Véráldozatok
A mostani politizálás – demokratikus keretekben - kísértetiesen hasonlít a kommunista diktatúrák politizálásához, amikor nem számított az ember. Amikor nem számított a lakosság akarata, amikor nem kellett elszámolni az emberrel, amikor csak a téveszme (a kommunizmus eljövetele) és a hatalom birtoklása számított. Ez több mint százmillió életébe került a kommunista diktatúrák országlásakor. Magyarországon a kommunizmus áldozatainak száma 1919-től 1945-ön át 1956 utáni esztendőkig több tízezerre tehető.
Manapság a politikusi felelőtlenség iskolapéldáját maga Angela Merkel kancellár adja, amikor újra és újra kijelenti, hogy a milliós menekültáradattal Németország megbirkózik, megoldja a muszlimok százezreinek integrálását. Az csöppet sem zavarja, hogy
az ISIS terroristái, beépülve a bevándorlók csoportjaiba már Németországot is célpontnak tekintik.
Merkel muttit az sem zavarja, hogy közvetlen párttársai, szövetségesei és a német nép többsége élesen kritizálják politizálását.
Úgy látszik a német véráldozatok nem számítanak a volt NDK-s hölgynek, mint ahogyan a Közép-Kelet Európai országok kommunistáinak sem számított.
Egyre jobban idegesíti az embert,
ha hülye politikusok miatt vagy „fogva tartott”, lefizetett politikusokért halnak meg százával Európában.
A brüsszeli politikai elit már leszerepelt, bénázásuk az illegálisan beözönlő migránsok százezreinek kezelésében lehangoló, a terrorizmus elleni impotenciájuk, tehetetlenségük egyenesen felháborító. Éppen ezért emlékeznünk, beszélnünk, legfőképpen tisztáznunk kell a hatvan évvel ezelőtt történteket, és erre az évforduló is okot szolgáltat. Hogy megértsük a bolsevizmus, a KGB, a Stasi, az ÁVH – sorolhatnám a hasonló szervezetek neveit - természetét, szerepét, érdemes elolvasni
Jobbágyi Gábor új összefoglaló munkáját, amelynek címe 1956 És a Megtorlás Fekete Könyve.
A jogtudós kellő alapossággal izgalmas témákat elemez, mint például
az 1956-os forradalom kirobbantásának szovjet-magyar előkészületei,
a Rádió épületénél történtek, a tüntetők szándékos felfegyverzése, a sortüzek országszerte, a megtorlás koncepciós perei, majd dokumentumok a megtorlás húszezer halottjáról.
Mégis a véráldozatok legtitokzatosabb, leghomályosabb eseménye a Kossuth téren, a Parlament előtt történt 1956. október 25-én, a véres csütörtökön. Miért nem tisztázott ez a mai napig, hogy
ki, kik lőttek, kinek a parancsára, mennyien haltak meg és miért?
Jobbágyi Gábor professzor ezekre próbál választ adni. Tanulmánykötetében leszögezte: 1956. október 25-én a XX. század második felének egyik legnagyobb európai tömeggyilkossága zajlott le a Kossuth téren. A szerző kutatásaira alapozva azt is megállapította, hogy a tömeggyilkosságot - csaknem ezer halott maradt a téren - nem spontán tüntetés előzte meg,
hanem szervezett provokátorok mintegy behajtották a fegyvertelen, békés tömeget a térre, ahol lemészárolták őket.
Egyébként ez volt jellemző más sortüzekre is, például Mosonmagyaróvárnál vagy Salgótarjánban. A vérengzés mögött - a mérete miatt is - politikai döntésnek kellett lennie,
a szálak egyértelműen az Akadémia utcai Pártközpontba vezettek,
ahol a legfelsőbb pártvezetés és az ott tartózkodó szovjet elvtársak, így Mikoján, Szuszlov és a KGB vezetője, Szerov határoztak. A körsortűz szervezettségére utal, hogy az FM-ből, az Építésügyi Minisztériumból, az Országház étterem épületéből, a Báthory és az Akadémia utcából és a Parlamentből is várták a tömeget fegyveresek (zöld ávósok, a Partizánszövetség emberei, szovjet katonák, szovjet páncélosok stb.) s mikor megtelt a tér, tüzeltek.
Az tény, hogy a szovjetek és Gerőék készültek a forradalomra, sőt részesei, kirobbantói is voltak.
Már 1956 júliusában Andropov nagykövet, Malasenko ezredes és Tyihonov KGB-altábornagy - Bata István honvédelmi miniszter tanácsadója - kidolgozták a ,,Hullám” (Volna) fedőnevű hadműveletet, azaz a Különleges Hadtest bevetési tervét. A többi már ismert.
A szovjetek sohasem vonultak ki Magyarországról, hanem folyamatosan jöttek.
1956. november 4-én már 20 hadosztály volt Magyarországon. Ez a hatalmas szovjet haderő - amely repülőgépekkel, nehéztűzérséggel, tankokkal, harckocsikkal volt felszerelve - sokszorosan meghaladta a könnyűfegyverekkel felszerelt forradalmárok harci erejét.
Ez a haderő a forradalom leverése után is Magyarországon maradt, csak a rendszerváltás után vonták ki.
Jobbágyi Gábor 1956 és a Megtorlás című könyve rendkívül izgalmas olvasmány, hiszen 1956-ról újabb és újabb kérdéseket vet fel, aminek egy részére válaszol is. A jogtudós és a volt KDNP-s politikus számára is meglepő volt, hogy
a rendszerváltás után, az Antall-kormány idején a magyar igazságszolgáltatás tudatosan szabotálta a sortűzügyek jogi eszközökkel való felderítését és a döntéshozók felelősségének megállapítását.
Tette ezt az igazságszolgáltatás annak ellenére, hogy az Alkotmánybíróság 1994-es határozata alapján erre minden jogi lehetősége megvolt. És akkor még mondja valaki, hogy a bíróság Magyarországon nem független. Én inkább úgy mondanám, hogy ítélkezéseiben több esetben önjáró, sőt tagjai egy részénél kísért a pártállami múlt.
Hogy miért kellett egybevetnem a hatvan évvel ezelőtt történteket a maival? Hogyan lehet összevetni a diktatúra döntéseit a demokrácia döntéseivel? A válasz egyszerű. S
ok esetben a parlamentáris demokráciában sem sokat törődnek az emberekkel, a véleményükkel és végső soron az életükkel sem.
Európában, az Európai Unió politizálásában most ezt éljük át.
Szinte mindenki látja, hogy az engedékeny bevándorlás-politikával Európa a vesztébe rohan.
Vagy megadja magát az úgymond békés tízmillió és tízmillió migránsnak, tárt karokkal várja végzetét vagy véres háborúba keveredik, hogy megállítsák a szűnni nem akaró népvándorlást. Most még nem késő. Most még higgadt, összeurópai összefogással megállítható Európa összeomlása véráldozatok nélkül. De ehhez felelősebben kellene politizálni az Európai Unióban.
