A „Harmadik út” alapvető félreértelmezése, avagy kinek az érdeke Magyar Péter színre lépése?
Ha meg kellene határozni, hogy az elmúlt egy hónapban kinek a neve hangzott el legtöbbször a honi, közéleti nyilvánosságban, több mint valószínű, hogy Magyar Péter vinné el a pálmát, aki ebben az időszakban talán még a miniszterelnököt is megelőzte. Március tizenötödikén lezajlott zászlóbontása tovább növelte a körülötte lévő habverést, ám hiába a töméntelen mennyiségű Magyar Péterrel kapcsolatos cikk, jegyzet, elemzés, eddig senki nem érezte fontosnak, hogy reagáljon két, nagyon is sokatmondó megjegyzésére. Mi most megtesszük.
Magyar Péter kapcsán az elmúlt egy hónapban már annyi minden elhangzott, ám ezeknek a legtöbbje indifferens dolog. Nem biztos, hogy szerencsés dolog, sőt, kifejezetten tévút abba a hibába esni, hogy futballistafeleségnek nevezzük, vagy éppen a karórája értékét elemezgetjük. Sokkal fontosabb, mert pontosabb képet ad, ha a közvetlen megnyilvánulásaira koncentrálunk.
Magyar Péter március idusának estéjén újfent a Partizán vendége volt, ahol szóba került, hogy közéleti szerepvállalásában harmadik erő akar lenni, és az a célja, hogy egyenlő távolságot tartson mind a jobb, mind pedig a baloldaltól. Miután ennek részletezésébe is belementek Gulyás Mártonnal, egyszer csak elhagyta a száját egy különös mondat:
„A harmadik erő nem jó szó, mert a Harmadik út a magyar történelemben sok jóra nem vezetett sohasem…”
Magyar Péter vagy súlyosan ismerethiányos a magyar eszme- és politikatörténet területén, vagy nem tiszteli azokat a kiváló magyarokat, akik a „Harmadik út” kérdéskörét előhozták Magyarországon a XX. század első felében. Egyik sem tűnik igazán szerencsésnek egy újsütetű politikustól.
A két világháború között egyfajta prés közé került a magyarság. Nyugatról a náci ideológia, keletről a bolsevik veszedelem fenyegette. Az 1930-as évek közepére-végére egyértelművé vált, hogy a két nagy ideológia drámai összecsapása elkerülhetetlen. Ekkor jött néhány nagy formátumú magyar, aki hangot adott annak a véleményének, hogy nekünk nem kell és nem is szabad egyik tömbhöz se tartozni, helyette meg kell próbálni egyfajta saját utat járni. A híres, 1943-as balatonszárszói Magyar Élet Táborban Németh László a következőképpen fogalmazott ezzel kapcsolatban:
„Tegyük fel, hogy van Új-Guineában egy párt, amely azt vallja, hogy Új-Guineának az angolokénak kell lennie. A másik szerint Új-Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog. S most föláll valaki, és azt kérdi: Nem lehetne Új-Guinea a pápuáké? Hát, ez a harmadik oldal!”
Ha egy átlagember nem tudja, mit jelent a magyar közéletben a „Harmadik út” fogalma, kinek a nevéhez fűződik és mi lett volna a lényege, az megbocsátható. De annak, aki politikusnak akar állni, illenék ezzel tisztában lennie. Márpedig Magyar Péter immáron nyíltan színre lépett, kijelentette, hogy meg akarja újítani Magyarországot, mint politikus. Ezek után olyan kijelentést tennie pedig, mint amit a Partizánban tett, végképp nem szabadna, mert tudatlanságot mutat.
Ha van, ami a magyarság számára baj, akkor az nem az, hogy a „Harmadik út” megvalósult, hanem éppen az, hogy sosem tudott sajnos megvalósulni hazánkban. Németh Lászlóék dicséretes próbálkozását eltiporta a bolsevizmus második világháború után ránk zúduló szörnye, a rendszerváltozás utáni két évtizedben pedig egyedül Csurka István volt az, aki ezt programként meghirdette ("Se nem jobb, se nem bal, keresztény és magyar!"), és igyekezett megvalósítani, ám sajnos akkor még ő sem járt sikerrel.
Amennyire erre lehetősége van, éppen a mostani kormány az, amely 2010 óta a maga nemzetközi mozgástérben olykor bámulatos ügyességgel lavírozva próbál valamiféle magyar különutasságot, önálló magyar véleményt képviselni a világban, lett légyen szó akár az évezredes keresztény értékek melletti töretlen kiállásról, a migránsválságról és az ehhez kapcsolódó kvótákról, vagy éppen az orosz-ukrán háborúról, amelyben majdhogynem egyedüliként vagyunk következetesen a béke szószólói.
A „Harmadik út” mai értelmezésben nem jelenthet mást, mint a lehetőségek kimaxolásával önálló politikát folytatni, és amiben csak lehet, a magyar érdekek szerint fellépni, a magyar ügyet képviselni. Mindez igencsak nehéz egy olyan elképesztően bonyolult világpolitikai helyzetben, mint ami ma körülvesz bennünket, ám az aligha kérdéses, hogy az államférfiúi babérokra áhítozó színésszel, Nagy Ervinnel egy színpadon álló Magyar Péterből sosem lesz a „Harmadik út” hiteles képviselője ebben a hazában…
Van itt ugyanakkor egy másik dolog is, amelyről szót kell ejteni, s amely szintén lényegesen fontosabb, mint Magyar Péter karórájának értéke. Első, „partizános” színre lépése óta minden, általam látott nagyinterjúban előkerült Magyar Péternél a „Cui prodest?”, vagyis a „Kinek az érdeke?” kérdése. Többször is ez volt a kulcsérvelése, amikor valamiről esetleg megkérdőjelezték a véleményét. A nemzeti ünnep estéjén elhangzott partizános interjúban aktuálisan éppen a Mi Hazánk kapcsán fogalmazta meg, hogy ők a Fidesz kitartottjai, majd amikor Gulyás Márton rákérdezett, hogy van-e erre bizonyítéka, Magyar Péter így felelt:
„Nem kell erre bizonyíték, mindig azt kell nézni a politikában, de általában az életben is, hogy kinek mi az érdeke?”
Ellentétben a „Harmadik út” kapcsán megfogalmazott véleményével, itt bizony maradéktalanul egyetérthetünk Magyar Péterrel. Valóban azt kell nézni, hogy kinek mi az érdeke!
És ha ebből indulunk ki, akkor bizony reméljük, hogy előbb-utóbb kiderül majd, hogy milyen érdekek mozgatják valójában Magyar Pétert és egyáltalán: kinek az érdeke az ő politikai színre lépése. Mert, valljuk meg őszintén, az elmúlt egy hónapban ezekre az igencsak érdekfeszítő kérdéseke még nem érkezett érdemi válasz…
Vezető kép: Magyar Péter beszédet mond március idusán Budapesten. Fotó: Hatlaczki Balázs
