„Azt ígérik, hogy a Mennyországot hozzák le a Földre, de végül Poklot teremtik meg. Meg vannak győződve arról, hogy pont a vakhittől szabadulnak, és ettől megszabadítják az egész emberiséget, azt is, aki akarja és azt is, aki nem” – mondja Andrási Attila rendező, színházigazgató a bolsevikokról, de akár az új idők új forradalmárjairól is elmondhatta volna ugyanezt. A Kamaraszínház vállalt missziója, hogy a magyarság sorskérdéseivel foglalkozó darabokat mutasson be, ilyen volt az 1918, ilyen a Janus és Mátyás, és ilyen lesz az 1919 is. A színház vezetőjével a bolsevizmus és kommunizmus vírusként való elterjesztéséről, a Lenin hazaszállítását levezénylő németekről, a Budapestre, majd Bécsbe küldött Kun Béláról, és úgy általában a kommunizmus nagy hazugságáról beszélgettünk a Kamaraszínház új, készülő darabja kapcsán.
Andrási Attilával, az Udvari Kamaraszínház vezetőjével valamikor nyáron megbeszéltük, hogy némi történelmi ismeretterjesztést tartunk a portálunkon. A rendező egyfajta küldetésének tartja a magyar történelem és a kommunizmus elhallgatott, másként tanított, tabuként kezelt eseményeinek az ismertetését, és mivel a Hálózat rovatra is jellemző az eltitkolt, szőnyeg alá söpört vagy korábban nem ismert témák boncolgatása, ez nem esik nehezünkre. Most az igazgatóval, rendezővel beszélgettünk az új, még készülő darabról.
Tavaly mutatták be a Tizennyolc című darabot, most jön a Tizenkilenc. Az előzővel is tabukat döntögettek, ahogyan annak a címe 1918-ra, ez 1919-re utal. Hogyan fogják meg ezt a hazánk szempontjából katasztrofális, zűrzavaros időszakot?
A Tizenkilenc az első világháború utáni időszakról, a kommunizmus, a bolsevizmus, a valláspótló ideológia tűzként való elterjedéséről szól. Onnan indulunk, hogy Parvusz találkozik a német követtel Isztambulban, akit meggyőz arról, hogy képviselje azt a nézetet Hindenburgnál és a császárnál, hogy Oroszországot úgy lehet kiütni a háborúból, ha Lenint hazaszállítják.
Mint egy vírust?
Igen. Fogalmazhatunk így. Ez megtörténik, és az egészet jó sok pénzzel támogatják. Más kérdés, hogy hiába tudhat sok mindent egy adott ország hírszerzése, ember tervez, Isten végez. Biztosan nem számítottak arra a németek akkor, hogy Lenin hazaszállítása után pár évtizeddel a Vörös Hadsereg bevonul majd Berlinbe.
Lenin tervez, Isten végez? / Fotó: MTI
Az említett Parvuszt ma már kevesen ismerik, pedig nagyon komoly háttérfigura volt, a szintén elfeledett Münzenberghez hasonló. Sztálin mindkettőt megpróbálta kitörölni a történelemből. Hogyan talált rá?
Amikor egy-egy darabot elkezdek írni, akkor komoly háttérkutatást végzek. Rengeteget olvasok.
Számtalan kommunista visszaemlékezésén rágtam át magam, és tagadhatatlan, hogy ilyenkor az ember lelkét elönti egyfajta sivárság. Megdöbbentő, hogy mennyire olcsó számukra az emberi élet. Hogy hogyan írnak a halálról, a kivégzésekről.
Úgy emlékszem, Kelen Jolánnál olvastam a monitorlázadásról [a Tanácsköztársaság elleni legjelentősebb felkelés – MG], hogy egy egyetemi tanárt lelőttek azért, mert integetett a monitoroknak [páncélozott hadihajók], és szidta a kommunistákat. Ott helyben agyonlőtték szegényt. Kelen Jolán ezt olyan természetes egyszerűséggel írja le, hogy az hihetetlen. Semmilyen jelentősége nincs náluk az emberi életnek.
Kelen Jolán is tipikus bolsevik, kominternes figura volt. A Tanácsköztársaság egyik vezetője, a bukás után Bécsbe menekül, majd Moszkvába kerül, belép a szovjet pártba, hogy 1926-ban már Berlinbe küldjék, ahol a Szovjetunió kereskedelmi képviseletének tisztviselője lesz. Ő is egy az ide-oda helyezett Komintern-ügynökök közül, 1954-ben jön „haza”, Magyarországra, ahol több propaganda-regényt ír. Mi késztethet egy ilyen, amúgy művelt embert arra, hogy kitartson egy olyan eszme mellett, amelynek képviselői még saját barátaikat, elvtársaikat is kiirtják?
A vakhit. Meg vannak győződve arról, hogy pont a vakhittől szabadulnak, és ettől megszabadítják az egész emberiséget, azt is, aki akarja és azt is, aki nem. Azt hiszik, hogy az emberi boldogság száll majd le a földre. Egyáltalán nem tűnnek naivnak, a kulcsszereplők általában műveltek, az átlagnál általában jelentősebb tudással rendelkeznek, és ezzel is bebizonyítják, hogy ez semmit sem jelent. Van a könyveknek valami delejes hatása. Hajlamosak egy-egy műben úgy hinni, mintha a Bibliát olvasnák.
És ez az őrület, ez a megvalósíthatatlan ideológia nagyon hamar átragadt sokakra. Ezt sem nagyon kutatják, hogy hogyan terjedhetett el ez a kór ilyen rövid idő alatt.
Az első lépés a gyors tömegesülés volt. Futótűzként terjedt el.
Ha megnézzük, hogy 1913-ban hány ember vallott a bolsevikokhoz hasonló nézeteket, akkor nagyon keveset találunk. Ha megnézzük ugyanezt tíz évvel később, már jelentős tömegről beszélünk.
Ha nem is hívő bolsevik mind, de ezt az ideológiát egy lehetséges forgatókönyvként ismerte el az életre.
Nem úgy történt mint a szociáldemokratáknál, ahol látjuk, hogy lassan, lépésről-lépésre építették fel magukat. Hosszú évtizedek alatt. Mekkora szerepe volt ebben a sajtópropagandának?
Ezt nyilván nem Leninék találták fel. A cári rezsim ugyanúgy használta már a francia sajtó egy részét, ezt nem a bolsevikok találták ki. De nyilván tökéletesítették. Az, hogy bárki beköltözhet bárkinek a villájába, az mindig népszerű lesz a tömeg egy jelentős része előtt. És volt itt egy hatalmi mámor is. A csúcsértelmiség, aki ennek az egésznek az élére állt, az eltelt önmagától. Ha Aragon vagy Sartre megérkezett valahová, akkor ott csönd volt és áhítat.
Ezek az emberek később szembesültek azzal, hogy az egész életük egy hazugságra épült. Pontosabban néhányan szembesültek, mint Koestler vagy Orwell, de másoknál ennél nyomát sem láttam. Mondjuk Sartre-nál. Annál inkább az árulásnak: miután Camus leleplezte a bolsevizmust és a sztálinizmust, Sartre gond nélkül egykori barátja ellen fordult.
Én szeretném az elintézés kifejezést használni. Mert ez meghatározó módszerük volt, az elintézés.
Nyugodtan használható, komoly, belső forrás utalt arra, hogy Camust fizikailag is elintézték, autóbalesete mögött a KGB-t gyanítjuk. De erkölcsileg már korábban is megpróbálták megsemmisíteni, éppen Sartre vezetésével. Kiközösítették, izolálták, a jól bevált és még ma is alkalmazott bolsevik módszerek szerint.
Erkölcsileg tönkretették, igen. Vagyis megpróbálták.
Franciaország, 1950-es évek
Albert Camus, Ötvenhat hőse / Fotó: MTI
Ezt azért a bolsevikok tökéletesítették, a lejáratást. Ennek valóban a mesterévé váltak.
Emlékszem arra, amikor Szabadkán elintéztek egy bírót és egy ügyvédet. A háttérhez tudni kell, hogy a jugoszláviai autonóm tartományban, a Vajdaságban magyarul is lehetett bíráskodni. Nekik az volt a rettenetes bűnük, hogy szerették volna a magyar szakkifejezéseket használni a bíráskodásban. A szerb kifejezések értelmezhetetlen tükörfordítása helyett.
Elkezdődött ellenük a lejáratás. Először a piacon kezdték el a kofák az egészen ocsmány híreszteléseket terjeszteni, ez így ment tovább, és amikor már felhergelték a tömeget, akkor már az követelte a rendőrség fellépését. Hol a rendőr, hát le kell ezekre csapni! És akkor jött a rendőrség, és lecsapott. Az egész rájuk húzott ügy egy hatalmas hazugság volt, semmilyen háttere nem volt az egésznek, de elintézték őket. Ezt a módszert használták már a húszas évektől az ellenfeleik ellen. Ezt a boszorkányüldözést.
Ezek a módszerek korábban a vallásháborúk idején uralkodtak utoljára Európában. És aztán a kommunisták az általuk teremtett paranoiás világban várták a Mennyországot.
Olcsó poén lenne, de nem az, mert semmi vicces nincs ebben: helyette a Poklot hozták fel.
Igen. Többfajta kommunista volt. Volt a hívő, becsületes fajta. Aki egy egészséges szociális érzékből táplálkozott, egyszerűen azt akarta, hogy ne legyen kiugró különbség a fizetések között, hogy ne csúszhassanak le a különböző rétegek. Ez teljesen elfogadható. Ilyen volt például nálunk az amúgy szerb Popovics Károly. Ugyanúgy beszélt magyarul, ahogyan mi. Ő már a második világháború előtt kommunista volt, egyszerű tanár, nem is lett belőle nagy ember. De ebből a kommunistából volt a legkevesebb. És aztán ott volt az a hatalmas csoport, az a széles réteg, aki arra csapódik, oda áll, ahol a hatalmat érzi. Ezek a diktatúrákban a legveszélyesebbek. És voltak, akik felismerték, hogy ez egy hatalmas maszlag, de nem tudtak vagy nem akartak mit tenni. Csendben visszavonultak. Érthető. Akkoriban ha egy vendéglőben halkan elmondtál valamit, és pont ott volt egy besúgó, akkor másnap reggelig vertek a rendőrségen. Egy bűnbanda uralkodott.
És közben lecsúszott egész Kelet-Közép-Európa. És mindenkire rákényszerítették, hogy egy hazug világban éljen, hogy részt vegyen – ki milyen szinten – a képmutatásban.
Emlékszem, hogy amikor ’89-ben vagy ’90-ben Szabadkáról kerékpárral a Balatonra mentünk, akkor teljesen ledöbbentett Magyarország akkori állapota.
A szürke különböző árnyalatai uralták az országot. Eszembe jut a rendőrök szürke, műanyag, borzasztóan silány esőkabátja, amelyből az MZ motorokra tákoltak esővédőt. Belém égett ez a kép. Ez az állandó süllyedés volt a kommunizmus maga. Az élhetetlen valósága.
Pedig nem csak véresen, de vérmes reményekkel született. Lenin még azt is megígérte, hogy nem csak autója lesz mindenkinek a megvalósult kommunizmusban, hanem repülője is. Gondoljuk el, hogy hétfőn hajnalban felébrednek a munkások Moszkvában, mindenki beül a repülőjébe, és megy a gyárba. Ez is az emberi természetről árulkodik, hogy bármit be lehet adni a tömegnek.
És akkor visszakanyarodhatunk a Tizenkilenchez. Akkor a béke és egyenlőség jegyében züllesztették le pillanatok alatt Magyarországot.
Annyira abszurd az egész. Lesz egy jelenet, ahol Duczyńska Ilonáék [az anarcho-szindikalista forradalmárból lett Komintern-ügynök] táviratokat küldenek Leninnek. Ido nyelven. Azért, mert Duczyńskáék „rájöttek”, hogy a nacionalizmus miatt tört ki az első világháború, és ezt a „gonoszságot” úgy tudják legyőzni, ha a világon minden ember elfelejti az anyanyelvét, és megtanul egy műnyelvet, az idot. Ezt annyira komolyan vették, hogy ezen az ido nyelven küldözgettek táviratot Leninnek, a „béke angyalának”. Moszkvában meg törték a fejüket, és időbe került, amíg megfejtették, hogy mit is jelentenek ezek a táviratok. Ez is annyira abszurd, de jól jellemzi őket.
Lenin szikratávirata, amelyben az SZK(b)P VIII. kongresszusa nevében köszönti a Magyar Tanácsköztársaságot / Fotó: MTI
Találtak ilyen táviratot is?
Nem. Ha nem tévedek, Csunderlik Péternél olvastam.
Ő az egyik futtatott kortárs történész, aki büszkén vállalja vörösségét. Ha ugyanígy szépítené a nácizmus előzményeit, kezdeti kulcsfiguráit, már rég ki lenne átkozva saját maga által. Önkritikát kellene gyakorolnia. Ő az, aki arról írt, hogy a Tanácsköztársaság attól volt klassz, mert mindenki fagyizhatott a Balatonon. Ha ő írt az ido táviratokról, akkor ez egy újabb érv arra, hogy érdemes bolsevista szerzőket olvasni. Egyébként ő és hű elvtársa, Konok Péter is megjelent annál a cikkemnél, amely arról szólt, hogy hogyan akarta Szabó Ervin az említett Duczyńskával megöletni Tisza István miniszterelnököt. Duczyńskát és a többi kominternes sakkfigurát még ma is megpróbálja kimosni ez a baloldali kör, amely folyamatos publikálási lehetőséget kap és könyveket jelentethetnek meg. Pedig ők is pontosan tudják – sőt, ők tudják a legjobban –, hogy ezeket az embereket ide-oda mozgatta a moszkvai birodalom.
Ahogyan Kun Bélát is. Sajnos még mindig kevesen tudják, hogy Kun nem csak Budapestre, de Bécsre is felhatalmazást kapott Lenintől. Közben Münchenben is kitört a forradalom, és Ausztriában sem jártak messze az áttöréstől. A cél az volt, hogy valahogy elvigyék a francia határig.
Ott lett volna esély?
Tizenhétre annyira elegük volt már a franciáknak a háborúból, hogy bevezették a katonaságnál a tizedelést.
Az újságírókra pedig a katonai törvénykezést. Ez azt jelentette, hogy békét követelnek, akkor hadbíróság elé kerülnek. Jellemző, hogy a „gonosz, elvetemült Monarchia” sem a tizedelést, sem ezt nem alkalmazta.
Ha így történik, Pogány Józsefék tömegével mehetnek a bíróságra. Sőt, maga Ady Endre is.
Igen, de a valóságban a szörnyű, „vérszopó zsarnok” Ferenc József és IV. Károly alatt sokkal szabadabban lehetett írni. A szabadság akkori „hazájában”, a csodálatosnak tartott francia köztársaságban pedig nem. Ebből is látszik, hogy nem csak a magyar történelemről, de Európával kapcsolatban sem tudunk semmit. Vagy ha igen, azt is általában rosszul, mert így tanították, csak ez jelenhetett meg.
Pogány József, a Tanácsköztársaság közoktatási népbiztosa Karinthy Frigyes íróval és Kosztolányi Dezsõ költõvel beszélget a Vérmezõn /Fotó: MTI
Ez nyilván nem fért bele a kommunista-posztkommunista történelemírásba, amely – ekkor átvéve a nyugati narratívát – szerint az első világháborúban is „mi”, a Monarchia voltunk a gonoszok, az elnyomók. Ami nyilván az antant propagandája volt.
Így van. Pedig tény, hogy a háború előtt Szerbia fordította a legtöbb pénzt a fegyverkezésre, utána jöttek a franciák, majd a németek. A Monarchia csak hátul kullogott.
Az is hatalmas hazugság volt, amit Tisza Istvánról elterjesztettek. Mintha ő akarta volna a háborút. Ez a hazugságot következetesen harsogta akkor, és később is a bolsevik-kommunista propaganda. Javára kell írni a baloldali csoport által is elfogadott Romsics Ignácnak, hogy ezzel azért becsületesen szembeszállt a rendszerváltás után, és az ő kutatásai is megerősítették a nyilvánvalót: Tisza végig és következetesen a háború ellen volt. Bármit is állított róla Ady Endre és a többiek.
Ady esetében is külön kell választanunk a költőt és az embert, a politikust. Költészete örökre maradandó, de mint ember, meg lehet róla a véleményünk. Kizártnak tartom, hogy az Antant a semleges országokon keresztül ne pénzelte volna az ellenség pacifistáit. Az sem véletlen, hogy Károlyi Mihályt hazaengedték Franciaországból, miután internálták.
Mondhatjuk, hogy ő volt a mi vírusunk?
Valószínűleg igen, de az, ami biztos, az adott körülmények között ez a vírus ragályos volt.
Korábbi cikkeim a témában:
https://pestisracok.hu/rakosi-es-kadar-ugyanaz-fajzat-56-francia-hose-albert-camus/
Facebook
Twitter
YouTube
RSS