A kommunizmus elévülhetetlen bűneinek, valamint az 1956-os forradalom és szabadságharc számos tragédiájának egyike az a tény, hogy a közel 200 000 kivándorló honfitársunk között rengeteg nagyszerű hazafit és értékes embert is elveszítettünk. Nem csupán a szabadság veszett tehát el, de azon nemzettársaink egy jelentős hányada is, akik azokban a csodálatos forradalmi napokban ott voltak a barikádokon, azok jó oldalán. Klasszikus példája a fentieknek a kanadai Kamloopsban élő Veszely Ferenc költő, író, műfordító, aki több, mint 63 éve, 1957 elején kényszerült elhagyni hazáját. A csodálatos személyiségű forradalmár sokkal több, mint pusztán költő. Mély bölcsességéért, az emigrációban is megőrzött rendíthetetlen magyarságtudatáért és több évtizedes tanári pályájáért egyaránt méltó az elismerésre. Élettörténete pedig, a fentiek okán, érdemes a bemutatásra, jóllehet, a teljességet megmutatni esetében messze túlfeszítené írásunk kereteit, ezért beszélgetésünk során kizárólag csak a legfontosabbakat próbáltuk meg felidézni. Első rész.
KOVÁCS ATTILA
Pestszentlőrincről indult…
VESZELY FERENC: 1936 szeptemberében születtem. Bár születésem Kispestre esett, pestszentlőrinci család voltunk. Szüleim, családom a középosztályhoz tartozott, apám vezető szerepben dolgozott a Kispesti Textilgyárban, édesanyám tisztviselő volt. Miután egyedüli gyermeke voltam a szüleimnek, így sorsom biztos mederben folyhatott volna, de a háború alaposan közbeszólt… Szüleim előbb elszakadtak egymástól, aztán elváltak. Bár apám révén született később két féltestvérem, de őket én csak felnőtt koromban ismerhettem meg. Testvéri viszony is ekkor alakult ki közöttünk. Engem édesanyám nevelt fel.
A kitűnő költő a fentiek ellenére sem maradt korabeli gyermek társasága nélkül, mert anyai unokabátyja, a nála mindössze négy évvel idősebb Pestessy József lett a „fogadott bátyja”. Kettejük közül a később híres orvossá váló Pestessy volt a bátor, csínytevésekre is kapható, míg Veszelynek jutott a „jó fiú” szerepe.
VESZELY FERENC: Az igazság az, hogy kissé vézna és eléggé beteges gyermek voltam, ám a másik oldalon meg éles eszű és mindvégig kitűnő tanuló. Különös fintora a sorsnak, hogy bár a háborús veszélyek, a rossz táplálkozás, valamint a nyirkos, fűtetlen pincében való létezés az én életemet lett volna hivatott veszélyeztetni, vagy elvenni, helyettem két makkegészséges unokatestvérem veszett oda a háborúban, tragikus körülmények között. Az egyiket a németek gyilkolták meg, a másikat az oroszok.
Az alig 10 éves kisfiúnak amúgy is feledhetetlen gyermekkora volt. És nem a szó jó értelmében.
Sok olyat látott, amit nem lett volna szabad. Édesanyja csak a szemben lakó szomszédnak köszönhetően úszta meg az ajtót puskatussal már-már rájuk törő szovjet katona általi megerőszakolást, ő maga pedig a tank által agyonnyomott ember holttestétől kezdve a szovjet tüzérségi és angol-amerikai repülős bombázásig sok rémséget látott és élt át. Vélhetően innen, valamint a gyermek- és ifjúkorára rátelepedő Rákosi-korszak rémségeiből származott egyre erőteljesebb kommunistaellenes nézetvilága.
Életére alapvető hatással volt, hogy középiskolai évei idején barátságot kötött Szerb Györggyel és Thaly Bélával.
Már akkor utálták a kommunistákat…
VESZELY FERENC: A Budapesti Református Gimnáziumban lettünk nagyon jó barátok, mi hárman. Amikor az egyházüldözések idején Rákosiék maguknak „ajándékozták” a Református Gimnáziumot, Szerb Gyurival a Fáy András Gimnáziumba kerültünk át. Igazi tanulmányainkat azonban nem is az iskola jelentette, hanem a költészet megismerése és gyakorlata.
Közös volt bennünk az is, hogy mindketten szívből utáltuk a kommunistákat. Lehetett ugyan elvi kommunistát is találni közöttük, de a túlnyomó többségük gátlástalan opportunista volt. S ezt már akkor, fiatal fejjel is érzékeltük.
Veszely Ferenc és barátja, Szerb György azonban nem volt megalkuvó, különösen a költészet szeretetében nem. Már az 1950-es évek első felében megszülettek meglepően érett, első költeményeik. Mindketten sokoldalúak voltak már ekkor is. Nemcsak a témaválasztás, de a műfaji megjelenítés tekintetében is. Szerb nagy zenei tehetség is volt, már akkor Lisztet játszott a zongorán. Veszely Ferenc máig zseninek tartja Szerb Györgyöt, akivel kölcsönösen inspirálták egymás költői fejlődését.
VESZELY FERENC: Rengeteget gyakoroltuk a verselést, és elemeztük egymás műveit, amíg eljutottunk oda, hogy a rímes-hangsúlyos magyaros verseléstől a hexametereken át a legigényesebb szonettekig bármilyen formában könnyedén tudtunk verselni bármiről. Szerb nagyobb tehetség volt, belőle a kubizmus elsajátításával világszintű költő lett, és egy új nyelvet teremtett nekünk, kimutatva nyelvünk ősi, eddig ki nem használt adottságait. Hatalmas erő és kifejező képesség, váratlan asszociációk olyan gyönyörű sorokra ihletik, mint „üvegszálak sírnak az esőben”. Szerb világklasszis, de itthon máig agyonhallgatják. Én nagyjainkba mélyedtem bele, őket tartottam példaképeimnek. Mint ők, én is megpróbálok „népem költője” lenni: tisztán, világosan, kifejezően, hatásosan írni. Új dolog nálam, hogy szabadversben is írok. Az országos csapatban nemzetközi tornász Bélából egy komoly sérülés után gyógypedagógus és felszentelt református pap lett, magánéletében kiváló természettudós. Barátságunk haláluk után is él bennem, bár Bélával csak egyszer-kétszer, Szerbbel sohasem találkoztunk a forradalom után. Levelezni se levelezhettem velük, mert nem akartam őket bajba hozni.
A kocsmai késelők tűntek el legelőször a barikádokról…
Amikor 1956 őszén megélénkült a magyar közélet, és megérkezett a változások szele, Veszely Ferencben is feszült várakozás támadt. Érezni lehetett, hogy valami történni fog, benne volt a levegőben. Október 23-án aztán kezdetét is vette az, amit egyes külföldi történészek az egyetemes történelem legtisztább forradalmának neveznek. Mivel Veszely Ferenc szinte mindvégig jelen volt az utcán, s maga is aktív részese volt a forradalmi eseményeknek, megkértük, hogy a 64. évforduló tiszteletére idézze fel akkori emlékeit.
VESZELY FERENC: Nagyon nehéz kérés, hogy az emlékeimről meséljek, mert annyi emlékem van, ami akár egy önálló kis kötetet is meg tudna tölteni. Ezért inkább néhány különleges pillanatképet villantanék fel. Általános emlékem, hogy a korábbi nagy vagányok, a kocsmai késelők úgy tűntek el az első lövések hallatára, mintha sohase lettek volna. A forradalmat nem a magukat kemény fiúknak mutatók, hanem a megfélemlítettek vívták, a „jó gyerekek”. Belőlünk lettek azok a pesti srácok, akiknek a világ a csodájára járt.
Egy gyönyörű emlékkép: képzeljünk el egy európai nagyvárost egy novemberi éjszakán, amint önfegyelmezetten betartja az egyébként szükségtelen világítási tilalmat. Amint a magas épületek még magasabbra nyúltak a növekvő sötétségben, gyertyák és mécsesek apró lángjai kezdtek el lebegni a sötét ablakokban. Először csak egy pár, aztán mind több és több, amíg szinte minden ablakban égtek a mécsesek. Éjfélig!
Nagyszerű gesztus volt ez a város népétől és felejthetetlen látványt nyújtott. Halottak napja volt, amikor szeretett családtagjaik sírjain szoktak mécsest gyújtani a város lakói. Azzal, hogy ezúttal saját ablakaikba tették ki a mécseseket, a forradalom többnyire fiatal elesettjeit gyászolta a nép, mint saját gyermekeit. A látvány és a jelképes üzenet egyformán megható volt. A magyarok híresek belső viszályaikról. Ez a belső széthúzás tette lehetővé az oroszok addigi uralmát.
De ezekben a novemberi napokban város és falu, munkások és parasztok, öregek és fiatalok együtt álltak örömben és gyászban, mint egy nép, egy nemzet. Se párttag, se hívő, csak magyar. A látvány maga is felejthetetlen volt, de ez, a nép itt kifejezést nyert egysége még felejthetetlenebb élményt nyújt nekem ma is.
Egy másik emlék: a Rákóczi tér közelében, a József körúton, csak egy utcasarokra a szabadságharc alatt híressé vált Corvin köztől, volt egy kis ékszerüzlet. Nagy kirakat ablaka egy rács mögött állt, de az üvege szilánkokra törve hevert az ékszerek között. A rács mögött, de könnyen elérhetően, aranyórák és drága ékszerek díszelegtek a kis polcokon. Három nap és három éjjel én magam is elmentem többször ez előtt a kirakat előtt, s szemeimet mindig vonzotta a betört ablakú kirakat látványa, de legfőképpen az, hogy a kirakott holmik érintetlenül maradtak a kirakatban. Százával haladtak el a kirakat előtt mások is, és mindenki tudta, hogy a városnak ezen részében sokan kétségbeejtően szegények voltak. Bárki benyúlhatott volna a rácson. De a kirakat napokig érintetlen maradt, mintha őrizve lett volna. Amikor egyszer megálltam a kirakat előtt, hogy közelebbről szemügyre vegyem, láttam, hogy tényleg őrizve volt. Ott volt ugyanis egy kézzel írt felirat: „Mi szabadságharcosok vagyunk, nem tolvajok”. Ez a kis üzenet elég volt ahhoz, hogy napokig megőrizze a kirakat tartalmát. Később, amikor a kommunisták megpróbálták beszennyezni a forradalmárokat és huligánoknak neveztek bennünket, engem mindig büszkeséggel töltött el ennek a kirakatnak az emléke.
1956. Fotó: Fortepan.hu, adományozó: Pesti Srác
Személyes harci élmények
Az akkor 20 esztendős fiatalembernek közvetlen „harci élményei” is vannak, hiszen a városban járva-kelve elkerülhetetlenül belekeveredett olykor a sűrűjébe is.
VESZELY FERENC: Szerepem volt abban, hogy a Hungária körúti honvéd kaszárnyában Márton ezredes maga is a felkelők oldalára állt. Az ezredes és tisztjei tőlem informálódtak arról, hogy mi történik az utcákon. Amikor meghallotta, hogy láttam egy orosz tankot végig rohanni a József körúton a Blaha Lujza tér felé, amint jobbra-balra forgatva a tornyát emelet magasságban lőtt ágyúval a lakásokba, láthatóan indulatba jött. Tudni akarta, hogy mit tehet az érdekünkben. Én azt akartam tudni, mit tett ő a közvetlenül mellette lévő ÁVH-kaszárnyával? Márton ezredes közölte velem, hogy a laktanya tisztikara mind elmenekült az épületből, és csak egy behívott őrmester felügyel néhány száz, többségükben paraszt gyerekekből álló ávós kontingenst. Az ávósok attól féltek, hogy az ő, eddig csak félelmet keltő egyenruhájuk most hirtelen céltáblákká változtatják őket. Az ezredes megpróbált megnyugtatni, hogy most egy, a saját katonáiból alakított őrség vigyáz a kaszárnya fegyverraktárára. „És az ávós katonák? Azok le vannak fegyverezve?” „Nincsenek.” „Én nem vagyok ezredes, de nem bíznék ilyen feladatot a katonáimra. Ha visszatér egy ávós tiszt, mi lesz velük?” Erre életem legmeglepőbb kérdésével válaszolt. Átmennék-e vele lefegyverezni az ávósokat? „Természetesen!”
Meglepetés meglepetést követett, mert kicsatolta a pisztoly táskáját és a kezembe nyomta a pisztolyát. Így lettem fegyveres felkelő. Ezután a Jeepjén együtt mentünk át az ávós laktanyába, ahol ő kiszállt a Jeepből és odament az udvaron rá váró őrmesterhez. Nem hallottam, mit beszélnek, de láttam, hogy mutat rám. Aztán visszajött és elhajtottunk. Az eredmény is meglepő volt. Az ávósok röviddel ezután Márton ezredes teherautóira rakták a fegyvereiket, amelyek a Corvin közbe voltak címezve, ámde mint hallottam, a szállítmány sohasem ért célba. A tömeg megrohanta a teherautókat és a fegyvereket szétkapkodták.
Elősorban ez volt az oka annak, hogy a forradalom leverése után bujkálnom kellett és végül nem volt további maradásom itthon. Biztosra vettem, hogy ha a kezükre kerülök, akkor a fentiek miatt halálra kínoznak. Márton nem kérte vissza a pisztolyát. Ehelyett két fegyveres katonát adott mellém és a Jeepjét, hogy menjek és hívjam össze a gócokról a vezetőket a Corvin közbe. El is jutottunk a Moszkva térig. Addig a felkelők már javában patrollálták a környéket, és ahogy a Jeepből kiszálltam, egy hang a jelszót követelte tőlem, és „Megállj vagy lövök”-kel üdvözölt. „Lövöd te a nénikédet!” – ordítottam vissza –, „én Dudáshoz jövök!”, és mentem tovább. Az utcasarok mögött egy magamkorú srácra leltem, akitől megtudtam, hogy a tárgyalás folyamatban van, Dudás már ott is van. Mentem volna a Jeepemhez, de mire visszafordultam az utcasarkon, az már eltűnt a testőreimmel együtt. A villamos nem közlekedett, így gyalog mentem a Corvin közbe.
Több, mint egy óra múlva értem oda, de az ülés még folyamatban volt. Egy nagy, zsúfolt teremben üléseztek, hosszú asztal állt egy dobogón, e mögött ülve felismertem a Pongrácz-fiúkat, Malétert, Kopácsit, Budapest akkori rendőrkapitányát. Előbbre furakodtam, hogy jobban halljam őket. A téma a rend fenntartása volt, de a légkör feszült volt. Kopácsi a békítő szerepét játszotta a porondon Pongráczék és Maléter között. Gergely azt találta mondani Maléternek, hogy az oroszokra lőjjön és ne rájuk. Erre Maléter kijelentette, hogy ő bizony „soha nem fog lőni szovjet testvéreinkre!” Ilyen forradalmárok voltak akkor a kommunisták.
Malétert neveznék ma a forradalom mártírjának? Ő Kádár mártírja volt, nem a forradalomé. Amikor a forradalom elkezdődött, Jóska bátyám, aki orvostanhallgató volt akkor és Szolnokon praktizált, feljött Pestre és beköltözött a Kiliánba. Ott felcserkedett és operált is. Maléter soha nem lőtt az oroszokra, de az oroszok lőtték a Kiliánt, mert az ott elszállásolt tartalékosok bizony tüzeltek rájuk. Bátyám egyszer csak látta, hogy Maléter a vele szemben lévő szobában szállásolja el magát. Azért ment oda, hogy megszüntesse a „testvéreire” való lövöldözést. Ekkor kezdte lövetni Pongráczékat a Kiliánból. Amikor Jóska bátyámat a forradalom után felelősségre akarták vonni azért, hogy elhagyta Szolnokot és sok piszkos ellenforradalmár életét mentette meg, ő azzal tudott védekezni, hogy a Kiliánban Maléter elvtársnak dolgozott. Egy fenét!
Maléter még ’48-ban (a bal szélen). A lengyel küldöttség érkezése a 105. szám alatti Magyar Szabadságharcosok Szövetsége székházához. Fotó: Fortepan.hu
Bizonyos értelemben helytálló a reakció ellenforradalom kifejezése is, de…
Utólag értékelve mindazt, ami 1956-ban Magyarországon történt, az egykori forradalmárnak világos magyarázata van az eseményekre, és arra is, hogy miért tették a posztkommunisták tudatosan vegyessé a forradalom megítélését.
VESZELY FERENC: A kommunisták egészen a rendszerváltozásig ellenforradalomról beszéltek, amit a reakciósok csináltak. A nyilvánvaló hazugságon túl, az ő szempontjukból ennek végül is van igazsága. Mi ugyanis a forradalmunkat éppen az oroszok és a kommunisták ellen harcoltuk végig, a szovjet-bolsevik megszállás és a kommunista uralom ellen. Az ő szempontjuk szerint tehát tiszta ellenforradalom volt ez valóban, a mi felkelésünk pedig egyenes reakció az ő terrorjukra! Betelt velük a poharunk. Személyes tapasztalatból is mondom, hogy amennyiben teljes egészében az oroszok és a kommunista diktatúra ellen irányult minden, ez ilyen értelemben valóban ellenforradalom volt. Ezt jelképezte nagyon világosan a lyukas zászló: kivágtuk emblémájukat nemzetünk szövetéből.
De bár mi reagáltunk az elnyomásra, mi nem voltunk reakciósok. És nemcsak valami ellen harcoltunk, hanem főleg valamiért. Egy szabad, független, igazi szocialista államot akartunk, ami magyar volt. Egy, a forradalmi bizottságok küldötteiből álló parlament ezt lett volna hivatott létrehozni.
Ehelyett, mihelyt uralomra jutottak, ezeket börtönözték be legelőbb. Aztán az újratemetés után megpróbálták a forradalmat kisajátítani a kommunisták, elhitetni, hogy ez egy párton belüli eseménysor volt. Erre azért volt szükségük, hogy legitimizálják saját magukat, illetve, hogy a forradalom emlékünnepein továbbra is ők vihessék a szót. Gyomorforgató volt ezt megélni még ekkora földrajzi távolságból is…
Bár Veszely Ferencnek a forradalomban történő szerepvállalása miatt a hazáját el kellett hagynia, lelkében örökre magyar maradt, sőt, amint mondja, a forradalom történései és az ahhoz kapcsolódó személyes élményei a korábbinál is fontosabbá tették számára identitását, nemzettudatát.
VESZELY FERENC: Az 1956-os forradalom és a szabadságharc egyenesen acélossá kovácsolta bennem a hazafias érzést, és úgy vettem részt az eseményekben, szívvel-lélekkel, mint akin nem fog a golyó. Egyébként is: csodálatos egységünket látva, amelyet a nemzeti érzés és a kommunistaellenesség egyformán áthatott, elképzelhetetlennek tartottam annak a rendszernek a visszatérését, amelyet a forradalom napjaiban egyértelműen és velejéig lelepleztünk. Hiszen a „munkás-paraszt kormány” elleni harcot éppen a munkások és a parasztok vívták! Sajnos tévedtem… Ugyanakkor mi valamennyien annak a hazának a lenyomataivá váltunk, amit elhagytunk. Mi, ’56-osok kivételesen szerencsés emberek vagyunk, mert mi ’56 csodájával a lelkünkben jöttünk ki és azt hordozzuk magunkban máig. Akkor egy nép voltunk és egy ország. Ezért olyan nehéz megértenünk azt, ami ma megy.
Folytatjuk!
ÖTVENHAT KÉRDEZ
Ötvenhat ünneplésén,
kik vinnétek a szót,
miért kevertek össze
valótlant és valót?
Forradalmunk, mondjátok,
a Párt érdeme volt,
s „a reform kommunisták”
érdeme nem koholt,
mert nem Nagy Imre volt ott
(hátulról) vezető,
s le lehet-e tagadni:
elvtárs, s párttag volt ő?
Gyímesi és Maléter,
s a neves „mártirok,”
s az Írószövetség is –
nem csupa párttagok?
És reFORmot akartak,
már-már FORradalmat!
Azért, elvtársak, kérdést,
ép elme még feladhat!
Akik vérbe fojtották
a forradalmunkat,
ki hívta be, elvtársak,
ránk az oroszokat?
S hol vállvetve harcoltunk,
munkás, diák, paraszt –
hol voltatok, elvtársak,
hogy segítsétek azt?
Miért volt szóvivőtök
sztálinista Gerő?
(Igaz, felháborított –
s így tüzelt minket ő.)
S hol voltatok, elvtársak,
hol volt a „népi” Párt,
mely, úgymond, képviselte
„a nép akaratát?”
S a „munkás-paraszt kormány,”
mért munkásokra lőtt,
orvul, a háztetőkről,
a pártházak előtt?
Maszlagotok a munkás
már nem fogadta el.
Nem ellenetek küzdött
akkor „vörös” Csepel?
S az „ellenforradalom”
ki ellen folyt vajon?
S mért omlott kártyavárként
a hazug hatalom?
Jelvényetek zászlónkból
ti téptétek-e ki,
s ha nem ti, hanem népünk –
mit mondott ezzel ki?
Bálványotok, Nagy Sztálin,
kit megsirattatok,
hogy kidőlt a csizmából
szobra, ott voltatok?
S ha nem voltatok ott, és
csak miránk löttetek,
mondjátok már, köztetek,
ki tett hőstetteket?
Mi jogon juttok szóhoz
Ötvenhat ünnepén?
S mért éltek büntetlenül
országunk kenyerén?
Veszely Ferenc,
Kamloops, 2020. október 16.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS