Az éppen a fiatalokkal parolázó Gyurcsány regnálása alatt történhetett meg először és reményeink szerint utoljára, hogy az ’56-os forradalom és szabadságharc hőseire emlékező tüntetőket brutális kegyetlenséggel verette szét a karhatalom. Sokak számára eleven emlék, nekem és mára sok százezernyi kortásamnak viszont a gyermekévek felidézhetetlen momentuma csupán. Éppen ezért a hősök napján adjunk képet a szégyentablóról is, és emlékezzünk meg a forradalmárok vágyálmát jelentő harmadik köztársaság legsötétebb óráiról.
2006-ban a szociálliberális koalíció parlamenti választási győzelmét követően sötét fellegek kezdtek gyülekezni a magyar közélet egén. A kampányban mindent megígértek: csökkenő adók és bürokrácia, növekvő bérek és szociális juttatások. Tudták, hogy hazudnak, de egy ország előtt csak 2006 szeptemberében válhatott világossá. Az őszödi beszédben minden benne volt.
Nincsen sok választás. Azért nincsen, mert elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon. Európában ilyen böszmeséget még ország nem csinált, mint amit mi csináltunk. Meg lehet magyarázni. Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz. Annyival vagyunk túl az ország lehetőségein, hogy mi azt nem tudtuk korábban elképzelni, hogy ezt a Magyar Szocialista Párt és a liberálisok közös kormányzása valaha is megteszi. És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit.
A szeptember 17-én nyilvánosságra került felvétel után spontán tüntetéshullám kezdődött az országban. Már másnap sor került a Toroczkai-féle keménymag vezetésével az MTV-székház ostromára. Vérlázító, hogy Gyurcsány közvetetten elismerte: ő adott utasítást a fegyvertelen, illetve gyengén felszerelt rendőröknek a felgyújtott épület tartására, miközben megtagadták tőlük az erősítést. Magyarra lefordítva: a politikailag megbukott kormányfő vélhetőleg a rendőrök meglincselését várta a tömegtől, hogy utána a karhatlom minden eszközét bevetve a jogállam helyreállítójának szerepében tetszeleghessen. Egy Fletó-féle pojáca vajon vágyhatna ennél nagyobb drámára?
Egy sérült rendőrt kísérnek a Magyar Televízió bejáratánál, amikor több, mint ezer tüntető rohamozta meg az MTV épületét. Fotó: MTI/Kovács Tamás
Benne volt a levegőben, hogy itt azonban még nincs vége. Nem is lett. Október 6-án – meggyalázva a nemzeti gyásznapot – a szoclib koalíció gyászhuszárjai név szerinti szavazással erősítették meg Gyurcsányt a miniszterelnöki bársonyszékben. Orbán Viktor még aznap a Kossuth téren kimondta az alig fél éve elkezdődött négyéves ciklus politikai bukását.
A választók szembekerültek választott vezetőikkel.
2006. október 23. így teljesen új megvilágításba került. Magyarok millióinak tehetetlen dühét tetézte a tény, hogy a kommunista pribékekkel és szovjet elvtársaik tankjaival fegyvertelenül is szembenálló szabadságharcosok emlékét a kommunista utódpárt saját bevallása szerint is össze-vissza hazudozó, dilettáns kormányfője fogja éltetni. Több vidéki város mellett Budapesten százezres tömeg vonult utcára. A főváros több pontján gyülekeztek tüntetők, emellett az Astoriánál gyülekezett a legnagyobb tömeg a Fidesz nagygyűlésére.
A több ponton elszabadult indulatokat a rendőrök – az évtized eufemizmusával élve is – szakszerűtlen módon kezelték, ami a legtöbb esetben leginkább olaj volt csupán a tűzre. A Belváros könnygázgránátoktól, gumilövedékektől, vízágyúktól, vaktöltényes géppuskáktól volt hangos. Miközben Gyurcsány a világ vezetői előtt hajbókolva fogadta az ’56-os mártírok iránt tanúsított tiszteletüket, addigra már több száz sérültje volt az elszabadult hajóágyúként viselkedő kormányzat karhatalma által kezelésbe vett demonstrálóknak.
A rohamrendőrök könnygázt fújnak a tüntetőkre az Alkotmány utcában, amikor a rendőrség feloszlatta a Kossuth tér felé vonuló demonstráló csoportot. Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt
A földi pokol közepette még talán szórakoztató mementóként emlékezhetnénk vissza a tüntetők által beindított, 1956-ban is használt T-34-es harckocsi jelenetére, amikor az emberek gyűrűjében az előtte lovasrohammal rájuk rontó rendőrök felé indultak. De ez pusztán a nyomor kacaja lenne – a nyomoré, mert el kellett szenvedni a szociálliberális kormányzás évei alatt azt is, hogy rettegve tekintsünk saját rendőreinkre, akik szolgáltak és védtek, elvileg minket. A Fidesz nagygyűlésről hazatérő tömegre tolt demonstrálókkal szemben a rendőrök újabb kíméletlen rohamot vezényeltek. Nem számított, hogy munkás, értelmiségi, netán országgyűlési képviselő: Révész Máriuszt is ugyanúgy fejbe lőtték, majd eszméletlenül gyakorlatilag félholtra verték.
A hősök napján így emlékezzünk, tudva, hogy az ’56-os pribékek mindmáig köztünk élnek…
Fotó: MTI
Facebook
Twitter
YouTube
RSS