A napokban megtekinthetővé vált a Farmlands című dokumentumfilm, amely brutális őszinteséggel, tabuk nélkül tárgyalja Dél-Afrika történetét, és gyakran könnyfakasztó történeteket mesél el a meggyilkolt farmerekről, a kétségbeesett örökösökről és arról az általános, az élet minden területére kiterjedő feszültségről, ami az országot jelenleg jellemzi. A rendezővel, a kanadai Lauren Southernnel még áprilisban készített exkluzív interjút a PestiSrácok.hu.
Dél-Afrikát nehéz megérteni. Ha ezt akarjuk, akkor meg kell értenünk Dél-Afrika múltját, amikor a történelem kerekei beindultak
– kezdi a Farmlands című művet Lauren Southern.
Hogy teljes legyen a kép, az újságíró/aktivista visszaviszi a nézőt egészen az 1600-as évekig, amikor a Holland Kelet-indiai Társaság megalapította az első európai kolóniát a területen. Ezt Fokvárosnak nevezték el, és kereskedőtelepként funkcionált, később, 1814-ben pedig Anglia vásárolta meg a területet. Ekkor alakult az első jelentős angol kolónia, Port Elizabeth. Egy idő után Fokvároson kívül is településeket alapítottak, ami részben a búroknak, részben pedig az úgynevezett voortrekkereknek (továbbvándorlók) köszönhető, akik 1830 és 1840 között elhagyták a fokvárosi kolóniát, és tulajdonképpen ők alkották a dél-afrikai fehér lakosság gerincét. Amikor az ő vándorlásaik elérték a csúcsot, ugyanekkor törzsi háborúk törtek ki északabbra, ami miatt megindult a fekete afrikai törzsek migrációja dél felé, és hamar át is lépték a mai Dél-Afrikai Köztársaság határait. Nem akarunk persze szpojlerezni, a lényeg, hogy a fehérek és a fekete-afrikai törzsek között sok összetűzés volt, amelyből kisebb-nagyobb háborúk alakultak ki, és ebben a feszült viszonyban alakult meg a Dél-afrikai Unió, amely apartheid rendszerben működött.
A jogvédőknek és a haladó toleranciának hála, az 1990-es évek elején az apartheid rendszer összeomlott, több száz törvényt hatályon kívül helyeztek és 1994-ben már a fekete lakosság is részt vehetett a választásokon. 1994. május 10-én Nelson Mandela lett a Dél-afrikai Köztársaság első demokratikusan megválasztott elnöke, akinek a történetét szintén részletesebben tárgyalja a film. Ezen a ponton pedig Southern rá is tér a film lényegére, méghozzá arra, hogy ebben a zűrzavaros, fiatal demokráciában még mindig nem világos, hogy kit mi illet meg, így napjaink legnagyobb problémája az, hogy kinek a jogában áll földeket birtokolni.
Az élet minden területén feszültség van
Southern kifejti: érkezése után néhány órával már meg is tapasztalta az ingatag állapotokból eredő tüntetéseket, amelyek gyakran erőszakba, illetve gyújtogatásokba torkollnak napi szinten. A filmből kiderül, hogy egy iskola felgyújtásához például már az is elég, hogy a tanulók elégedetlenek legyenek az osztályfőnökkel. A helyzet tehát minden szempontból kritikus, hiszen nem csak a földviták miatt vannak erőszakos cselekmények napi szinten, hanem az élet minden területén pattanásig feszült a helyzet. Lauren Southern ezzel kapcsolatban elmondja a filmben, hogy a mainstream média ezeket a problémákat kivétel nélkül elhallgatja, a kormány által kiadott statisztikák pedig nem mutatnak semmilyen kritikus változást az erőszakos cselekmények növekedésében. Érdekes.
A filmben csodával határos módon sikerült megszólaltatni egy párt, akik mindketten egy olyan szervezetnél dolgoznak, amely a kormány megbízásából a bűntettek, főleg gyilkosságok helyszíneit tisztítják meg és el. Már elve sok kérdést vet fel az a tény, hogy egyáltalán szükség van egy állítólagos demokráciában ilyen szervezetre.
Eileen De Jager elmondja, hogy az elmúlt években igenis megnövekedett az erőszak és különösen a fehérek ellen elkövetett bűncselekmények száma. Ezt a hölgy férje, és egyben kollégája is megerősítette, aki azt is hozzáteszi, pontos adatokat nem tud, mivel nemcsak ők dolgoznak ezen a területen, vagyis a számok a “belsősök” által ismertnél is magasabbak. A “takarítók” azt is megerősítik, hogy a fehérek elleni támadások célja nem más, mint a gyilkosság maga, amelyet az is megerősít, hogy De Jager elmondása szerint gyakran kegyetlenkedésekre utaló nyomokat is találnak a helyszíneken, ezek pedig nem “sima rablásokra” utalnak. A beszámolók alapján a gyilkosok a gyerekeket sem kímélik. Sajnos a kormányhoz közel dolgozók nem mondhattak el mindent a kamerába, pedig nagyon szerették volna, azt viszont a riporternek megígérték, hogy kamerán kívül, név nélkül elmesélnek neki mindent azzal kapcsolatban, hogy a támadások vajon faji alapon történnek-e. Hogy mi történt a felvételen kívül, csak találgatni lehet.
Lauren Southern természetesen farmereket is felkeresett. Egy nő elmesélte, hogy a farmja már vagy száz éve a család birtokában van, szerencsére még mindig, de könnyek között hozzátette, az édesapját szintén meggyilkolták, majd kirabolták a házat és megvacsoráztak a hűtőből. Az elkövetőket a történet szerint a szomszéd farmerek kapták el, a bírságon viszont mindössze 15 évet kaptak annak ellenére, hogy életeket tettek tönkre.
A filmben ezen kívül még sok szívszorító történetet hallunk, de olyan megszólalót is láthatunk, akit az interjú után két héttel támadtak meg. Az országban ezek a történetek szájról szájra terjednek, éppen ezért a mindennapokat elektromos kerítések, hőkamerák és olyan fegyverraktárak jellemzik, amelyeket egy hadsereg is megirigyelne.
Senkitől nem számíthatnak segítségre
A kormány a farmereket semmilyen szinten nem támogatja, és nem csak a biztonságuk jelentéktelen a vezetés számára, hanem az is, hogy vajon a tevékenységük jövedelmező-e. Egy interjúból például kiderül, hogy a szárazság miatt egyre veszteségesebb a farmerkedés, a kormány által erre szánt pénz viszont rejtélyes körülmények között eltűnt, így sokaknak már az sem éri meg, hogy bekapcsolják a gépeiket, másik pedig nem tudják etetni az állataikat.
Az is kiderül, hogy a kormány érdeke az, hogy az ország etnikai összetétele látszódjon a farmokon és a statisztikákban is. Southern kifejti, hogy állítólag a kormánnyal szerződéssel dolgozó cégeknek 8 százalékon kell tartani a fehér bőrű alkalmazottak számát. Emellett a farmerek beszámolóiból az is kiderül, hogy kormány azon dolgozik, hogy ellehetetlenítse a farmerek megélhetését, amely szintén a földek újraelosztására tett kísérlet részét képezi.
A dél-afrikai farmerek számára egyelőre nem dereng fény az alagút végén, apró öröm ugyanakkor, hogy Ausztrália elhatározta, hogy befogadja a menekülni kényszerülő lakosokat. Ezzel portálunk részletesen is foglalkozott.
Sajnálatos módon hiába egyre rosszabb a helyzet, a mainstream média még mindig nem foglalkozik az üggyel, de a Farmlands talán elindít egy folyamatot, és egyre többen foglalkoznak majd azzal, ami talán Európa sötét jövője is lehet egyszer.
A Lauren Southernnel készült exkluzív interjúnk itt olvasható.
Vezető kép: Farmlands
Facebook
Twitter
YouTube
RSS