Borvendég Zsuzsa sorozata: A magyar külkereskedők és titkosszolgálatok már a hetvenes években bizonyították, semmit sem érnek a szankciók

A technológiai transzferben, pontosabban az embargós termékek behozatalában az egyik legfontosabb vállalat az Elektromodul volt. A nyolcvanas évek közepéig alig hívta fel magára a nyugati hatóságok figyelmét, sokáig el lehetett rejteni szerepét az amerikai ellenőrök vizslató tekintete elől. A cég teljes neve Magyar Elektrotechnikai Alkatrészkereskedelmi Vállalat, röviden: EMO.

A céget 1952-ben alapították, és 1968-ban nyert külkereskedelmi jogot. Különböző elektrotechnikai alkatrészek készletezésére, belföldi forgalmazására és importjára kapott felhatalmazást.

Fedésben

Annak ellenére, hogy nem tartozott a hadiipari objektumok közé, az Elektromodul feladata volt, hogy a Belügyminisztérium és a Honvédelmi Minisztérium számára híradástechnikai készülékeket, berendezéseket vásároljon, illetve a hadianyaggyártásban szerepet vállaló üzemek részére a gyártáshoz szükséges elektronikai és vákuumtechnikai alkatrészeket is a cég hozta be az országba. Ezeknek a termékeknek a legnagyobb része embargó alatt állt, így beszerzésük különleges eljárást igényelt; a keleti blokk államai közvetítő cégeken, kereskedelmi ügynökségeken keresztül férhettek hozzájuk. Az EMO felelt a mikroprocesszorok behozataláért is, amelyet igen jó hatásfokkal teljesített, így kiemelten fontos volt a kommunista blokk számára, hogy védje a vállalatot a lebukástól. A legújabb Intel processzorok lépték át a vasfüggönyt az Elektromodul hálózatának köszönhetően, amelyre természetesen a nyugati titkosszolgálatok is felfigyeltek. Azért, hogy a cég inkognitóját fenntartsák, az is előfordult, hogy az EMO akcióiért a Videoton tartotta a hátát. A székesfehérvári gyár embargót kijátszó szerepe ugyanis ismert volt az amerikai hatóságok előtt, így kevesebb kárt okozott a Videoton előtérbe tolása, mint egy fedésben működő cég „beáldozása”. Egy konkrét esetről már korábban olvashattak is ebben a sorozatban: a hetvenes évek végén a Videoton számítógépében az amerikai embargós hatóságok megtalálták az Intel 8080 processzort, amelyet természetesen az Elektromodul szállított be hazánkba, de a vállalat vezetése úgy tett, mintha saját erőforrásból sikerült volna hozzájutniuk az alkatrészhez, ezzel teljesen elterelve a figyelmet a valódi beszerzőről.

SZT-tisztek a vártán

Az EMO tehát különösen fontos vállalat volt a hazai (és a szovjet) titkosszolgálatok számára, és ezt a fokozott háttértámogatást természetesen a külkeres maffia is igyekezett kihasználni ügyletei során. Tevékenységük zavartalan folytatásához szükséges volt az is, hogy a cég belső irányítása a külkeres érdekcsoport és a mögöttük álló MNVK-2-es tisztek kezében maradjon. Nem ismerjük az MNVK-2. kapcsolati hálójának kiépülését a cégnél, de biztosak lehetünk abban, hogy a katonai felderítés a kezdetektől fogva jelen volt a vállalat életében, hiszen a hadiipari termékek beszerzésénél az együttműködés a Honvédelmi Minisztérium (HM) titkosszolgálatával elkerülhetetlen volt. 1974-ben az Elektromodul élén Udvardi Károly állt, aki az „MNVK-2. Csoportfőnökséggel fennálló munkakapcsolatát is felhasználta arra, hogy segítségükkel megakadályozza” az állambiztonság sikeres beépülését a vállalathoz – olvashatjuk a III/II-es (Kémelhárítás) Csoportfőnökség panaszát a belső viszályokról.

Székesfehérvár, 1984. december 11. Műszeres ellenőrzés közben a Székesfehérvárott a Videoton Elektronikai Vállalatnál (az Akai japán céggel közösen) gyártott Akai VS-3SEG VHS-rendszerű (Video Home System – házi videorendszer) videomagnó első sorozatának egyik példánya. A típusból háromezret készítenek majd. A színes beállítóábra megjelenítése egy Videoton TS 3301-es SP Super Color televízión történik. MTI Fotó: Kabáczy Szilárd

1973-ban a Belügyminisztérium megállapodott a Kohó- és Gépipari Minisztériummal, hogy ez utóbbi létrehozza szervezeti keretein belül a Nemzetközi Kapcsolatok Főosztályát. Továbbá a haditechnikai vállalatokat is felügyelő tárca alá tartozó cégeknél megszervezik a főosztály közvetlen alárendeltségében működő nemzetközi kapcsolatok osztályait. Ez a szervezet természetesen az állambiztonság szigorúan titkos állományban dolgozó tisztjeinek a fedését volt hivatva biztosítani. (A korszakban általánosan elmondható, hogy a nemzetközi kapcsolatokért felelős osztályok vezetői valamilyen kapcsolatban álltak a titkosszolgálatokkal, gyakran SZT-tiszti minőségben.) 1974 júniusában kereste fel a BM III/II. Csoportfőnöksége az Elektromodult, hogy a rendelet végrehajtásának részleteit megtárgyalják. A BM felszólította a vezérigazgatót, hogy az 1969 óta a vállalatnál dolgozó D-165-ös SZT-alezredest, vagyis Kiss Józsefet nevezze ki az újonnan felállítandó nemzetközi osztály élére. Udvardi ezt megtagadta, és közölte, hogy a jelenlegi szervezeti felépítés, amelyben az Államközi Osztály koordinálja a külföldi partnerekkel való kapcsolatot, tökéletesen megfelel a vállalat érdekeinek. Több hónapos huzavona kezdődött, amelyben a belügy képtelen volt az akaratát keresztülvinni. Mindez nehezen képzelhető el anélkül, hogy Udvardi mögött ne álltak volna támogatók. Az egyikük maga az illetékes miniszterhelyettes, Kiss Ernő volt (ő később, 1975-től 1980-as nyugdíjazásáig az Elektromodul vezérigazgatója lett) – akivel láthatóan jó kapcsolatot ápolt Udvardi –, a másik pedig maga a HM titkosszolgálata.

A BM őszre már feladta eredeti terveit és abban állapodott meg Udvardival, hogy a vezérigazgató létrehoz egy olyan szervezeti egységet a vállalaton belül, amely megfelelő szakmai fedést nyújt a belügyes tisztnek, és elfogadható lehetőségeket teremt az állambiztonsági feladatok ellátására. Udvardi ebbe belement, de kérte, hogy egyelőre tartsák titokban a megállapodásukat még a vállalat SZT-tisztje előtt is. Erre azért volt szüksége, nehogy a fedésben dolgozó alezredes hivatalos feletteseitől hamarabb megkapja az egyezségre vonatkozó utasításokat, és ennek birtokában esetleg megvétózza Udvardi tervét. A vezérigazgató ugyanis leválasztotta az Államközi Osztályról a protokollrészleget, és ennek irányításával bízta meg az állambiztonság képviselőjét. Ezzel nemhogy nem erősítette meg a belügyes jelenlétet, de még inkább korlátozta a kémelhárítást abban, hogy figyelemmel kísérje a vállalat kapcsolatait, ügyleteit. Az alezredes feladatkörébe tartozott a cég vendégeinek kényelmét biztosítani, szálloda- és asztalfoglalásokat intézni stb., de még ezeket a „jogosítványokat” is erősen korlátozottan biztosították számára. A belügy felháborodottan vette tudomásul, hogy nem szerepelnek az utasításban olyan fordulatok, mint „ellenőriz, koordinál, joga van, megtagad, nem járul hozzá”. Udvardi a sofőrjével küldte be a kémelhárításhoz a kiadott utasítás szövegét, kész tények elé állítva a belügyet.

Az ismert „hülye” jobb, mint az ismeretlen

Mivel az állambiztonság továbbra sem tudott akkora nyomást gyakorolni a vezérigazgatóra, hogy az felülbírálja a kiadott utasítást, a jól bevált módszerhez folyamodtak: kompromittáló adatokat gyűjtöttek a cégvezető ellen. A jelentésből kiderül, hogy az ÁVH már 1950-ben letartóztatta Udvardit egy „cionista ügy kapcsán”, és a szerv ezzel magyarázta az ellenük táplált bizalmatlanságot, amelyről az SZT-tiszt is folyamatosan beszámolt az évek során. Nem hinném, hogy pusztán az ávósok iránt táplált ellenérzés vezette az EMO vezetőjét arra, hogy távolságot tartson az állambiztonság emberétől. Sokkal inkább arról lehetett szó, hogy Udvardi valutakitermelést végzett az MNVK-2. számára, és azért kellett az SZT-tisztet elszigetelni a vállalaton belül, hogy ne vegye észre a pénzügyi visszaélések nyomait. 1971 októberében például egy belső ellenőrzés során kiderült, hogy nyoma veszett 32 darab diódának, 848 ezer forint értékben. Az ügyet úgy sikerült elsimítani, hogy a külföldi beszállítót rávették arra, adjon ki egy nyilatkozatot, amelyben magára vállalja a felelősséget, cserébe a magyar vállalat kötelezte magát arra, hogy olyan nagy értékű üzleteket köt vele a jövőben, amelyből a partner anyagi kára busásan megtérül.

De olvashatunk fiktív számlakibocsátásokról is, amelynek eltussolásában Fekete János, a Magyar Nemzeti Bank elnökhelyettese segítette a vállalat vezetését, illetve amelynek kapcsán Szabó János alezredes a „szolgálat érdekeire” hivatkozva állíttatta le a revizori vizsgálatot. (Szabó János egyébként a HM és a BM közötti kapcsolattartásért volt felelős a katonai hírszerzésen belül, de ő vezette az MNVK-2. sajtóvonalát is.) Mindezen adatok összegyűjtése sem volt azonban elég ahhoz, hogy a BM rákényszerítse akaratát Udvardira. Azt is felajánlották, hogy Kiss József helyett egy másik SZT-tiszt kihelyezésével próbálják javítani az intézményi együttműködést, de Udvardi a következő fordulattal hárította el a lehetőséget:

ezt már ismerem, és egyébként sincs semmi garancia arra, hogy nem hülyébbet kapok helyette.

Az álca lehullik

A nyolcvanas évek közepén az Elektromodul embargós szállításaira is fény derült, egyik „üzletkötőjének” lebukása miatt. Az embargós csatornák kiépítésének az egyik kulcsembere Fekete György volt, aki a nyolcvanas évek elején az Elektromodul Import Főosztályának vezetőjeként dolgozott. Fekete nemcsak a vállalat profiljába tartozó alkatrész-kereskedelemben teljesített megbízásokat, hanem fegyvereket is importált a blokkba a vállalat fedésével. 1980-ban véletlenül illetéktelen kezekbe került egy árajánlat, amely 300 millió német márka értékben tartalmazott harcászati eszközöket: 250 kétéltű páncélos felderítő gépkocsi és 50 légelhárító tank beszállításáról szólt a dokumentum. Nyilvánvaló, hogy Fekete ezeket a harcászati járműveket közvetlenül a katonai felderítés megbízásából próbálta beszerezni. Az állambiztonság így jellemezte a kereskedőt: „Fekete György, az MNVK-2. Csoportfőnökség egyik bizalmas kapcsolata”. A fegyverszállítás végcélja nem Magyarország volt, hanem – feltételezhetően – a Varsói Szerződést irányító Szovjetunió, vagy egy harmadik világbeli ország.

Az említett fegyverszállításról további információkat nem tudhatunk meg a fennmaradt iratokból, de ekkor még minden bizonnyal sikerült elsimítani az ügyet, hiszen Feketét 1981-ben Münchenbe helyezték az EMO „különleges osztályának” képviselőjének. A „K-osztály a speciális katonai igények kielégítését szolgáló fedő osztály” volt az állambiztonság szerint, azonban Fekete nemcsak az MNVK-2. kéréseit teljesítette ennek a részlegnek a vezetőjeként, hanem a BM részére is szállított embargós termékeket. Tevékenysége feltűnt a német és az osztrák elhárításnak is; a hírszerzés úgy érzékelte, hogy megfigyelik az EMO üzletkötőjét. A kémelhárítás szerint az ellenséges elhárító szervek tudatos provokációja lehetett, hogy 1984 augusztusában Fekete Györgyöt hazautazása előtt megkereste a Siemens cég egyik alkalmazottja, és egy borítékot adott át neki azzal a kéréssel, továbbítsa azt a Sicontact részére. (A Sicontact a Siemens magyarországi képviselete volt.) A határon azonban Feketét szigorú vámellenőrzés alá vonták, és a borítékot, amely tiltott elektronikai berendezéseket tartalmazott, lefoglalták. Feketét ugyan elengedték, de az EMO érintettségét az embargós szállításokban bizonyítottnak tekintették, és a továbbiakban fokozott figyelem kísérte az Elektromodul üzletkötéseit is.

Vezető kép: A Videoton Elektronikai Készülékgyártó Kft. ajkai üzemének bejárata. Az itt gyártott híradástechnikai termékek túlnyomó többsége katonai célokat szolgált. MTI Fotó: Arany Gábor