heller Ágnes
Temetni jöttem, nem dicsérni
Kérlelhetetlen és hajlíthatatlan ellenségünk távozott el, ahogy nagy rajongója, Gyurcsány Ferenc fogalmazott nekrológjában. Lenyűgöző energiával, egy élet munkájával igyekezett mindazt tönkretenni, ami a mi szívünknek kedves. Azonban nem szégyen, sőt, szükséges jó ellenfeleink, ellenségeink életéből, tapasztalataiból tanulni, megérteni, mit csináltak jól és mit csináltak rosszul. Már csak azért is, hogy mikor a mi időnk eljön, ne vereségben hagyjuk magára az utánunk maradókat, mint ő, hanem a megmaradás örömében. Heller Ágnes 90 – A kígyó, mely saját farkába harap, felfalja önmagát
Minden valamire való ógörög filozófus húszévesen találkozik a mesterével; negyven, mikor megírja fő művét; hatvanesztendős lesz, mire méltó tanítványt talál; és végül nyolcvanévesen távozik az élők sorából – summázza kissé megcsúfolva a valóságot Diogenész Laertiosz a II. században. Ma már ez egyáltalán nem így működik, ahogy Heller Ágnes, mint valamire való (mire is?) filozófus esetében is csupán az első „fordulópont” állja meg a helyét, hisz saccperkábé annyi volt, mikor férjével együtt – szakítva a nemzetközi cionista mozgalommal – belépett a kommunista pártba, majd találkozott mesterével, Lukács Györggyel, aki körül döglégyként keringő társaival együtt elkezdték megreformálni a marxizmust. Negyvenéves korára azonban nemcsak, hogy nem írta meg a fő művét, hanem oly kacskaringós ideológiai útra tévedt, amelyet ma, mikor a kilencvenet tapossa, sem tudott már visszagörbíteni. Heller Ágnes májusban lett kilencven, de azóta is sorra keresik fel tisztelői, hogy boldog szülcsinapot kívánjanak neki, és néhány klasszikus gondolatát megidézzék. Most mi is erre teszünk kísérletet – a teljes igénye nélkül, de rámutatva a sok-sok ellentmondásra.