„Társadalmi kapcsolatként” tartották nyilván a kádári állambiztonsági iratokban Lendvai Pált, azaz Paul Lendvait, aki 1957-ben az Esti Hírlap újságírójaként emigrált Ausztriába. Társadalmi kapcsolatnak nem nevezhettek akárkit, az akkori belügyminiszteri rendelet szerint a „társadalmi kapcsolatként történő együttműködés csak hazafias meggyőződésű, a szocializmushoz hű állampolgárokkal, az önkéntesség elve alapján” alakíthattak ki. Lendvait be akarták szervezni, több fontos információt elárult a róla jelentő „Urbán” titkos munkatársnak, azaz Lóránt (máshol Loránt) László Endrének. Cserében a BM is segített Lendvainak, kiengedték Ausztriába édesanyját, és később ő is beutazhatott a Magyar Népköztársaság területére. A beszervezés végül nem történt meg, a történet mégis érdekfeszítő. Egy véleményvezér gyermekora – első rész.
Bár a Lendvai Pállal, azaz a Paul Lendvaival kapcsolatos állambiztonsági jelentésekkel több korábbi cikk foglalkozott (például Laczik Erikáé vagy Ilkei Csabáé), úgy érzem, nem árt újra megírni az ő történetét. Már csak azért is, mert a rendszerváltás előtti újságírással foglalkozom, ebben a tekintetben az itthon, majd Nyugaton is aktív Lendvai megkerülhetetlen személy. Ő maga korábban az ÉS-ben jelentette meg a róla jelentő ügynökökkel kapcsolatos cikkét, ezután arról is írtak, hogy társadalmi kapcsolat volt, hogy a szélsőségesebb „vádakat” most ne is említsem.
Illő tehát kísérletet tenni arra, hogy tisztázzuk a személyét. Mit tett, és mit nem tett a negyvenes, ötvenes, hatvanas években.
Maga Lendvai is sokat foglalkozott a személye elleni támadásokkal (ez a Heti Válaszban és a Magyar Nemzetben megjelent cikkekre utal), a róla szóló, interjúkötetnek álcázott hősi eposzban (Három élet – Paul Lendvai) hosszasan panaszkodott Mihancsik Zsófiának: „Ezzel szemben az angol kiadásban az szerepel, hogy én különféle kommunista tevékenységek után szöktem Ausztriába, az ötvenes években Magyarországon tagja voltam a különleges belügyi rendőrségnek, amely az ÁVH egysége volt, majd a forradalom után részt vettem a Fehér könyv összeállításában. Az ausztriai tevékenységemről pedig leírják a Heti Válasz összes rágalmát, és ezt azzal igazolják, hogy a bécsi magyar besúgók szerint én voltam az egyik legjobb kapcsolatuk, aki >Michael Cole< fedőnéven dolgozott. Hogy én vagy bárki más ezt mivel cáfolta és hányszor, hogy helyreigazítást kértem, arról egy hang sem.”
Lendvai emigrálása előtti történetét a következő részben fogom bemutatni, így most sem a Fehér könyvre, sem az ÁVH-ra nem fogok kitérni. Annál érdekesebb, hogy kiknek mondott köszönetet Mihancsik kötetében:
„Vagy Aczél Endre és Debreczeni József, akik szétszedték a Heti Válasz hazug állításait. És meg kell mondanom, az is jólesett, hogy az első ember, aki a cikk megjelenését követő reggel felhívott, az Gyurcsány Ferenc volt.”
Szóval voltak, akik megvédték. Köztük az az Aczél Endre, aki az iratok szerint a katonai hírszerzés „megnyert embere”, azaz ügynöke volt (korábbi cikkeim róla itt és itt, a cikkek alatt maga Aczél kommentárjai olvashatóak).
Lendvai és Kreisky osztrák politikus / Fotó: Lendvai.at
Most következő írásomban szokás szerint csak a tényekre szorítkozom. Azokra az állambiztonsági iratokra, amelyek ma hozzáférhetőek, illetve azokra az írásokra, amelyek ma elérhetőek.
Itthon a Tito-bandáról írt tanulmánya volt a legismertebb
Paul Lendvai, azaz Lendvai Pál 1957-ben „disszidált”, azaz emigrált a Magyar Népköztársaságból, és néhány év alatt Bécsben is elismert újságíróvá vált. Persze gyanítom, hogy az ehhez hasonló magyarországi cikkeit nem csatolta szakmai önéletrajzához (az ifjú Lendvai cikke (Tito-banda) lejjebb gördítve olvasható):
A kezdeti időkről majd később fogok írni, most lépjünk a hatvanas évek elejére, amikor a kádári hírszerzés eltervezte az újságíró beszervezését. A különböző jelentésekből egyértelművé vált, hogy Lendvai behálózása az állambiztonság szempontjából lehetségesnek tűnt.
Az újságíró egyre jobb kapcsolatokat szerzett az osztrák belpolitikai körökben, így komoly fegyvertényt jelentett volna a beszervezése. Tény, hogy ez a hatvanas években végül nem valósult meg, legalábbis nincsen nyoma ennek az elérhető, kutatható dossziékban.
Hogy mi szüksége lett volna a Kádár-diktatúrának egy újabb Ausztriában mozgó ügynökre, az szerintem egyértelmű, most azt kell tisztáznunk, mit akarhatott a Magyarországon kommunista újságíróként ismert, de Ausztriában új életet kezdő Lendvai a rezsimtől? A jelentések szerint azt, hogy édesanyját kiengedjék Bécsbe, ő pedig beutazhasson Magyarországra, erre jövendő „Kelet-Európa-szakértőként” igencsak szüksége volt.
Lendvai Pálról 1962-ben nyitottak kutató-dossziét „Cole Michael” fedőnéven (ÁBTL K-1743 Dosszié tárgya “Cole Michael”), az újságíróról csatolt első jelentéseket „Urbán” titkos munkatárs, illetve a bécsi rezidentúrán dolgozó „Géza” elvtárs adta. „Géza” Fürjes János hírszerző-tiszt fedőneve volt, fedőmunkahelye a nagykövetség volt, „Urbán” pedig megegyezett Lóránt (máshol Loránt) László Endre újságíróval, MTI-tudósítóval, aki ebben a funkciójában a hálózat embere volt.
Mint a külföldi újságírók, tudósítók (különösen az MTI és Népszabadság munkatársai) jelentős, szinte teljes része.
Fürjes elvtárs / Fotó: ÁBTL
Lendvai 1962 nyarán ült le beszélgetni „Gézával”, a találkozóról készült jelentéssel kezdem: „A harmadik kérdésemre, hogy miért csak most fordul hozzánk, azt felelte, hogy ő
sokáig attól félt, hogy ha a kapcsolatot felveszi a követséggel, akkor kérésének teljesitésére azt a feltételt szabjuk, hogy dolgozzák a magyar hirszerzésnek >Ő senkinek sem kötelezi el magát – mondta – ellenben egy kollegiális viszont szívesen fenntartana.<”
– jelentette „Géza” Lendvairól. Az irat azt sugallja, hogy a korábban az ÁVH-hoz köthető Lendvai (erről cikkem folytatásában) tökéletesen tisztában lehetett a rendszer működésével. Beszélgetésükben természetesen szóba kerültek azok a cikkek, amelyeket Lendvai álnéven írt Bécsben, s amelyek kritikusan viszonyultak a Kádár-diktatúrához:
„[…] áttérve a negyedik kérdésemre először megpróbálta letagadni, hogy ő irt >Holló György< néven [Bécsben – MG]. […] Lendvai egy pillanatig hallgatott, majd megkérdezte tőlem, hogy honnan tudom, hogy ő Holló György? Közöltem vele, egyik alkalommal megkérdeztem a Presse egyik munkatársát, hogy ismeri-e a Holló Györgyöt, azt válaszoltam, hogy igen, egyszer bemutatták neki. Kérdésemre, hogy hogyan néz ki >Holló György<, elmondta nekem: >egy nagy órru [így, a helyesírási hibákat szokás szerint meghagyjuk], nagy haju, kis zsidó emberke< Nos, hát ilyen csak egy van itt – mondottam neki – ez maga<. Lendvai erre beismerte, hogy ő a >Hollo György< s a >Landy Paul<.” – jelentette „Géza”.
Fürjes rutinos hírszerző volt, rákérdezett Lendvainál, ugyan, miért is bíznának meg benne „disszidálása”, és a diktatúrát „lejárató” cikkek után? „Mi a biztositék arra, hogy ha mi édesanyját kiengedjük, hogy utána nem fog-e majd ellenségesen viselkedni a Magyar Népköztársasággal szemben, hiszen >már nem kell féltenie az édesanyját<. – Mi sem vagyunk emberkereskedők – mondottam – és semmiesetre sem tettük volna és a jövőben sem tesszük édesanyját felelőssé az általa elkövetet gazságokért. […] Erre azt mondta, hogy ő tudja, ilyen ügyeket nem lehet egyik napról a másikra elintézni, s addig modunkba áll majd, hogy meggyözödjünk arról, hogy loyálisan tudósit Magyarországról és egy esetleges szervezett kapcsolat során mi őt jobban megismerhetjük.” (A kiemelés az állambiztonságé). Mókás vagy sem, de „Géza” „családi vállalkozásban” jelentett: „Adta Géza, legépelte: Gézáné” – olvashatjuk az iraton (Jelentés, Bécs, 1962. július 31), Fürjesné tehát buzgón legépelte férjeura jelentéseit.
Polgár Dénes titkos munkatárs rossz véleménye
Lendvait az állambiztonság szokásos ügymenete szerint körbeszimatolták, környezettanulmányt készítettek róla, priorálták (lekérték az adatait) a különböző osztályoknál, és összegyűjtötték a vele kapcsolatos jelentéseket. Például azt, amely a Polgár Dénestől kapott információn alapult: „Polgár Dénes ujságíró 1958-ban Bécsben járt, visszaérkezte után baráti körben arról tett emlitést, hogy Lendvai egyéni érvényesülése érdekében volt barátait is hajlandó kiszolgáltatni és bajba hozni. Volt munkahelye – az Esti Hírlap – párttitkárának véleménye szerint Lendvai karrierista, törtető személy.”
Polgár Dénes ünneplése az ügynökkeltető MÚOSZ-ban / Fotó: Emasa.hu
Polgárnál megállhatunk egy pillanatra, az MTI örökös tudósítója természetesen a hálózathoz tartozott, kevés titkos munkatárs volt nála aktívabb a sajtó és a hírszerzés területén, számos városban és országban bevetették, több fedőneve is volt.
Örök szégyenünk, hogy a hétpróbás újságíró-ügynök (számtalan munkadossziéja van) a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét is megkapta.
Ráadásul 1997-től haláláig (2009) az Aranytollas Újságírók Társaságának elnöke is volt. De most térjünk vissza Lendvaihoz. Budapestről „Fóti” 1963. január 14-én egy „Szigoruan titkos!” iratban („Cole Michael ügye”) a következőről tájékoztatta a bécsi rezidentúrát vezető „Takács” elvtársat, azaz Tóth Pált:
„Jellemével kapcsolatban az ellenőrzés alátámasztotta az eddig rendelkezésre álló adatokat.
Jellembeli gyengeségei, amelyek Cole egész magatartását megszabják, karrierizmusa, gyávasága, gerinctelensége mind olyan tulajdonságok, amelyekkel ügyesen operálva elérhetjük a korábbi, vele kapcsolatos utasitásokban már közölt célt.
[…] A Központ és a rezidentura lépései között feltétlen összhangnak kell lennie. Olyan viszonyt kell kialakitani vele, amely kizárttá teszi a csak >adom-veszem< alapon való információszerzést, látnia kell azt is, hogy még mindig van jóvátennivalója velünk szemben. […]
Anyja kiengedése, az állampolgárságból való elbocsájtás, későbbi, tervezett beutazása mind olyan engedmények, amelyekkel szemben nem elég, ha csak lojalitást mutat, hanem viszontszolgálatot is várunk tőle.”
A Lendvaival való kapcsolattartásra a jelentések szerint az újságírótól vonakodó, őt „nagyképűnek” jellemző „Géza” mellett, helyett „Urbán” titkos munkatársat, azaz Lóránt Lászlót jelölték ki.
Lóránt László Endre / Forrás: ÁBTL/Utolag.com
Az MTI akkori bécsi tudósítója a korábbi iratok szerint kezdetben nem tartozott az állambiztonság igazán „kiváló dolgozói” közé, de ekkoriban éppen megdicsérték. „Lovas” elvtárs az említett „Takácsnak” (Tóth Pálnak) ezt írta: „Urbán elvtárs az időszakban végzett munkájában bizonyosfoku fejlődés tapasztalható. […] Fentiek azt mutatják, ha Urbán akar dolgozni társadalmi kapcsolatain keresztül tud értékes információkat szerezni.” – írta „Lovas” 1962. január 16-án. „Urbánnak” a jelentések szerint több informátora volt, voltak közöttük ügynökök is, Lendvai Pálra az iratokban később „társadalmi kapcsolatként” hivatkoztak. Lendvai neve „Urbán” vonatkozó munkadossziéjában (ÁBTL “Urbán”, Mt-772/3) először 1962 végén, a hangzatos „Információs jelentés A Népszabadság >Magyarok a nagyvilágban< cimü cikkének visszahangja az ausztriai magyar disszidensek körében” című iratban bukkan fel.
Az említett cikk szerzője Hajdú Pál, ha nem tévedünk nagyot, ő az az állambiztonsági tiszt, aki 1956 előtt az Irodalmi újság “politikai rovatvezetője” volt.
Az írást igazi mézesmadzagnak szánta a rezsim, ezért is voltak kiemelten fontosak az arra érkezett emigráns reakciók:
„Bécsben élő disszidens magyar ujságirók körében óriási visszhangot váltott ki a Népszabadság cikke. […] Lendvai Pál szerint, aki – mint elmondta – gyorsan váltakozó hosszu telefonbeszélgetések és személyes eszmecserék követték a Népszabadság november 13.-i számának Bécsbe érkézését, Irodalmárt [Sebestyén György, a Bécsi magyar Híradó szerkesztője] a szó szoros értelmében a könnyekig meghatotta a cikk mondanivalója, Klamár [Gyula emigráns újságíró, szerkesztő, a Bécsi Magyar Híradó szerkesztője] pedig kijelentette: mindeddig elképzelhetetlennek tartotta, hogy az >egykori rettegett Szabad Nép utódjában<: a Népszabadságban ilyen >liberális hangu< megértő cikk jelenjék meg és most már feltétel nélkül elhiszi, hogy Magyarországon valóban olyan döntő változások következtek be, amelyeknek teljes mértékü felfogására a >régi Ávos idők szelleméhez rögződött menekültek agya< szinte képtelen felfogni. […] Lendvai értesült arról, hogy a Magyar Hiradó szerkesztősége utasitást kapott a cikk durva megtámadására. […] Lendvai arra is utalt, hogy Klamár, vagy Lendvai – esetleg mindkettő – részéről belső ellenállás mutatkozik arra, hogy meggyőződéssel vitába szálljanak a cikkel. /Az információ Lendvai Páltól származik./” (Jelentés, Bécs, 1962. november 17).
„Urbán” a „Találkozói jelentésben” (ezekben mindig külön részekre szedte a különböző informátoroktól – például: „Balatoni” és “Kocsis” ügynökök – kapott információkat) részletesebben beszámolt a Lendvaival folytatott eszmecseréről: „Találkozói jelentés. […] Lendvai engem hivott fel csütörtökön, nov. 15-én és lelkendezve mesélte a Népszabadság nov. 13-i számában megjelent cikk óriási hatását a bécsi disszidens ujságírók között. Miután további részleteket is kilátásba helyezett, meghivtam még aznap estére, hogy feleségével együtt vacsorázzanak nálunk. […] Este valóban további részleteket mesélt. […] Minden különösebb remény nélkül megkértem, hogy igyekezzék néppárti vezető-ismerőseivel találkozni és ujabb részleteket megtudni. […]
Lendvai mindent megigért, sőt kérésemet szinte megbizásnak vette.
A pénteki nap folyamán keveset tartózkodtam otthon és amikor hazaérkeztem, feleségem elmondta, hogy Lendvai többször keresett és okvetlenül akar velem beszélni. Lementem az utcára, felhivtam telefonon. Lendvai nagy izgalommal közölte, hogy sürgösen beszélni akar velem, mert sok érdekeset tudott meg. Kénytelen voltam tehát – jelentéseim késését is kockáztatva – találkozót megbeszélni vele. […]
Lendvai elmondta, hogy péntek délelőtt az információk szerint kialakulóban lévő néppárti centrum főemberével: Hurdessel [Felix Hurdes korábbi oktatási miniszter, 1945–51 között az Osztrák Néppárt főtitkára] sikerült beszélnie, aki dühödten rohant ki a reformista szárny >vad tervei< ellen.”
Felix Hurdes / Fotó: Kulturpool.at
Bár „Urbán” jelentését nem szabad készpénznek venni, az irat szerint az újságíró igen lelkes volt. A titkos munkatárs így folytatta a jelentést: „Lendvaival hosszasan beszéltem saját és anyja ügyéről is, mert Lendvai tájékoztató igyekezete és készsége – bár ezuttal ő rendkivül tapintatosan nem célzott erre – szemlátomást arra irányul, hogy szeretne már valamilyen eredményt látni. […] Lendvai tud arról, hogy anyja ismét benyujtotta kivándorlási kérelmét […]
Magatartásából következtetve ismét alátámasztást nyert korábbi jelentésemben közölt javaslatom, amelynek alapján egy olyan helyzet alakulhatna ki, amelyben Lendvai továbbra is rászorulna a szivességünkre.
Ha ugyanis Lendvai Budapestre utazhatna, lebeszélné anyját a kivándorlásról, vagy legalábbis a kivándorlási kérelmet – a mi segitségünkkel – még függőben hagyva, engedélyt kaphatna arra, hogy anyja – akár két-három hónapra meglátogassa Bécsben. […] Megállapitásom szerint ennek a megoldásnak örülne a legjobban Lendvai és ez számunkra sem előnytelen.” (Jelentés, Bécs, 1962. november 17. )
„Urbán” 1963. január elején már Lendvai fedőnevét használva, „Cole Michael” ügyében jelentett Pék Jenő századosnak. Ebből is kiderült, hogy édesanyját kiengedték az újságíróhoz: „ […] Lendvai anyja mint ismeretes december végén látogató utlevéllel érkezett Bécsbe. Számára Lendvai és felesége lakásában egy szobát rendeztek be – átmenetileg. Kinos meglepetésként hatott Lendvaira, hogy – mint nekem elmondta – anyja legszivesebben már nem is térne vissza Magyarországra. Lendvai felesége ezzel elsősorban nem ért egyet. Barátságosan fogadta ugyan az öregasszonyt, de semmiképpen sem hajlandó belenyugodni abba, hogy állandóan a >nyakunkon maradjon<. […] Lendvaival való viszonyom kimondottan pozitiv. Rendkivül hálás azért a szolgálatomért, hogy anyja egyelőre látogató utlevéllel utazott Bécsbe.” (Jelentés Budapest, 1963. január 4.)
„… igyekszik szolgálatomra lenni… ”
„Urbán” másik jelentése szerint Lendvai „viszonozni” akarta ezt a szívességet: „Találkozói jelentés Lendvairól […] Lendvai kedden délben hivott fel telefonon és rögtön meghivott ebédre. […] Nagy lakásában – a szertartásos angol tea elfogyasztása után – a nők félrevonultak és ő gyorsan elmondta kedd délelőtti beszélgetését a vele igen jó viszonyban lévő Hurdessel /lásd inf. jelentésem/.
Lendvai hangsulyozta: azért igyekszik szolgálatomra lenni, mert viszonyozni akarja neki nyujtott segitségemet.
Rendkivül büszkén visszaidézte egyébként legutóbb adott információját Kreisky-vel [Bruno Kreisky osztrák politikus, 1959-től 1966-ig Ausztria külügyminisztere, majd 1970-től 1983-ig szövetségi kancellárja volt] és Olah-val kapcsolatban, amely az azóta kiszivárgott különböző hirlapi utalások alapján valóban hiteles volt. […]
Lendvai jelenleg az egyik legjobb és legmegbizhatóbb informátorom”.
(Jelentés, Bécs, 1963. január 30).
Bruno Kreisky és Leopold Figl üdvözlik a szovjet Vjacseszlav Molotovot /Fotó: Kreisky100.at
A titkos munkatárs elégedett volt a Lendvaitól szerzett információkkal, és látjuk, hogy jelentése szerint az újságíró valóban bejáratos volt olyan körökhöz, ahol a hírszerző-gyanús (és hát az is volt) „Urbánt” nem látták annyira szívesen: „Találkozói jelentés Lendvairól […] Lendvaival február 20.-án találkoztam a sajtóklubban. Elmondta, hogy másnap tudósitást ir a Financial Timesnek a szerinte döntő jelentőségü koaliciós tárgyalásról […] Függetlenül a már küszöbön álló szakitásról, arról tájékoztatott, hogy Withalmék uj parlamenti választásokat szeretnének kiforszirozni. […]
Legnagyobb meglepetésemre Lendvai dr. Heindlt [Feltehetően a Bécsújhelyen született Kurt Heindl osztrák politikusról van szó] nevezte meg az információ forrásául. Én már napok óta hiába igyekszem Heindl-lel beszélni.
[…] Eddig már háromszor kitért meghivásom elfogadása elől és elfoglaltságra hivatkozott.” (Jelentés, Bécs 1963. február 25.)
„Urbán” következő jelentéséből kiderül, hogy Lendvai anyja tovább kívánt utazni Bécsből Izraelbe: „Találkozói jelentés Lendvairól […] Lendvai anyja március elején utazik Izraelbe. Lendvaiék alig várják az elutazást és észrevehető rajtuk, hogy csak ennek reménye akadályozza meg a családi viszály kirobbanását. […] Lendvai anyja – fia véleménye szerint – már erősen hajlik arra, hogy esetleg mégis visszatérjen Budapestre.” (Jelentés, Bécs, 1963. február 17.)
„Egyike a legjobb társadalmi kapcsolatnak”
„Urbán” titkos munkatárs és Lendvai kapcsolata – az iratok szerint – ekkor gyümölcsözően működött. Az állambiztonság mindenesetre derűlátó volt, „Cole Michael” kutató-dossziéjához csatolták a következő, 1963 nyarán készült jelentést:
„Személyével operativ kapcsolatot létesitettünk, tanulmányozása folyamatban van. A kapcsolat eredményeként rendszeres információt szolgáltat – igen jó forrásokból – Ausztria politikai, gazdasági életével kapcsolatban. Információi, amelyek bizalmas elemeket is tartalmaznak, általában nem lépik tul a sajtószinvonalat. Az általa tudósitott, főleg gazdasági szaklapokban megjelent cikkei lojális hangvételüek.
A kialakult viszony következtében egyike a legjobb társadalmi kapcsolatnak, aki esetleges kéréseinkre is rendelkezésre áll.
A vele való foglalkozás munkaterves feladatot képez.” – írta Palotás Rezső. (Jelentés, Bp. 1963. július 24.). Ebben az iratban is „társadalmi kapcsolatként” említik Lendvait. Talán jobb megmagyarázni, mit jelentett ez a kommunista állambiztonságnál.
A szocializmushoz hű, segítőkész társadalmi kapcsolatok
Hadd idézzek egy állambiztonsági „alapműből”, a 2003-ig titkosnak minősített A hálózaton kívüli kapcsolatok helye, szerepe és jelentősége a hírszerző munkában című könyvből, amelynek Borsányi Imre rendőr ezredes és Vértes János szerzője: „Társadalmi kapcsolatnak nevezték azt a személyt, akivel a hírszerzőtiszt, vagy titkos munkatárs idehaza, vagy külföldön folyamatosan kapcsolatot tartott és segítségét igénybe vette a hírszerző feladatok végrehajtásához.
A társadalmi kapcsolat fogalmának tehát alapkövetelménye volt a rendszeresség és a segítőkészség.
Sőt, egy belügyminiszteri rendelet szerint a „társadalmi kapcsolatként történő együttműködés csak hazafias meggyőződésű, a szocializmushoz hű állampolgárokkal, az önkéntesség elve alapján alakítható ki”.
Az sem véletlen, hogy mások mellett Kenedi János is azt mondta, az átvilágítási törvényt ki kellene terjeszteni a társadalmi kapcsolatokra is, hiszen: „ismert értelmiségieket, vezető állású embereket többnyire nem szerveztek be ügynöknek, de társadalmi kapcsolatként esetleg fontosabb információkat szállítottak az állambiztonsági szervezetnek, mint a hálózati személyek.”
Nem tisztünk eldönteni, hogy Lendvai társadalmi kapcsolat volt-e vagy sem. Az tény, hogy az állambiztonsági iratokban következetesen annak nevezték. Palotás jelentését olvasva úgy tűnt, nem volt messze Lendvai beszervezése, de aztán mégsem történt meg. Nyilvánvalónak tűnik, hogy Lendvainak csak az említettek miatt volt szüksége a BM-re, valószínűleg esze ágában sem volt aláírni, amivel mindent összetörhetett volna, amit az előző években felépített. De miért hívták egy másik iratban az újságírót „Péter Gábor legjobb munkatársának”? Miért írtak vele a kapcsolatban a hírhedt Fehér könyvről? Ezzel folytatom.
Hamvasintezet.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS