A természet nem tárgyal, a gravitáció pedig nem egy vélemény
Nemrég bekerült az alkotmányba: az ember férfi vagy nő lehet. Vagyis a rendelkezés alapján két biológiai nem létezik, a férfi és a nő. Ez pedig azért problémás, mert eleve problémás az, hogy ennek bele kellett kerülni egy alkotmányba… szóval van egy evidencia, amit törvénybe kell foglalni, mert ez a túlélésünk záloga, de bizonyos körök nem biztos, hogy maguktól tudják. És ez gáz. Olyan ez, mintha azt kellene leírni, hogy van kezünk. Szóval ilyenkor húsvétkor, amikor jó esetben a feltámadásról, örök életről elmélkedünk, akkor az embernek eszébe jutnak olyan elhanyagolható apróságok is, mint például a megmaradás. És persze “ha már homár”, akkor elgondolkodunk azon is, hogy manapság akkora a jólét, és olyan korlátlan a szabadság és az ezzel járó unalom, hogy már nem az élelemért, a biztonságért folyik a harc, hanem konkrétan azért, hogy szabadon választhassuk meg a saját öngyilkosságunk formáját. Pedig ha egy ember, vagy egy nemzet nem vállalja fel azt, aki – vagy ami –, megszűnik létezni. És ez igaz az egész emberiségre is.
A túlélésről, örök életről, kihalásról eszembe jutott az egyik kedvenc sci-fi regényem, Frederik Pohl 1977-ben megjelent története, az Átjáró, amiben van az a rejtélyes, mesterségesen kivájt aszteroida, amit a rég eltűnt idegen faj, a Hícsik hagytak hátra.
A történetben senki nem érti, mi micsoda, kik készítették ezeket, hogy néztek ki: hiszen logikus, ha nem tudjuk, hogy a kezelőnek hány ujja volt, mekkora keze, hogyan gondolkodott, milyen érzékszervei voltak – akkor lehet, hogy a „gomb” nem is gomb, a „szék” nem is szék, és a „kijelző” nem is nekünk mutat információt. Minden ismeretlen – mert az alkotó ismeretlen.
Manapság meg éppen az történik, hogy azon dolgozik az emberiség egy része, hogy saját maga számára váljon ismeretlenné. Szóval ha nem tudjuk – ami az alkotmányukban már benne van –, hogy az anya nő, az apa férfi, és két biológiai nem létezik, akkor nem is kell egy földönkívüli faj, hogy ne értsen minket – mi magunk sem tudjuk igazából definiálni magunkat. Ez pedig egyenlő a biztos pusztulással. És akkor talán most már talán érthető, hogy mi miért jutott az eszembe.
Szerintem az is egy valid kérdés ezen a ponton, hogy mit is gondolnának rólunk az idegenek, ha mondjuk az orosz–ukrán háborúból nagyobb balhé lenne, és mondjuk megnyomódnának a piros gombok. Mármint persze az után, hogy eltűntünk végleg, ami nem is annyira sci-fi dolog, mint egy Frederik Pohl-regény.
Valószínűleg valami olyasmit gondolnának rólunk egy idegen faj, ha eltűnésünk után leszállnának a Földre, hogy a rendelkezésre álló források és elérhető technológiák alapján tömeges együttműködésre képesek voltak ezek a lények. Mégis, évszázadokon át újra és újra egymásnak estek, gyakran olyan eszmék nevében, amelyeket nem értettek vagy nem is hittek már igazán.
De biztos egyértelmű lesz a gyűjtött adatokból az is, hogy a békét ismerték. Csak nem tartották elég izgalmasnak. Mert a végén már nagyon unatkoztak, túl jól éltek, valami másra vágytak.
Ezen kívül valószínűleg az is benne lenne, hogy az emberiség egyszerre volt zseniális és képtelen, érzékeny és érzéketlen, isteni és gyermeteg. Úgy tűnhet kívülről, hogy önmagunkat akartuk megérteni, de mindig valami mással voltunk elfoglalva. Ennek oka nyilván az, hogy bár tudásunk elmélyült, a bölcsességünk nem nőtt ezzel együtt.
Az is nyilvánvaló lenne, hogy az emberi civilizáció nem volt ostoba. Nem volt reménytelen sem.
Csak túl zajos volt ahhoz, hogy meghallja önmagát. A józan eszét. Mert feltételezzük, hogy az UFO-k nagyon finoman fogalmaznak.
Az egyik legmegdöbbentőbb üzenet, amit a jövő régészei kiolvashatnának, az lenne:
Az emberek egy ponton elkezdték tagadni azt, amit magukról tudtak. Már nem a testében lakott, hanem egy absztrakcióban: egy választott nemi identitásban, egy internetes névben, egy gondosan szerkesztett profilban.
Az emberi lét egyik legkülönösebb sajátossága épp az volt, hogy folyamatosan harcolt azzal, ami ő maga volt. És ebben biztosan egyedülállóak vagyunk amúgy az univerzumban. Ahogy valószínűleg a kommunizmussal sem kísérleteztek máshol.
És sajnos az a helyzet, hogy amikor valaki elhiszi, hogy a teste hazudik, és az igazság valami megfoghatatlan érzésben van – ha egy társadalom eljut oda, hogy már nem tudja, mi a nő és mi a férfi, hogy mi a gyermek és mi a szülő, hogy mi a teremtett és mi az épített –, akkor már nem a változásban él, hanem a széthullásban.
Az emberiség akkor kezdett fejlődni, amikor megértette a természetet, nem amikor megtagadta.
A gravitáció pedig nem vélemény. Ahogyan a nemek biológiája sem. Az anyaság, az apaság, az éhség, a félelem – ezek valóságok, nem konstrukciók.- És amikor valaki úgy dönt, hogy ezek nem érvényesek rá, akkor nem forradalmat csinál, csak kibújik az éltető isteni rendből.
A természet viszont nem tárgyal. Ha egy ember nem vállalja, aki – vagy ami – ő, megszűnik létezni. Ha a túlélési ösztön elkezd feloldódni a vágyakban, illúziókban, társadalmi divatokban – ha az ember már nem tudja, férfi-e vagy nő, gyerek-e vagy felnőtt, bűnös-e vagy áldozat –, akkor nem tudja, mit akar túlélni.
Túlélni tehát annyit tesz, mint megőrizni valamit abból, akik vagyunk. És ha ezt eldobja egy ember – vagy egy egész emberiség –, akkor bár testben még létezhet, lélekben már megszűnt.
Talán érdemes ezt a locsolkodás közben átgondolni, meg elolvasni az Átjárót utána. Meg amúgy a locsolkodás egy olyan szokás, ami éppen a túlélésre játszik: arra, hogy a nők, akik az élet garanciái, ne hervadjanak el.
És amíg van ez a szokás, az talán azt jelenti, hogy nem szándékozunk elhervadni, eltűnni. És azon kell dolgoznunk, hogy ez az érzés egyre erősebb legyen.
Fotó: PS-montázs
