„A várost járva a szovjet hírszerzőket értesítettem, hol találhatók ellenforradalmi gócok” – írta 1956 novemberéről az a karmester, aki az ötvenes évek elejétől szolgálta az állambiztonságot, majd emlékiratát 1984-ben gépelte le. „Czeglédy” szerint, ha komolyan veszik a jelentéseit, elkerülhető lett volna az „ellenforradalom”. Barátai nem maradtak, tartótisztjeit szerette a legjobban – különös, borzongató barangolás egy meggyőződéses ügynök elméjében.
MEZŐ GÁBOR – Hamvas Intézet
Páratlan kincs az az ügynöki emlékirat, amelyet egy olvasó juttatott el Hankiss Ágneshez, a Hamvas Intézet igazgatójához. Az „1945-től napjainkig a szocialista Magyarország érdekében végzett állambiztonsági munkám történetéről és tapasztalatairól” címet viselő dokumentum szerzője (a szöveg születésekor, 1984-ben az Operaház nyugdíjas karmestere) már halott. Emlékiratából megismerhetünk egy meggyőződéses kommunistát, aki nem érzett lelkiismeret-furdalást sem akkor, amikor kiadta az „ellenforradalmárokat” a szovjet hírszerzésnek, sem akkor, amikor listát állított össze az „ellenséges elemekről”. „Czeglédy” ügynök kettős életet élt, emlékirata végén az is kiderül, megöregedve már nem is igazán látta át, melyik az igazi… „Két világ között él – fogalmazta meg Hankiss Ágnes az irat elő írt bevezetőben. – Az egyikből – noha sürög-forog a mindennapi történések sodrában – mégis kiszakadt, mivel sohasem lehet többé azonos önmagával. A szereplők elhalványulnak: nem barátok, szeretők vagy cimborák többé, hanem célszemélyek”. A megöregedett karmester emlékirata azért (is) különleges, mert őszinte: beleláthatunk egy olyan ügynök gondolkodásába, aki szívesen jelentett, mert mindvégig hitte: a jó ügyért harcolt (az emlékirat helyesírási hibáit meghagytuk).
Ügyes trükkel mentették meg az Operaház épületét
Ahhoz, hogy (az elutasításon és az undoron túl) megértsük „Czeglédy” ügynök személyiségét, feltétlenül ismernünk kell élettörténetét. A nyugdíjas karmester emlékirata is alátámasztja a közhelyet: meggyőződéses, megbízható ügynök leginkább politikailag elhivatott, megingathatatlan emberből válhatott. „Hálás vagyok édesapámnak, aki 1944-ig az akkori BM osztálytanácsosa volt, antifasiszta magatartása miatt felfüggesztették, majd 48-ig a BM közjogi osztályát vezette egészsége teljes megromlásáig. Ő részt vett a Szentgyörgyi Albert vezette antifasiszta mozgalomban. Gyakorta találkoztak lakásunkon és engem már iskolai éveim alatt megtanítottak a világ eseményeit reálisan értékelni. A Szovjetunióról, a marxizmusról többet tudtam és más megvilágitásban, mint a fasiszta propaganda által elvakított társaim – kezdte emlékiratát „Czeglédy”. – Igy ért katonaszökevényként az Operaház pincelabirintusában – utolsó mentsváramban – a felszabadulás Nádasdy Kálmán főrendező jóvoltából. Csodás hely volt az a pince. Az utolsó nyilas parancsnok, Dötsch Zoltán korrepetitor /később Debrecenbe került/ állandó kábulatban volt a belé töltött pálinkától. Nádasdy németül kiirta a portára, hogy az épületben tifuszjárvány van, így az utolsó német csapatok nem tudták azt aláaknázni. Sok kiváló művész menekült meg abban a pincében Kodály Zoltántól Székely Mihályig”.
Zsenik egymás mellett: Yehudi Menuhin hegedűművész és Kodály Zoltán /Fotó: Fortepan.hu
Díszes társaság: a történelemhamisító író barátja
A második világháború után „Czeglédy” bekerült a színészek hírhedt igazoló bizottságába, amelynek tagjaként művésztársai sorsáról dönthetett (a bizottságokról bővebben itt), de a szovjet hadsereg politikai csoportjával is jóban volt. Mind Gurkin őrnaggyal, mind az ötvenes években még ünnepelt és ünnepeltetett, mára méltán elfelejtett Illés Béla íróval is összebarátkozott. Utóbbi a háború alatt a Vörös Hadsereg politikai tisztje volt, ma leginkább írói hamisításairól ismert. „Élénk fantáziájával olyan magyarbarát orosz katonahősöket fabrikált…, akik más írók, politikusok és tudósok közvetítésével valóságos alakokként masíroztak be a nemzet történelmi tévtudatába” – írta róla Murányi Gábor a HVG-ben, Vörös Boldizsár, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet munkatársa pedig „Történelemhamisítás és politikai propaganda” címmel publikált kötetet.
Illés Béla, a szovjet katona /Fotó: Pavelolvas.hu
“Igazságos eljárások”: szilenciumok és felmentések
„A felszabadulás után ugy látszik nagy volt bennem a bizalom, mert egyhanguan delegáltak a Szinész Szakszervezet igazoló bizottságába tagként, valamint a Vörös Hadsereg mai Gorkij Fasorban székelő politikai csoportja is tartotta velem a kapcsolatot. Vezetőjük Gurkin őrnagy, valamint az akkor ott dolgozó Illés Béla író őszinte barátaimma váltak” – írta „Czeglédy” felemelkedéséről. – Az igazoló bizottsági munkámat komolyan vettem. 38 év távlatából is ugy érzem, ott a Színész Szakszervezetben a lehetőség szerint igazságosan jártunk el. Kivételezni is kellett, pl.: Nádasdy Kálmán kérésére Palánkai Klárát felmentettük az egyébként megérdemelt szilencium alól, mert 1945. március 15-én nem tudtuk volna megnyitni az Operaházat a Bánk Bán előadásával Gertrudis hiányában”. (Palánkay Klára operaénekes végül „megúszta, de voltak, akiket örökre eltiltottak a pályától. Különösen tragikus Dévay Camilla sorsa. A fiatal színésznövendéket 1945-ben meghurcolták, majd a bizottság elé állították. Bár Udvaros Dorottya édesanyját akkor még felmentették, később koholt vádakkal börtönbe zárták, majd Kistarcsára internálták. Ki tudja, lehet, hogy egy másik elhivatott „Czeglédy” jelentette fel).
Csak 1957 után léphetett fel újra: Déva Camilla Demeter Hedvig / Fotó: Magyar Színházi Portál
Szocialista hullámvasút: B-listáról a párttitkárságig
A szétlőtt, felszabadított és megszállt Budapesten lassan „helyreállt a rend”. Az Operaház megnyílt, „hősünk” önvallomása szerint 1945 augusztusán belépett a Kommunista Pártba, megalakította az operaházi pártszervezetet, majd megismerte feleségét, aki az Operaház személyzeti büféjét vezette. „Életünk nem volt sokáig gondtalan – fogalmazott „Czeglédy”. – Őt Komáromi Pál elbocsátotta, mert szovjet katonákat látott vendégül, engem augusztusban Mihály András csellista, a mai igazgató, az akkori „B”-lista bizottság elnöke B-listára tett, hogy barátjának, az azóta disszidált Blum Tamásnak helyet csináljon. Fél év telt el, mire a Minisztertanács visszamenő hatállyal rehabilitált”. Sőt, meg is jutalmazták: „egyre szebb feladatokat kaptam, majd 1949-ben az Operaház párttitkárává választottak”. „Czeglédy” párttitkársága nem tartott sokáig: „a feladatok sokasodtak, az Operaházban is függetlenített párttitkára volt szükség. Választhattam – a karmesterséget választottam. Utódom Czéh Ferenc volt, én vezetőségi tag maradtam”. (Az Operaház politikai átszervezéséről Bolvári-Takács Gábor írt remek tanulmányt, ebben az interjúban pedig Mihály András beszél a B-listázásról).
Mihály András vezényel / Fotó: Fonix-sarok.hu
Maga fasiszta ügynök! – vallatás a Fő utcában
A karmesternek végül egy lejárt engedélyű belga pisztoly és egy feljelentés változtatta meg az életét: „Jámbor János könyvtáros, volt nyilaspárti tag feljelentésére /ő kutatott a szobámban/ bevittek a Fő utcába. Udvariasan bántak velem, különbejáratú cellát kaptam és megkezdődött a kihallgatás, amit egy jófejű főhadnagy vezetett. Mikor elmondtam lényegében azt, amit most az előző oldalakon elmondtam, a főhadnagy így kiabált: „amit maga mond az hazugság, maga fasiszta ügynök, aki egy hirhedt fasiszta nőt vett feleségül és az ő befolyása alatt áll.” A fordulat meglepett, de még jobban a főhadnagyot, midőn közöltem, hogy a feleségemet 17-szer vitték el a nyilasok, csoda folytán maradt életben és a pesti gettóban szabadult fel. „A maga felesége üldözött volt?” – kérdezte. Igenlő válaszomra kiderült, hogy 44-ben az Operaház nézőtéri nagybüféjét egy Márkusné nevü, valóban nyilas pártvezető és hirszerző bérelte. Ezzel tévesztették össze – rossz információ folytán – azonos nevű feleségemet”. (Groteszk és tragikus jelenet: megdöbbentő az állambiztonsági alkalmazottak „alapossága”, hány névazonosság vezetett tragédiához?).
Fasiszta befolyás alatt / Forrás: Hamvasintezet.hu
Gyerekjáték volt az „ellenséges elemek” összeírása
„Czeglédy” emlékiratából kiderült, hogy végül minden a helyére került. Ő is – az állambiztonsághoz. „Harmadnap, mikor minden tisztázódott, egy fekete haju, alacsony, kissé köpcös, szemüveges, egyenruhás alezredest találtam a főhadnagy mellett a kihallgató szobában – írta. – Igen barátságos volt és alaposan kikérdezett – „tetszett”, ahogy manapság mondják”. (Korábbi cikkünkben Antall József és a többi kisgazda egyenesen „gavalléroknak” nevezte az őket udvariasan kihallgató tiszteket). Tény, hogy a karmester beszervezése könnyen ment: „Hosszas beszélgetés után papírt tett elém és felszólított, irnám le azokat, akiket az Operaházban ellenséges elemnek tartok, vagy fasiszta múlttal rendelkeznek. Ez akkor számomra gyerekjáték volt, hiszen a mainál sokkal jobban ismertem a tagságot, és igazoló bizottsági, párttitkári tapasztalatom is segített. Másnap ismét megjelent az alezredes és megkérdezett, vállalnám-e a velük való kapcsolatot. Igenlő válaszomra azonnal felhozatták a holmimat és kiengedtek”.
Gyerekjáték a jelentgetés / Forrás: Hamvasintezet.hu
Meghitt találkák a Szabadság hegyi villában
Túlzás nélkül állíthatjuk, a karmester élvezte az ügynöki munkát: „Az alezredes volt első kapcsolatom. Első találkozásunkra egy elvtársnőt hozott magával, akit Ceglédi Évának hivtak, innen származik „Czeglédy” fedőnevem”… „A Szabadság hegyen, pazar villában, igen kellemes körülmények között folyt a munka. Az alezredes, akinek a Partizánszövetségben is vezető szerepe lehetett, sok fellépési lehetőséget szerzett, melyre a többi szereplőt magam válogathattam ki. Jó volt, hogy a legcsekélyebb lelkiismereti probléma sem volt, hiszen olyan ügyért dolgoztam, melyre 1945-ben az életemet tettem”.
ÁVH-villa az Eötvös utcában / Forrás: Mandarchiv.hu
Rákosi Mátyás operaházi „merénylete”
„Czeglédy” emlékiratában beszámolt több „„szabotázscselekményekről”, volt egy, amely állítása szerint Rákosi életét is veszélybe sodorta. „Érdekesebb volt egy protokoll előadás utáni hajnalon egy nyolcmázsás diszlettartó vasrud lezuhanása – pontosan az elnöki asztalra, ahol Rákosi Mátyás ült. Tény, hogy a vasrudat tartó drótkötelet savval elmaratták. A tettest sohasem találták meg” – jegyezte meg kesernyésen.
Túlélte a merényletet, Rákosi a rádióban / Forrás: Fortepan.hu
Elrontott akció, letartóztatott ügynök
1954-ben „Czeglédy” új, fiatal tartótiszteket kapott, akikkel egyáltalán nem volt megelégedve. Pocsék munkájukkal kapcsolatban elmesélt egy groteszk történetet: „Egy izben – 54 nyarán – felkerestek a Balatonon, hogy a fönökség kéri, utazzak Sopronba, ahol Jámbor László énekes disszidálni akar. Ezt próbáljam megakadályozni. Egyikük kivett a zsebéből egy csomó határsávbelépőt és egyet kézzel kitöltött számomra. Amikor az ellenőrző határőr a vonaton meglátta a belépőmet – azonnal letartóztatott és bevitt a soproni parancsnokságra, ugyanis – mint utólag megtudtam – a csak géppel kitöltött kilépő volt érvényes. Miután baljós előjeleket láttam egy kemény vallatásra, kénytelen voltam a parancsnokkal mibenlétemet közölni és megadni a telefonszámot, ahol informálódhat. Estére megjött két kapcsolatom és „kiváltottak”. Közben Jámbor nyugodtan disszidálhatott volna, de nem tette. Igaz, az elszenvedett napokért bőséges anyagi kárpótlást kaptam, de ez azonban megrendült hitemet nem erősítette”. Nem meglepő, hogy a tartótisztekkel amúgy is elégedetlen „Czeglédy” a jól bevált feljelentés eszközéhez nyúlt: „Kértem a két fiatalember főnökét és panaszt tettem… A főnök egyetértett és ezután ő maga tartotta velem a kapcsolatot”.
Elbaltázott akció / Forrás: Hamvasintezet.hu
A „jófejű” századossal az operaházi „maffia” ellen
Később „Czeglédy” Orosz István századoshoz került. „Kedves modoru, jófejü ember volt és éreztem, hogy szivén viseli ügyünket. Ennek legfőbb ideje volt, hiszen kezdődtek az 56 előtti baljós jelek. Az Operaházban is elindult a mozgalom Tóth Aladár (az igazgató – a szerk.) megbuktatására. Raskó Magda énekesnő Hajós utcai lakásán jött össze a „maffia” Palló Imre, Udvardy Tibor énekesek, Berg Ottó nyilas karmester, akit 45-ben felfüggesztettek, Tóth Péter az azóta disszidált karmester. Később ez a társaság alkotta az operaházi „forradalmi bizottságot”. Orosz Istvánnal valóban mozgalmasan dolgoztunk”.
Jelentéseivel elkerülhető lett volna 1956
„Czeglédy” és Orosz hiába végezte szorgalmasan a munkáját, ha egyszer „fent” nem vették elég komolyan a jelentéseket. Pedig a karmester-ügynök – vallomása szerint – megakadályozhatta volna 56-ot. „Itt a leghatározottabban ki kell jelentenem, ha az egész országban csak egyesegyedül az én, nemcsak az Operaházzal, hanem az általános helyzettel foglalkozó akkori – 1955-56-os – jelentéseim illetékesekhez eljutnak és azok a megfelelő intézkedéseket megteszik, elkerülhető lett volna az ellenforradalom és a tizezreket követelő véráldozat. Sajnos azonban az akkori vezetés még az operaházi pártszervezetben is leállította a hangulatjelentéseket… leszerelték az ÁVH nehéz fegyverzetét ás a tulkapók felelősségre vonása helyett intézményesen járattak le az elnyomó szerveket. Igy jött el 1956 október 23.”
“Czeglédy” jobbnak látta lapulni (jobbra: Halál az ÁVÓ-ra!) … / Fotó: Fortepan.hu
Kiadta a szovjet hírszerzésnek a forradalmi „gócokat”
Itt következik az önvallomás – bizonyos szempontból – talán legérdekesebb része, amely arról árulkodik, hogyan élte meg egy besúgó 56-ot. „Nem éreztem jól magam. Arra gondoltam, ha a BM-ben nem sikerült az iratokat megsemmisíteni, feltétlenül lebukom. Feleségemet sajnáltam és kénytelen voltam bizonyos fokig felvilágositani. Rendkivül megértő volt. Úgy határoztunk, hogy odahaza maradunk, bizva a szerencsében. Ez kb. tiz nap múlva be is következett egy telefonhivás formájában. Ki beszél? – kérdeztem… Deglédi – volt a válasz. Kisvártatva betoppant Orosz István csatakosan, soványan, de szokott jókedvével. Szolnok felöl érkezett a szovjet csapatokkal. Elmondta kivonulásuk történetét és az is, hogy sikerült minden iratot megsemmisíteni. Örült, hogy kitartottam és nem csalódott elvhüségemben. Készséggel vállalkoztam, segítségre. Feladatom az volt, hogy a várost járva a szovjet hírszerzőket értesítettem, hol találhatók ellenforradalmi gócok”. Íme egy meggyőződéses ügynök: miután végiglapulta a forradalmat, csatakos tartótisztjét barátként fogadta, majd a „várost járva” kiadta a forradalom hőseit a szovjet hírszerzésnek.
Segített megtalálni az “ellenforradalmi gócokat” / Forrás: Fortepan.hu
Titokzatos halállista, feltört páncélszekrény
„Czeglédy” 56 vérbefojtása után a megtorlásból is kivette a részét. „Orosszal szorgalmasan dolgoztunk, de mit ért az, midőn pl. az ellenforradalmár fegyverrejtegetőket, akiket ők éjszaka során összeszedtek és bevittek a Markóba – még ki sem töltötték az iratokat, mikor a letartóztatottakat hátul kiengedték. Volt azonban 57 januárjában egy sikeres akciónk. Megtudtam, hogy Pallóék „káderlapokat” készitettek a megbízhatatlan baloldali elemekről („Czeglédy” az első helyen szerepelhetett… – a szerk.), akiket fokozatosan fel kellett számolni, sőt halállista is volt. Ezt a dossziét Juhász (Juhász Andor – a szerk.) gazdasági igazgató páncélszekrényében őrizték. Feltérképeztem a helyet, Oroszék egyik éjszaka megfelelő szakemberrel behatoltak, feltörték a páncélszekrényt és elhozták az iratokat. Ez azt eredményezte, hogy a reakció megijedt, elbizonytalanodott. Látták, hogy rajtuk kívül más erők is léteznek. Léteztek is! Lassan konszolidálódott a helyzet.”
Kiérdemelte az állambiztonsági kitüntetést
„Czeglédy” önvallomása egészen 1984 januárjáig folytatódik. Büszkén említette, hogy az angol nagykövethez is bejáratos volt, onnan is jelentett, valamint azt is megemlítette, hogy a hírszerzés megpróbálta kiküldeni Olaszországba. Sajnos – bár szívesen élt volna Itáliában – a gyanakvó olaszok megtagadták a vízumot: kommunista múltja volt a bűne. „Czeglédy” emlékezéséből kiderült, hogy nagyon is ragaszkodott tartótisztjeihez, és bár – például a népszavás Várkonyi Tiborhoz hasonlóan – állambiztonsági kitüntetést kapott, nem biztos, hogy kiérdemelte… „Igen megtisztelő és jóleső kitüntetést kaptam munkám elismeréséül. Máig sem tudom igazán megérdemeltem-e? Ha jószándékomat nézem, lelkiismeretesen igent mond, ha az eredményeket, nem tudom”.
Csak az elmaradt karriert és zsíros nyugdíjat fájlalta
Az öreg ügynök nem csupán ezen tépelődött: „Mostanában nyugdíjasként gyakran felteszem magamnak a kérdést: életvitelemet, karrieremet a BM-mel való kapcsolatom, munkám pozitivan vagy negativan befolyásolta? A mérleg sajnos negativ. A legsulyosabb hiba 1956-ban, amikor az akkori vezetés javaslatára nem léptem vissza a Pártba, hogy munkám hatásosabb legyen. Biztattak, hogy később, ha belépek a „folyamatosságot” biztosítják. Ez azonban nem vált lehetségessé. Én pedig tulzásnak tartottam, hogy a hatvasan években „megtért bárányként” lépjek be. Biztos vagyok benne, ha 56-ban tag maradok, pártkarriert csinálok és ma jóval gondmentesebben néznék a nyugdijas jövő felé”.
Gondmentesebb nyugdíjaslétről álmodott / Fotó: Fortepan.hu
A vallomás befejező részében „Czeglédy” akaratlanul is rávilágított az ügynökök skizofréniájára: „Másik negativum, hogy társaságomat sohasem aszerint választottam, hogy kikkel szeretek együtt lenni, hanem hogy hol lehetek közös munkánk hasznára. Igy lényegében elhidegültem, közömbössé váltam. Pozitivum viszont, hogy kezdettől fogva – eltekintve az elején említett kevés kivételtől – a BM részéről mindig barátságos magatartást, szerető embert, elvtársi kapcsolatot kaptam. Ez a jó légkör fix pont volt életemben és ma is örömmel tölt el, ha eljön a találkozás napja”. (Létezik ennél szánalmasabb végszó? Állambiztonsági találkozók – mint az emberi kapcsolattartás csúcspontjai…)
(A nyugdíjas karmester életrajzából, felesége nevéből, apja foglalkozásából természetesen kikövetkezhető az ügynök személye. Néhány órás kutatás után sikerült is rátalálni arra a személyre, akivel összekapcsolható ez az önvallomás. Nevét mégsem közöljük, hiszen egyetlen irat nem számít bizonyítéknak a bíróságok előtt és egy ilyen lépés egyébként sem lenne etikus. Ha „Czeglédy” beszervezési és munkadossziéja előkerül, természetesen más lesz a helyzet).
Facebook
Twitter
YouTube
RSS