A rezsiharc valódi hősei, akik az elesettek kezét sem engedik el – Pribil Sándorral, a dunaújvárosi civil hajléktalanellátás vezetőjével beszélgettünk (PS-interjú!)
Európa régóta nem látott krízissel néz szembe az orosz–ukrán háború és az elhibázott brüsszeli szankciós politika nyomán kialakult energiaválság miatt. Miközben viszont a családok figyelmét az köti le hazánkban, hogy a kormány átlagfogyasztásig garantált rezsivédelme alatt maradjanak, vannak olyan honfitársaink, akik a rezsiharc valódi hőseiként ebben a helyzetben is a legelesettebbek kezét fogják és nem engedik el őket a legnehezebb helyzetben sem. A Magyar Mentőszolgálat Alapítvány munkatársai és önkéntesei Dunaújváros és környékei hajléktalan emberei számára nyújtanak menedéket, portálunk pedig az előttünk álló tél kihívásairól kérdezte Pribil Sándort, a szervezet vezetőjét.
Azt láthatjuk Európa-szerte, hogy az energiaválság mindannyiunkat érint valamilyen formában. Dunaújvárosban százak számára nyújtanak menedéket. Hogy érinti Önöket ez az időszak?
Mindenekelőtt azzal kezdeném, hogy a hajléktalanellátás nem éppen az a terület, ami kiemelkedő társadalmi megbecsülésnek örvend. Sokakban él még a reflex, hogy egy fedél nélküli embert meglátva elfordítják a tekintetüket. Nekünk viszont meggyőződésünk, hogy ez nem megoldás, ezért segítünk, megfogjuk mindenkinek a kezét és addig kísérjük, ameddig csak lehet. Vannak, akik esetében ez az éjjeli menedék biztonságát jelenti, de vannak szép számmal olyanok is, akik egy hosszú út végén „kiléptető lakásba” költöznek, munkát szereznek, majd újra beilleszkednek a társadalomba. A jelenlegi energiaválság azonban ezt a missziót is veszélybe sodorta.
Kettős érzésünk van. Nemzetközi kitekintésben azt látjuk, hogy szerencsések vagyunk, mert van elég földgáz az országban, ugyanakkor ez olyan árban van, amit jelenleg kigazdálkodni egy lehetetlen küldetés. Ezzel kell megbirkóznunk most. Spórolás – kifinomultabban szólva: költségcsökkentés és jelentős korlátozások – árán, de biztosítjuk annak a több mint 300 embernek a szállását és elhelyezését, akik tőlünk remélhetnek egyedül felelősséget. Nem állhatunk eléjük és mondhatjuk azt, hogy eddig tudtuk csinálni, tovább nem megy. Akárhogy is, meg fogjuk oldani és túl fogunk jutni ezen a krízisen.
Ez nem csupán kincstári optimizmus?
Azt a luxust most aligha engedhetjük meg magunknak, hogy különböző címkézéseken merengjünk. A megközelítésünk egyszerű: a magyar állam és a helyi közösség előtt egy közfeladat ellátását vállaltuk, ami most eddig nem látott kihívások elé állít minket. Ennek ellenére viszont nem tehetünk mást, mint hogy megoldásokat találunk és átvészeljük a telet. Ha ez kincstári optimizmus, akkor vállalom, de szívesebben fogalmazok úgy, hogy felelősség- és kötelességtudat.
Említette, hogy mindenkinek megfogják a kezét. A költségcsökkentés jelentheti, hogy lesznek utcán maradó emberek?
Ha rajtunk múlik, akkor biztosan nem. Ez nem lehet pénzkérdés. Eddig sem volt és ezután sem lehet. Meggyőződésem, hogy a szociális ellátás nem ott ér véget, hogy erre és erre van finanszírozásunk, és ahol a pénz végére érünk, ott megállunk akkor is, ha szükség lenne ránk. Ez is egy hivatás, amit lehet, hogy nem becsülnek meg annyira az emberek, mint kellene, de minket az motivál, hogy minden egyes nap a munkánk esélyt ad egy fedél nélküli honfitársunk számára. Közel két évtizedes munkánk van benne, hogy ez az esély helyben a társadalomba történő teljes értékű visszailleszkedésig terjed. Egy ekkora értéket jelentő szakmai teljesítményt nem adhatunk fel, még akkor sem, ha a mostani nehézségek minden eddigin túltesznek.
Ebből a missziós tudatból merítenek erőt?
Mondhatjuk, hogy igen. Látom minden nap a kollégáimon, hogy iszonyatos nyomás alatt dolgoznak. A tekintetükből kiolvasható, hogy ez meg is viseli őket, ugyanakkor látom az elszántságot is. Rólunk azt kell tudni, hogy hóban-fagyban is felkeressük a legutolsó zugban meghúzódókat is annak érdekében, hogy biztonságos menedékhelyre juttathassuk őket. Ez évről évre egy folyamatos küzdelem az elemekkel. Ennek fényében talán érthetőbb, ha úgy fogalmazok, hogy érzek a kollégákban egyfajta „dacos” elszántságot is, hiszen aki a fagy elől ment meg embereket, azon „holmi” közüzemi számla nem foghat ki.
Dunaújvárostól számíthatnak valamilyen segítségre?
Sajnos azt kell mondanom, hogy ha a jelenlegi ellenzéki városvezetés politikai rövidlátása nem akadályozta volna meg, akkor ma egy jelentős állami beruházás részeként olyan intézményünk lenne, amellyel különösebb nehézségek nélkül futhatnánk neki az előttünk álló időszaknak. Emberileg azt várhatnánk, hogy a városvezetés egy ilyen fajsúlyú hiba elkövetése után talán részt vállal a terheinkből, de erről szó sincs. Összegezve úgy fogalmaznék, hogy Dunaújváros vezetésére nem számíthatunk, ennek ellenére a város és a térség lakói számíthatnak ránk.
Vezető kép: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
