Borvendég Zsuzsanna sorozata: Nem véletlen a szállóigévé vált mondás, hogy „nekünk kommunistából is a legrosszabb jutott”

A magyarországi moszkoviták a hazafiatlan kommunisták mintaképei voltak, sehol a térségben nem volt ehhez a garnitúrához fogható társaság. Nem véletlen a szállóigévé vált mondás, hogy „nekünk kommunistából is a legrosszabb jutott”. Egy kozmopolita attitűddel rendelkező, haladár erő uralta hazánkban a politikai teret 1945 után; számukra a magyarságtudat eredendő bűnnek számított.

Fellazítás

Ez a nemzetietlen vonal meghatározó politikai erő maradt a Kádár-rendszer egészében, és nemcsak a politikai teret, de a kulturális élet irányait is kijelölte. A hagyományos népi–urbánus (nemzeti–internacionalista) kettősség törésvonalat jelentett a párton belül is, és a nyolcvanas évekre artikulálódó párton kívüli ellenzék közös fellépését is gátolta. A hatalom érzékelte és tudatosan használta ezeket az ellentéteket, de úgy, hogy miközben egyértelműen a kozmopolita–urbánus iránynak kedvezett, nem veszítette szem elől és nem engedte ki hálójából a nemzeti oldal képviselőit sem. Az Aczél György-féle politikai játszmák ennek a megosztottságnak a kihasználásával kezelték az értelmiséget és irányították az irodalmi közízlést.

Hamar megjelent egy nyugati erőtér is, amelynek szintén a kozmopolita (vagy más szóval: urbánus) értelmiség megnyerése volt a kitűzött célja: az Amerikai Egyesült Államok. A vasfüggönyön keleti oldalán történő amerikai befolyásszerzés egyértelmű felkészülés volt a szovjet birodalom utáni időkre. Érdekükben állt a térség piacai feletti ellenőrzés kiépítése és biztosítása mielőbb, ehhez viszont kellett egy olyan politikai alternatíva kinevelése, amelynek tagjai feltétlen követőivé válnak a tengerentúli elvárásoknak.

Szabadrablás és befolyásszerzés

A gazdasági befolyásszerzés már a hatvanas években elkezdődött; ennek egyik látványos példájáról olvashattak az elmúlt hetekben Cyrus Eaton kapcsán, de nem ő volt az egyetlen „filantróp”, aki előszeretettel utazgatott a keleti blokkba.

Armand Hammer édesapja Lenin bajtársaként és a keleti part kommunista pártjának egyik alapítójaként ismert. Drogériaboltjain keresztül mosta tisztára az illegális fegyver- és drágakőcsempészetből származó jövedelmet, amellyel az Egyesült Államokban működő baloldali hálózatok bomlasztó tevékenységét finanszírozták. Armand 1921-ben Moszkvába utazott, hogy Leninnel megszervezze az addigra államosított orosz ipar feltőkésítését. Cári műkincsekért és azbesztbányák bérleti jogáért cserébe Armand Hammer számos amerikai gyárost rábeszélt arra, hogy a különböző orosz iparvállalatokat koncessziós szerződések keretében kibéreljék és működőképessé tegyék. A szovjet ipar megszületése, az infrastruktúra kiépítése és a modernizáció részben tehát nyugati nagytőke segítségével történt. A ’30-as évekre Sztálin elkergette a befektetőket, államosította a koncessziós vállalatokat. Armand Hammer is szüneteltette kommunista kapcsolatait, de 1953 után újra megjelent a szovjet pártfőtitkár környezetében, hogy 1990-es haláláig folyamatos gazdasági partnere legyen a Szovjetuniónak, és barátjának mondhassa Hruscsovot és annak összes utódját.

Hammer és Brezsnyev 1978-ban. Fotó: Vladimir Musaelyan/TASZSZ/Getty Images

Hammer rendszeresen megfordult Magyarországon is a ’70-es évektől, tárgyalt a pénzügyi és pártvezetőkkel, de még a kultúráért felelős Aczél Györggyel is. 1981-ben a szocialista blokk pártállami vezetőinek kijáró fogadtatásban részesült hazánkban, vadászatra, díszvacsorákra invitálták. A figyelem ekkor leginkább az olajmágnásnak szólt, hiszen Hammer tulajdonában állt az Occidental Petroleum, az egyetlen magán olajvállalat, amely elkerülte a Kadhafi által levezényelt államosításokat Líbiában – nyilván a kiváló szovjet kapcsolatoknak köszönhetően. Hammer a korabeli magyar sajtó egyik kedvenc kapitalistája lett, Eatonnal együtt a társadalmi érzékenységgel bíró, nagyvonalú filantróp üzletemberként ünnepelték őt. Hammer meg is szolgálta ezt a bizalmat: 1985-ben a Tufts Egyetemen és a Columbián tartott előadásaiban, amelyekben a kelet–nyugati kereskedelmi kapcsolatokat elemezte, „magyar modellről” beszélt, és később is kifejtette különböző fórumokon, hogy a Szovjetuniónak a magyar gazdasági megoldások felé kellene elmozdulnia.

Hammer nem volt egyedül ezzel a véleményével az Egyesült Államokban. A CIA elemzése is arra motiválta az amerikai vállalkozókat a nyolcvanas évek végén, hogy Magyarországon keressenek maguknak piacot, mivel az adókat viszonylag alacsony szinten határozták meg (az első öt évben 20%, majd 30%), emellett egyes kiemelt területeken – például az energetikában vagy a gyógyszeriparban – a nyugati befektetők adómentességet is élvezhettek az első öt évben, majd a továbbiakban is jelentős adókedvezményt kaptak. Ráadásul mindezeken túl kedvező áron juthattak hozzá az energiához és a nyersanyagokhoz, a magyar munkavállalók fizetésének meghatározásakor pedig az alacsony keleti munkabérek váltak irányadóvá, természetesen forintban fizetve. Mindebből az amerikai hírszerzés arra a következtetésre jutott, hogy Magyarország a leginkább befektetőbarát állam a szovjet blokkban. Saját szempontunkból természetesen ez azt jelentette, hogy Magyarország volt az az ország, amely a leginkább hagyta kifosztani saját magát a térségben. Más megközelítésben: a magyarországi pártelit internacionalizmusa ekkor már felkészült az új nagyhatalom kiszolgálására, a nemzeti érdekek további semmibevételére.

A rendszerváltás felé közeledve az amerikai üzleti élet szereplői közül egyre többen nyitottak a szocialista országok és így Magyarország felé is, de az élete utolsó éveiben járó Hammer még ekkor is szimbóluma maradt a két ország közötti együttműködésnek. Nem véletlen, hogy Aczél 1987-es egyesült államokbeli útján tárgyalt Hammerrel, és a Budapesten alapítandó menedzserképző iskola tiszteletbeli elnökének is őt akarták felkérni. Mint tudjuk, végül nem így alakult; egy másik – és jóval fiatalabb – milliárdos üzletember és „filantróp” lett végül az iskola „arca”: Soros György.

Utódnevelés

A nyolcvanas években egyre erőteljesebben érezhető a budapesti amerikai nagykövetség és azon keresztül az Egyesült Államok hírszerzésének érdeklődése a hazai belpolitikai események iránt. A felbomlóban lévő szovjet birodalom visszahúzódása következtében megnyílt a lehetőség a blokkbeli államok piacainak újrafelosztására. Hazánk csatlakozása a Nemzetközi Valutalaphoz és a Világbankhoz egyértelműen kijelölte az új gyarmatosítás kereteit: az egyik birodalom öleléséből a másikéba vetettük magunkat. A pénzügyi–gazdasági élet meghatározó szereplői már ezer szállal voltak el- és lekötelezve nyugati multinacionális vállalatok és különböző bankhálózatok felé (lásd a külkeres maffia tevékenységét), a kiépített kapcsolatrendszerek védelme elsődleges prioritássá vált számukra. Éppen ezért gondoskodni kellett arról, hogy a politikai váltás ne akadályozza majd a meglévő gazdasági befolyást és érdekeltségeket.

Nicolas M. Salgo személyében a nagyköveti poszt is egy üzletember kezébe került, aki alapítványán keresztül elérte, hogy az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen megszervezzék az amerikanisztika oktatást, ahová vendégprofesszorokat is hívtak az Egyesült Államokból. A felsőoktatásban való térnyerés a felnövekvő új értelmiségi generációk adott érdekek szerinti nevelését is lehetővé tette. Már 1981-ben felvetődött a Magyar Tudományos Akadémia részéről, hogy a bloomingtoni egyetemmel közösen felállítsanak egy kutatóközpontot, amelynek keretében a diákcsere is megoldhatóvá válik. Az alaptőkét Soros György biztosította az elképzeléshez. A nyolcvanas évek folyamán meg is indultak az ösztöndíjas fiatalok Amerika felé, a kiválasztottak döntő többsége pedig az Aczél György által támogatott urbánus értelmiségi körbe tartozott. A cél az volt, hogy a váltás során kulcspozíciókba kerüljenek és sértetlenül megőrizzék azokat a gazdasági kapcsolatokat és érdekeltségeket, amelyek már pozícionálták magukat a piacok megnyitásához és a privatizációk megindulásához.

Demokráciaexport

A budapesti amerikai követség jelentősége megnőtt ezekben az években. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy Salgót 1986-ban a térséget igencsak jó ismerő Mark Palmer követte a nagyköveti székben. Palmer jól képzett titkosszolgálati tiszt volt, aki terepismerettel rendelkezett a térségben: Moszkvában és Belgrádban is teljesített korábban szolgálatot. A liberális ellenzékre támaszkodott; mozgósította azokat az értelmiségi fiatalokat, akiket az ösztöndíjas egyetemi képzéseken már felkészítettek az amerikai modell beágyazására. Az internacionalista szemléletre idomított, tudatában és nemzeti érzéseiben fellazított társadalom pedig képtelen volt ellenállni. Nem véletlen, hogy Magyarország lett a központja a Soros Alapítványnak is.

Grósz Károly, a Minisztertanács elnöke, az MSZMP főtitkára, Ronald Reagan, az Amerikai Egyesült Államok elnökének meghívására 1988 júliusában hivatalos látogatást tett az USA-ban. Ezt követően két napra Kanadába utazott. A képen: Grósz Károly és Mark Palmer, az USA budapesti nagykövete Disneylandben. Fotó: MTI/Manek Attila

Az amerikai nagykövetség rendszeres összejöveteleket, filmvetítéseket és egyéb kulturális programokat szervezett annak a körnek, akikre politikusaik támaszkodni akartak. Megtalálták azokat az állampárt által is támogatott „üzletembereket”, a rendszer meghatározó gazdasági szakembereit (bankárok, cégvezetők, szocialista „vállalkozók”), akiket a CIA helyi rezidense, K. G. Smith kereskedelmi tanácsos rendszeresen vendégül látott.

A politikai élet aktív résztvevői közül is csak kevesen érthették pontosan, mi történik, de a társadalom még ennyit sem érzékelt a valóságból. Az ellenzék többsége arra koncentrált, hogy lebontsa a pártállami hierarchiát – amit sikeresen meg is tett –, de közben nem vette észre, hogy a kezdeményező szerep már olyan érdekeltségek kezében van, akik hálózati formában érvényesítik akaratukat Magyarországon és a térségben. A következményeket ismerjük…

Vezető kép: Rákosi Mátyás és Kádár János iskolai sportbemutatón