Borvendég Zsuzsanna sorozata: Kommunista antiszemitizmus és emberkereskedelem
Keveset beszélünk arról, hogy a kádári valóságnak szerves része volt az antiszemitizmus, sőt a marxizmusra épülő ideológiák eleve nem mentesek a fajgyűlölettől. Ezt a bélyeget mégis a jobboldali rendszerekre ragasztják csak rá. Arról pedig főleg szemérmesen hallgatunk, hogy nemcsak zsidógyűlölet, de ahhoz köthető emberkereskedelem is folyt a szocialista országokban állami szerepvállalással.
A magyarországi antiszemitizmus története sokáig kizárólag csak szélsőbalos, illetve liberális narratívában jelenhetett meg. A hazánkat az utolsó csatlós szerepébe kényszerítő nézőpont mellőzte a sikeres mentőakciókról szóló történeteket, keveset hallhattunk a korabeli kormányzat hathatós közreműködéséről a lengyel zsidóság megmentésében és a deportálások leállításában, vagy Koszorús Ferenc és Vasdényey István hősies haditetteiről.
Koszorús Ferenc az esztergomi páncélosok élén vonult be Budapestre 1944 júliusában és akadályozta meg a fővárosi zsidóság elszállítását. Vasdényey István pedig a kistarcsai internálótábor parancsnokaként tette ugyanezt. Embermentő tevékenységükről Szekér Nóra kutatásait ajánlom figyelmükbe.
Kettős mérce
Az egyoldalú elbeszélésekben ráadásul szinte kizárólag a kommunista baloldal szállt szembe a náci fajgyűlölettel, egyedül ők mutattak érdemi ellenállást a német megszállás idején, ami finoman szólva is torzítása a valóságnak. Hiába telt el a rendszerváltoztatás óta három évtized és hiába születtek történeti munkák, amelyek kiegyensúlyozottan igyekeztek feltárni múltunk eme fájdalmas és szomorú fejezetét is, a kommunisták eredettörténetének fő gerince és legitimációjuk alapja mind a mai napig az, hogy szembeszálltak a náci népirtással. A probléma ezzel mindössze annyi, hogy logikájukból az következik, mintha ideológiai szempontból meg lehetne különböztetni a tömegmészárlásokat: van a jó (osztályalapú és kommunista) népirtás, és van a rossz (faji szempontú és náci) népirtás. Hátborzongató kettős mérce.
Kommunista antiszemitizmus
A kelet-közép európai zsidóság huszadik századi történetének tragédiája nem zárult le a Harmadik Birodalom bukásával. Sokan azok közül, akik túlélték a koncentrációs táborok poklát, a munkaszolgálatot vagy megmenekültek a gettókból, hirtelen szovjet lágerekben találták magukat, ahol osztoztak sok millió ártatlan ember sorstalanságában. A bolsevikok számára nem okozott belső konfliktust, hogy miközben a zsidóság megmentőinek kiáltották ki magukat, ugyanolyan prédának és munkaerőállatnak tekintették őket, mint bárki mást. Nemcsak kényszermunkatáborokban zsigerelték ki a zsidóság egy részét, de anyagi hasznot is igyekeztek belőlük húzni. Kasztner Rezsőt – aki 1944-ben megszervezte a híres Kasztner-vonatot, amelyen a leggazdagabb zsidó családokat kimenekítették Magyarországról – egy cionista szervezet meggyilkolta, mert erkölcstelennek találták, hogy a mérhetetlenül drága „vonatjegy” lehetetlenné tette az átlag családok megmenekülését. 1945 után már nem jelentett morális problémát senki számára, hogy pénzösszeg fejében adják-vegyék az embereket.
Románia iskolapéldája volt a kommunista emberkereskedelemnek: a Securitate szisztematikusan eladta zsidó és német nemzetiségű állampolgárait Izraelnek és Németországnak. A második világháború után a román kommunista párt irányításával több hullámban segítették elő a zsidó nemzetiségű állampolgárok kivándorlását Romániából Izraelbe, természetesen súlyos „váltságot” követelve a távozókért. A szervezett kivándoroltatás harmadik és egyben legsúlyosabb hulláma 1958-ban kezdődött, amelynek során pontos tarifákat szabtak meg a különböző képzettségű emberekért cserébe, hatalmas és jól jövedelmező üzletet biztosítva ezzel a diktatúra erőszakszervezeteként működő titkosszolgálatnak. Az eredmény döbbenetes volt: míg 1947-ben – a világháború alatti deportálások és mészárlások ellenére – több mint 400 ezer zsidó nemzetiségű ember élt Románia területén, ma kevesebb mint ötezerre tehető a számuk. (Lásd Stefano Bottoni erről szóló írásait.)
Az emberkereskedelemből Budapest is kivette a részét: Magyarország 1945 és 1948 között gyakorlatilag tranzitországként működött. A szovjetek által megszállt övezetből a magyar fővároson keresztül sikerült Palesztina területére szöknie az elvándorlás mellett döntő zsidóság többségének, ebben cionista szervezetek ügynökei segítették őket. Eleinte a kivándorlást a sztálini Szovjetunió sem ellenezte, nem gördítettek komoly akadályt a folyamat elé, hiszen bíztak abban, hogy a létrejövő új állam a bolsevik nagyhatalmat fogja támogatni. Amikor egyértelművé vált, hogy Izrael az Amerikai Egyesült Államok szövetségese lesz a kétpólusú világrendben, a kelet-európai zsidóság sorsa is megpecsételődött: az engedélyezett kivándorlást megszüntették, az itt maradt zsidó családok retteghettek az esetleges sztálini bosszútól. Félelmük jogosságát mi sem támasztja jobban alá, mint a készülő nagyszabású cionista per, amelynek lefolytatását Sztálin halála szerencsére megakadályozta.
Kivándoroltatás kontra asszimiláció
A Magyar Kommunista Párt irányítása alatt álló politikai rendőrség az első pillanattól fogva hasznot húzott a kivándorolni szándékozó személyek kiszolgáltatott helyzetéből. Nemzetiségtől és társadalmi hovatartozástól függetlenül komoly összegeket kértek az útlevelek kiállításáért, elsősorban valutát, ékszereket, drágaköveket vártak fizetségül, de nem volt ritka, hogy ingatlanokat és azok berendezési tárgyait hagyták hátra a távozók az ávósoknak. Ezen „üzleti vállalkozás” továbbfejlesztését tekintve kifejezetten reménykeltőnek tűnhetett a magyarországi kommunisták számára, hogy a megszületőben lévő Izraelnek létszükséglet volt az emberutánpótlás kérdése. A Palesztina földjén létrehozott új állam vezetői tisztában voltak azzal, hogy a lassan lezáruló vasfüggöny keleti oldaláról esélyesebb visszacsábítani az ősi földre a zsidóságot, így tárgyalásokba kezdtek a keleti blokk országaival. Született is megállapodás az ötvenes évek elején Izrael és Magyarország között, amelynek keretében néhányezer zsidó elhagyta az országot – természetesen gazdag kompenzáció ellenében –, azonban korántsem volt akkora az érdeklődés az itt élő zsidóság körében a lehetőség iránt, mint amelyre Izrael számított. A magyarországi zsidóságot sokkal inkább jellemezte az asszimiláció, mint a térség többi országában élőket.
Változott egy kicsit a helyzet az 1956-os forradalom után, amikor a restaurációtól és a megtorlásoktól való félelem tízezreket indított el Nyugat felé: a közel 200 ezer menekült között szép számban voltak zsidó származásúak is, akiknek egy kisebb része Izraelt választotta új hazájának. Izrael igyekezett kihasználni az átmenetileg megnyílt határokat, és próbálta meggyőzni a magyarországi zsidóságot, hogy emigrációjuk iránya a Földközi-tenger keleti medencéje legyen, ne pedig az óceánon túlra induljanak. Döntésüket azzal segítették, hogy a budapesti követségen átvették a menekülők vagyontárgyait, és diplomáciai küldeményként juttatták ki azokat az országból: arany, ezüst, drágakövek, ékszerek és természetesen valutaszállítmányok indultak el Tel-Aviv felé. (Hozzá kell tenni, hogy ez a segítségnyújtás is kevés volt ahhoz, hogy tömegével bírják az emigrációt választókat alijára. Általában szívesebben indultak az Egyesült Államok felé.)
Business as usual
1956-ban még nem létezett magyar hírszerző rezidentúra Izraelben, de természetesen ügynökök és megnyertek révén mind a belügyi, mind a katonai titkosszolgálat jelen volt a térségben: az ottani külkereskedelmi kirendeltség szolgált számukra bázisul. A keleti blokk országai kénytelenek voltak a megszálló Szovjetunió külpolitikájának irányvonalát követni, így Izraelt ellenséges államalakulatnak tekinteni, Magyarország azonban külkereskedelmi vonalon fenntartotta a kapcsolatot a zsidó állammal. Egyrészt a hazánkból kivándorolt üzletemberek előszeretettel tartották a kapcsolatot a magyar vállalatokkal, hiszen beszélték a nyelvet, ismerték a közeget, másrészt fogadókészséggel és nyitottsággal találkoztak magyar részről is. Később, a hatvanas–hetvenes évek folyamán bevett gyakorlat lett, hogy külföldi leányvállalatokon, közvetítő cégeken keresztül intézték a kereskedelmi ügyleteket Izraellel, hogy a Szovjetunió rosszallását elkerüljék. De még így is felfigyeltek erre Moszkvában, ezért a „Haladás” fedőnevű művelet keretében KGB-s ügynökök érkeztek Budapestre 1971-ben, hogy felmérjék a magyar–izraeli gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok intenzitását.
1971-ben a HALADÁS-művelet keretében Magyarországra küldött, nyugati látogatónak álcázott illegálisoknak elsősorban az volt a feladatuk, hogy fölmérjék a zsidó befolyás mértékét: küldjenek jelentést Magyarország Izraellel fenntartott kereskedelmi és gazdasági kapcsolatairól, »a magyar szervezeteknek és magánembereknek a cionista körökkel fenntartott összeköttetéseiről«, valamint az Írószövetség és más művészeti szervezetek belső helyzetéről, amelyekben hitük szerint szintén erős volt a zsidó befolyás
– olvashatjuk a Mitrohin archívum című kötetben.
A Kádár-éra teljes időszaka alatt élénk gazdasági élet folyt tehát a két ország között, dacára a hidegháborús szembenállásnak, és ennek a kapcsolatnak az egyik letéteményese a tel-avivi külkereskedelmi kirendeltség volt, amelyet 1956 szeptemberében állítottak fel újra, öt év szünet után. A Külkereskedelmi Minisztérium Szendrő Lászlót bízta meg a kirendeltség vezetésével, aki 1956. szeptember 30-án foglalta el állomáshelyét. Szendrő régi kommunista káder volt, aki még a háború előtt vegyész képesítést szerzett, így 1945 után a vegyipari cégek államosításánál előszeretettel vette igénybe szolgálatait a párt. 1949-től az államvédelem „Vegyész” fedőnevű ügynökeként tevékenykedett, rengeteget járt külföldön. A külkereskedelmi attaséi megbízatását is a Belügyminisztérium jóváhagyásával kapta meg, természetesen azzal a feltétellel, hogy a szerv hírigényeit igyekszik kielégíteni.
Holnap innen folytatjuk!
(Kiemelt képünk illusztráció, forrás: gijon-antisemitizmo)
