A jellemtelenség, mint művészi erény
A kommunizmus bukása után „nagy művészek” tömegéről derült ki, hogy nem véletlenül lettek ők a nagy művészek. Ki nyíltan, ki titokban, ki nyíltan és titokban is mindent megtett a kommunizmus világméretű győzelme érdekében. A közös az volt bennük, hogy nem érezték szükségét annak, hogy bármilyen módon is megmagyarázzák, miként is volt ez. Ők mindig is – a helyi kommunista párt tagjaként, a diktatúra kegyeltjeként, sztárjaként – a demokráciáért, a liberális jogállamért harcoltak, és aki ezt kétségbe meri vonni, az rohadt fasiszta.
A jelek szerint csodás műalkotások, regények, filmek, költemények, dalok születtek a tudatalattiba szorított lelkiismeret aknamunkájából. A karrier érdekében történő önfeladás talapzatán jellemóriások nőttek fel, akik mindig, örökké pontosan tudják majd, hogy mi a helyes. A jó kommunistákból azonnal jó liberálisok lettek, akikben fel sem merült, hogy magyarázkodjanak a múltjukról. Ők akkora művészek, hogy az ő karrierjüket bűn lett volna veszni hagyni olyan indokokkal, hogy nem értenek egyet a kommunistákkal és nem lépnek be a pártba, vagy nem irkálnak jelentéseket a barátaikról az állambiztonságnak, pusztán erkölcsi okokból. A művészet fontosabb. Még ők hoztak áldozatot. Hiszen Székely Gábornak, aki egyébként kiváló rendező, olyan tömeggyilkosok közelébe kellett mennie a PestiSrácok.hu minap közölt cikke szerint, mint Brezsnyev és Kádár, ha hatékonyan akarta művészete érdekében megtéveszteni az MSZMP XI. kongresszusát.
És hogy becsapja őket, hiszen – mint elsőként megírtuk – ideológiailag elkötelezett színházról beszélt ugyan, de ő már akkor sem kommunista színházat akart csinálni, hanem liberálisat, mert ők már akkor tudták, hogy melyik az egy igazi tudományos világnézet.
Mert ők már akkor tudták, hogy ők a legnagyobb művészek. Egy ilyen beszédhez annak is kellett lenni. És igazolta őket az élet: ők, akik beléptek, jelentettek, alkalmazkodtak, tényleg ők lettek a nagy művészek az esetek legnagyobb részében, és nem azok, akik nem. Milyen érdekes, hogy ezeknek az embereknek nem kellett hálózatot, ahogy munkát sem váltaniuk 1990 után; közmegegyezés volt róla, hogy ők pont annyira a társadalom hasznára lesznek továbbra is, mint addig.
Ezek az emberek már a hetvenes években is – miként azóta mindig is – a nyugati felső-középosztály anyagi színvonalán voltak kénytelenek vegetálni, és őket nem roppantotta meg anyagilag a rendszerváltás, hiszen az alkotáshoz tele gyomor kell, mint az közismert.
Sosem habozták persze eközben a tudtunkra adni, hogy ők az elit és olyan parancsuralmi, feudális, nem egy esetben az első éjszaka jogát is magában foglaló rendszereket tartottak fenn az intézményeikben, amelyekben nehezebb volt alkalmazkodni, mint nekik a legendás hatvanas-hetvenes években. Mindig bevédték egymást, közülük csak kihalni lehetett, a kipróbált elvtársak minden olyan színházi pozíciót megőriztek, amelyet kilencven előtt már el tudtak foglalni.
Kár, hogy jó előadások már nem annyira születtek, kár, hogy ezt a színházat nehezen lehetett magyarnak nevezni, kár, hogy mindig éreztették mindenkivel, hogy különbek.
Egyetlen, a magyar múltat pozitívan feldolgozó film, színdarab nem született az elmúlt harminc évben ebben a közegben. Egyetlen értékelhető, a jelent pozitív jövőképpel megajándékozó, a nemzetet nemzetként megmutató alkotás sem köthető hozzájuk. Ellenben minden deviancia, minden perverzió megkapta a maga kötelező kűrjét: minden kisebbség megtudhatta tőlük, hogy el van nyomva, és minden magyar, hogy egy rohadt rasszista náci csupán, ha nem őket választja.
Soha nem inogtak meg erkölcsi fensőbbségükben, ideológiai bizonyosságukban; maguk az élő példái annak, hogy a kommunizmus és a liberalizmus ugyanazt az embertípust, ugyanazt a jellemet, ugyanazt a lelket, pontosabban szólva lelketlenséget igényli.
A fő bűnük is ehhez kapcsolódik. Örömmel elfelejtettük volna, hogy karrierjük kiindulópontja a diktatúrához és az annak történő behódoláshoz kapcsolódik, hiszen azt joggal hihettük öröknek, és hát élni kellett. Nem mindenki tett így, sokan nem a karrierért, hanem csak pusztán az életért, a családtagjaik életéért tettek így, de mi nem akartunk ítélkezni.
De ez a banda gazdag és sikeres élettel a háta mögött, sütkérezve az általa kinevelt nemzedékekbe belenevelt szervilizmusban úgy tesz, mintha mindig is hótiszta, kompromisszummentes életet élt volna, soha nem alkudott volna meg senkivel és semmivel, soha nem hajolt volna le Aczél elvtárs kétségkívül értelmiségi hátsója mögött.
Még nekik áll feljebb. Medgyessy és Gyurcsány, az Apró-klán mind elfogadható nekik, de mi, magyarok nem. Nyíltan a szemünkbe mondták, hogy egyetlen színháznak sem lehet jobboldali vezetése, egyetlen nem balos sem dolgozhat a Színművészetin, ez itt mind az övék. Örökre. Az övéké és szellemi ivadékaiké.
Ez a banda soha egyetlen gesztust sem tett a magyar nemzeti oldalnak, a nem liberális közegnek, a keresztényeknek, a vidékieknek, senkinek se. Ők ragaszkodnak a 100 százalékhoz, mindenhez, amit már megszereztek. Még egy mondatnyi beleszólása sem lehet másnak.
Lehet, hogy alapvető emberi tulajdonság ilyen könnyen és végleg túllépni a jellemfejlődés buktatóin, az érdekelvű megalázkodás kellemetlen élményén. De nekünk, akik ismerjük őket és a múltjukat, nem szabad erkölcsi igazodási pontként tekinteni rájuk. Lehet, hogy nagy művészek, de nem nagy emberek. Most, hogy ezt tőlünk megtudják, a könnycsepp a szemük sarkában, a felháborodás az arcukon igazi lesz, tökéletes produkció. Ennyi.
