A hazaárulás bére

Június 4-e minden magyar ember számára gyásznap. A nemzet számára kivégzést rendeltek el, ám az elítélt túlélte a kegyetlen csonkítást, és bár megfogyva, időnként megtöretve, de most is itt vagyunk a Kárpát-medencében. A magyarok sosem adják fel, akkor sem, ha a XX. század világégései, majd a bő négy évtizednyi kommunizmus felbecsülhetetlen károkat okozott is a nemzetnek, sokak szerint többet, mint a török és mongol pusztítás, mert a lelkek nehezebben gyógyulnak. Mégis, ahogy a test gyógyul, úgy a magyarság lelke is gyógyítja önmagát, mögöttünk évezredes múlt, hagyomány és rengeteg sikerrel megvívott élet-halál harc mutatja az utat és adja a példát. Árulók, renegátok pedig minden korszakban voltak, de sosem ők voltak többségben és sosem ők tudták maguk mögött a többséget. A tatárjárás és a török hódítás renegátjai, a Rákóczi szabadságharcot és az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot elárulók nyíltan szégyenfoltok maradnak, ahogy Károlyi Mihály, a nyilasok és a kommunisták is. A XXI. századra azonban eljutottunk oda, hogy a renegátok akarják megmondani, hogy hogyan merjünk kicsit lenni, merre vezessenek bennünket külföldről, és megpróbálják a múltat végképp eltörölni. De sosem ők lesznek többen.

A trianoni békediktátum olyan borzalmas csapás volt, mely ugyan megrengette a magyarságot, ám meg nem törte a ’20-as, ’30-as évek során. Ehhez kellett az a gerinc, amit az évszázadok megpróbáltatásai sosem tudtak meghajlítani, majd a hazaáruló Károlyi Mihály és a Tanácsköztársaság vörös pribékjei után ismét olyan vezetők érkeztek, akiknek helyén volt a szíve és az esze. Hiába honorálták szoborral Károlyi Mihály szégyentelen ostobaságát és hazaárulását a hasonszőrű utódok, nem ők voltak többségben akkor sem. Sem a tengernyi ellenség, sem az árulók nem tudtak végleg legyőzni bennünket. A Habsburgok is igyekeztek halszagú atyafisággal gyengíteni a magyar lelket, a kommunisták pedig folytatták a “munkát”, pedig utóbbiak sem voltak többségben, a II. világháborút követően, 1945-ben 57 százalékot szerzett a Független Kisgazdapárt a választásokon, a kommunisták pedig mindössze 17 százalékot értek el. Ismerős arányok?

A szocializmus évtizedei azonban olyan erjedést indítottak el a magyar emberek lelkében, amit hosszú és áldozatos munkával lehet csak helyrehozni. A szándékos gyökértelenség, a “merjünk kicsik lenni” sulykolása, a múlt bagatellizálása, meghamisítása és elhallgatása, a cél nélküli viszonylagos jólét, a legvidámabb barakk több kárt okozott, mint a véres háborúk. A nemzet immunrendszere azonban még így sem omlott össze, bár nehéz időszakok követték egymást a rendszerváltás után is, a megkötött kezű Antall-kormányt követően a 90-es évek zajos káosza, az 1994-ben visszatérő kommunisták után 1998 és 2002 között felvillant a remény, hogy még egyszer, remélhetőleg utoljára a sötét reménytelenség súlyos évei következzenek 2002 és 2010 között. Történelmünk egyik legszégyenteljesebb korszaka volt ez, ahol magyart a magyar ellen uszítottak Gyurcsányék a kettős népszavazás során, ahol saját népét verette a böszme és szemeket lövetett ki, csődbe vitték az országot, de ezt követően is jött a megújulás. Ahogy mindig.

A magyar emberek többségének ugyanis helyén van a szíve és az esze, érzik és látják, hogy mi a helyes út. Hiába lett évtizedek alatt a hazaárulás legitim programmá a baloldalon, az emberek tudják, hogy bármilyen szépen van becsomagolva, csak bűzölgő méreg marad. Hihetetlenül lebecsülnek bennünket a levitézlett kommunisták és a Momentum-féle újgenerációs hazaárulók, amikor nyíltan köpködnek arra a nemzetre, akiket elvileg sajátjuknak neveznek, hiszen érzik, az a negyven év szocializmus kevés volt a munkájuk bevégzésére. Egyáltalán nem értik a magyarokat, hiszen nyíltan és büszkén az arcunkba mondják és elismerik: miattuk nem jönnek a nekünk járó pénzek hazánkba. Szerintük ez a többségnek tetszeni fog? Cseh Katalinék kicsinyes politikai játszmái, külföldi megbízásaik előrébb valók lennének egy magyar családnak mint a saját megélhetése, boldogulása és jogos jussa?

Cseh Katalin és Donáth Anna zsigeri gyűlölete és magyarellenessége annyira szembetűnő, hogy már nem is titkolják, már jó ideje nem tudják elrejteni sem. Az egymásnak ellentmondó, kapkodó üzeneteik mégis sejtetik, egészen másképp képzelték el a fogadtatást. Aki külföldről kapja a pénzt, annak a lelke sem lehet magyar, ezt pedig folyamatosan bizonyítják. Az erdélyi magyarok helyett románokat támogató párt ugyanúgy akarta átverni a magyar embereket, ahogy évszázadokon keresztül elődeik igyekeztek, de most sem sikerült. Ők sosem lesznek többségben, csak fegyveres erővel tudnak hatalomba jutni és ideig-óráig szívni a magyarok vérét. Pártjukkal együtt a süllyesztőbe kerülnek, hiszen azok, akik a magyarországi olimpia megfúrásával nyitották dicső pályafutását, nem is valók máshova. Új világot, boldogságot és friss erőt ígértek, most a megszűnés közelében van, ahogy a korábbi nemzetellenes SZDSZ is eltűnt a történelem szemétdombján. Fájnak ezek a méreginjekciók a magyar nemzetnek, de mindegyiket kiheverjük, mert mi sosem adtuk fel, sosem törtek meg, évezredes történelmünk, és őseink példája nem engedi a hazaárulókat fölénk kerekedni. Mert aki elárulja a nemzetét, végül mindig megkapja a büntetését. Ez a hazaárulás bére.