azért, ha csődöt jelent az ország. Némethet úgy nevezte ki a párt miniszterelnöknek 1988 novemberében, hogy ekkor még nem volt meg az ország jövő évi költségvetése. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ha decemberre sem lesz költségvetés – amit szakmailag szinte lehetetlen ennyi idő alatt kivitelezni –, akkor a hitelezők elzárják a pénzcsapokat és Magyarország csődbe megy. Az egyszemélyi felelős a rutintalan, 40 éves új miniszterelnök lett volna. Németh Miklós éjjel-nappal dolgozva valahogy kimászott a csapdából, amelybe derék elvtársai ejtették. Majd hozzálátott ahhoz, hogy szívós munkával a kormánya számára mozgásteret alakítson ki és valahogy leválasssza a pártot a kabinetről.
Budapest, 1990. március 14. Németh Miklós miniszterelnök (j) beszél az 1985-ben megválasztott Országgyűlés utolsó ülésszakán a Parlamentben. Mellette Pozsgay Imre államminiszter. Fotó: MTI/Manek Attila
Egyébként éppen ez Németh Miklós visszaemlékezéseinek az egyik leggyengébb pontja. A magát a reformok embereként bemutató utolsó MSZMP-s miniszterelnök görcsösen igyekszik utólag magáról azt a képet kialakítani, hogy neki, mint szakértőnek és kormányának semmi köze nem volt azokhoz a disznóságokhoz, amelyek a pártban történtek ebben az időben. Azzal, hogy folyamatosan sulykolja, hogy a kormány és a párt az ő idejében már nem ugyanaz volt és ő nem értett egyet Grósszal, kvázi azt sugallja, hogy nem tudott a pártvagyon átmentéséről sem. El akarja hitetni, hogy a gazdasági ügyek embereként nem tudott például a Next 2000 Kft. megalapításáról, ahová az elvtársak a rendszerváltás előestéjén kitalicskázták a pénzt. Ugyan, kérem! Ezek a volt kormányfő visszaemlékezéseinek leghiteltelenebb pontjai. Valljuk be, az sem volt túl elegáns a részéről, hogy az ellenzéki pártok szemére hányta, hogy a kerekasztal-tárgyalásokon nem akartak az állampárttal együtt megoldást keresni az ország súlyos gazdasági helyzetére. Szerinte a korábban semmilyen döntéshozói pozícióban nem lévő MDF-nek és SZDSZ-nek az MSZMP-vel együtt kellett volna kezelni a helyzetet és konszolidálni az országot az első szabad választások előtt. Az MDF vezetőire bár lehet azt mondani, hogy bölcsészekként nem voltak a topon a gazdasági ügyekben, de hülyék sem voltak annyira, hogy magukra hárítsák a felelősséget olyan kérdésekben, amelyekhez semmi közük nem volt. Kicsit álságos, hogy Németh Miklós sértődötten vette ezt tudomásul. Sőt, azt is megengedte magának, hogy szakmaiatlannak nevezze az ellenzéki pártok képviselőit. Egyébként az egész baloldali szakértői imidzs, amit először Hornék, majd utána Gyurcsány és Bajnai is sulykoltak, innen ered.
Vér nélkül
Azt Németh Miklós érdemeként lehet említeni, hogy mindig is ellenállt annak a bolsevik tempónak, amit például Grósz Károly próbált diktálni. Megakadályozta, hogy bármiféle tettlegességre, atrocitásra kerüljön sor a rendszerváltás során. Pozsgay Imre 1989 januári bejelentése, miszerint 1956 népfelkelés volt, komoly törést okozott az addig monolit tömbként létező MSZMP-n belül. Az egy dolog, hogy nyomdafestéket nem tűrő levelekben küldték vissza az egykori pufajkások, munkásőrök a pártigazolványaikat. Sokan elárulva érezték magukat akkor a keményvonalasok közül. Bár a legfrissebb kutatások szerint ezek a fegyvert ragadni képes, egykor az erőszakszervezetek kötelékében szolgáló emberek nem lettek volna elegen ahhoz, hogy polgárháborút szítsanak az átalakulás felé haladó országban, amolyan elégedetlen, hőzöngő tartalékként mindig számíthattak rájuk az MSZMP konzervatívjai. Nemhiába mondta el Grósz Károly 1988 novemberében rengeteg munkásőr füle hallatára hírhedt fehérterroros beszédét a Budapest Sportcsarnokban.
Budapest, 1989. október 6. Németh Miklós, a Minisztertanács elnöke (b) és Grósz Károly, az MSZMP főtitkára szavaznak a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) XIV. kongresszusán a Budapest Kongresszusi Központban. Fotó: MTI/Soós Lajos
Azt üzente valójában az ellenzéknek és a párt reformszárnyának, hogy csak lassan a testtel, barátocskáim. Jól vigyázzatok, mert akadhatnak itt hadra fogható megszállottak, akik odapörkölnek nektek, ha akarjuk. Hogy a fenyegetés mennyire valós volt, azt jelzi az az eset, amikor Németh Miklós miniszterelnök és Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter beszámolnak arról, hogy milyen feszült pillanatokat éltek át, amikor megjelentek a munkásőrök előtt és közölték velük, hogy feloszlatják a szervezetet.
Mikor fél tízkor elindultam, és a feleségem azt kérdezte, hogy élve viszontlát-e délután, akkor elgondolkodtam: uramisten, ha már Erzsi így beszél!? Viszont bizalmat adott, hogy Kárpáti velem lesz. Mikor megérkeztem, és felmentem a bejárathoz vezető lépcsőkön, láttam, hogy Kárpáti már ott van, civil ruhát viselt és feltűnt, hogy ide-oda biccent. Ebből megértettem, hogy elhozta a maga embereit, akik biztosították a terepet. Utólag nagy kedélyesen azt mondta nekem: persze téged meg engem lelőhettek volna, de utána mind otthagyták volna a fogukat. Mindig is tiszteltem Feri bácsi egyenességét és imádtam fanyar humorát, hiányoznak a beszélgetéseink. Nem történt azonban semmi atrocitás, hanem a fellépés váratlan sikerrel végződött.
A messziről jött antihős
Németh Miklós a rendszerváltás után – a határnyitásban játszott szerepét is kamatoztatva – a londoni székhelyű Európai Fejlesztési és Újjáépítési Bank (EBRD) alelnöke lett. Messzire került a magyar valóságtól és talán még messzebb az MSZP-től. Több ízben is próbálták őt régi párttársai visszacsábítani, miniszterelnök-jelöltséget ajánlottak neki, amikor a baloldal szorult helyzetbe került, például az első Orbán-kormány idején. A volt miniszterelnök azt állítja, hogy ő minden alkalommal azt érezte, hogy a szocialista pártban nem az a fontos, hogy egy valós, átfogó programmal álljanak elő, amely megoldást kínálhat az embereknek, az ország problémáinak. Úgy látta, hogy Horn Gyula, Kovács László, Lendvai Ildikó vagy Baja Ferenc leginkább a pozíciók megszerzésével és leosztásával vannak elfoglalva.
Hogy végül Németh Miklós minden alkalommal azért farolt-e ki a felkérés elől, mert neki nem ajánlottak eleget, vagy Londonból nézve már túlzottan kisstílűnek tűnt neki ez a koncon való marakodás? Ez nehezen válaszolható meg. Mindenesetre tény, hogy a megszorult MSZP igyekezett amolyan brandként magára húzni Németh Miklóst. Sohasem mondták ki a nevét, de Horn is és Bajnai is valójában rá hivatkoztak, amikor szakértőként tüntették fel magukat. A vidéki, hívő katolikus családból származó Németh Miklóssal akarták legitimmé tenni létezésüket. Ő ugyanis nem volt sem pufajkás, sem besúgó, és ’56-ot illetően is tiszta volt. Úgymond messziről érkezett a pártba. Ez a manőver azonban nem lehetett sikeres, mert Németh Miklós antihős volt. Része és működtetője volt annak a gépezetnek, amely a rendszerváltás előtt eltüntette a pártvagyont, leprivatizálta magának az állami cégeket, hogy aztán új társadalmi osztályként, nagytőkésként fehér kesztyűben jelenjen meg. Ilyenformán Németh Miklósnak is köszönhetjük a Gyurcsány-Dobrev család felemelkedését, Bajnai Gordont, vagy a baloldal visszatérését a hatalomba.
Kiemelt kép: MTI
Facebook
Twitter
YouTube
RSS