Rendhagyó, és nagyon hasznosnak tűnő ülést tartott az Országgyűlés Fenntartható Fejlődés Bizottsága, amely Nagy István agrárminiszter jelenlétében napirendjére tűzte a víz- és tájgazdálkodás kérdését. A Keresztes László Lóránt bizottsági elnök által összehívott ülés a politikai csatározásokat mellőzve, konstruktív szakmai hangnemben zajlott, sőt a szakértői részvételnek köszönhetően, néhol akár egyetemi előadás hangulatát idézte. Már a miniszteri bevezetőből kitűnt, hogy a kormányzat jelentős mértékben érti az aszállyal markánsan ránk zúdult probléma okait, és sok tekintetben ugyanaz a célja, mint a megjelent szakértőknek. A csaknem háromórás megbeszélés végére pedig Nagy István egyértelmű utalásokat tett rá, hogy a felvázolt megoldási javaslat jelentheti a megoldást az Alföld kiszáradására.
Ránk rúgta az ajtót a klímaváltozás, Európa területeinek 42 százalékát érintette az aszály – jelentette ki Nagy István, a kormány nevében feltéve a kérdést, hogy hajlandóak vagyunk-e szemléletet váltani a vízgazdálkodásunkkal kapcsolatban. Az indokláson nem kell sokat törnünk a fejünket, hiszen minden évben sokkal több víz távozik az országunkból, mint amennyi bejön. A miniszter többször is elmondta, hogy több téren tabukat kell ledöntetnünk a változtatáshoz, hiszen a víz tájba engedése a tájszerkezet részleges megváltozását eredményezi, amit le kell követnie az agrártámogatási rendszernek, kihatással lesz a tulajdonviszonyokra, a jogi szabályozásra, és be kell illeszteni az egészet a közös uniós agrárpolitikába. Ennek elmulasztása esetén viszont belátható időn belül művelhetetlenné válik az ország jelentős része, tehát választási lehetőségünk nem sok van.
Nagy István kiemelte, hogy tökéletes megoldás nincs, és minden változtatásnak megvannak az árnyoldalai, miként a jelenlegi helyzetnek is, ezért azt a megoldást kell megtalálni, amely a legtöbb haszonnal és a legkevesebb kárral jár. Leszögezte, hogy
az öntözést betárazott felszíni vizekből kell megoldani, mert nem mehet az ivóvízbázis rovására.
Szemléletváltás nélkül nincs túlélés, a gazdák nélkül nincs szemléletváltás
A tabudöntögetést a miniszter maga is elkezdte több felvetéssel.
„Biztosan szántanunk kell minden területünket? Forgassuk a termőtalajt? Le kell hoznunk a szerves anyagokat a szántóföldről? Működtessünk szalmabálákat égető erőműveket?”
A sokat hallott szárazságtűrő növények kifejezés mellé azt is felvetette, hogy a génbankjaink óriási mennyiségű genetikai potenciált őriznek a nálunk őshonos és itt jó életkörülményeket találó fajták terén, és ehhez a kincshez bátran vissza kell nyúlnunk.
Élő példa az ártér sokoldalú hasznosíthatóságára az erőltetett szántás helyett (kép forrása: agroinform.hu)
Azt is határozottan elmondta, hogy látszik, a természet nem akarja hagyni a megerőszakolását, ezért előtérbe kell kerülniük a tájspecifikus gazdálkodási módoknak, közte az ártéri gazdálkodásnak. Azt a közvélemény által alig ismert tényt is szóba hozta, hogy a kibetonozott falú folyóink egyre mélyebbre vágják a saját medrüket, és ezáltal fokozatosan magukba szippantják a talajvizet, tovább szárítva a tájat. Nagy István kulcsfontosságúnak tartja a szemléletváltás elősegítését, vagyis hogy a gazdákat is meg kell tanítani a tájhoz alkalmazkodó gazdálkodásra és ennek keretében a vízgazdálkodásra.
Ezzel összefüggésben közölte, hogy a jövő év elején életbe lépő agrárstratégia a vízborítású területek után is lehetővé teszi a területalapú támogatást, és a terület megléte mellett más szempontokhoz is köti a támogatást.
A helyes vízgazdálkodás a vizes helygazdálkodás
Az egyetlen számottevő nézetkülönbség abban volt tapasztalható, hogy a miniszter a csatornák kikotrásáról, valamint tározótavak építéséről beszélt. Balogh Péter, a Szövetség az Élő Tiszáért Egyesület elnöke, a pár hete az Agrárminisztériumban tartott Vízválasztó Konferencia főszervezője felvázolta, hogy ami a tájban történik, az nem szerencsétlenség vagy rajtunk kívül álló okok eredménye, hanem következmény. Levezetése szerint mindez a vízgazdálkodás működésének eredménye, a működés a struktúrából fakad, a struktúra pedig a szellemiség és értékrend terméke.
„Valójában értékrendi, szellemiségi válság van” – mondta a geográfus.
Meglátása szerint a tájhasználatunk műszaki megközelítésű a területi megközelítés helyett, így az uralkodó paradigmában nincs tere, nincs helye a víznek, és így mi se tudjuk értelmezni a vizet.
„A helyes vízgazdálkodás a vizes helygazdálkodás” – foglalta össze.
A mai iparszemléletű és a szakértők által szorgalmazott, területszemléletű tájhasználat közti különbség kisvíz és nagyvíz idején.
Előadásában a kiegyenesített folyók bizonyos távolságonkénti felduzzasztását trombózishoz, ödémához hasonlította, míg a szerteágazó medreket és a tájba kiengedett vizet az egészséges érrendszerhez. Rávilágított, hogy sem az öntözés, sem a vízlépcsők, sem a mélyebbre kotort csatornák nem adnak megoldást a rendszerszintű bajokra. Mint mondta, abba kell hagyni a természeti törvényszerűségek elleni hadakozást az ipari mezőgazdaság módszereivel, és paradigmaváltásra van szükség, hogy megértsük:
a víznek, vizes élőhelynek átengedett terület nem az ördögé lesz, hanem többféle más, akár a „gabonabányászatnál” jövedelmezőbb művelési ágat tesz lehetővé, miközben a szükséges vizet is biztosítja a tájnak és a gazdálkodásnak.
Koncsos László víz- és tájépítő mérnök, szintén a Szövetség az Élő Tiszáért Egyesülettől részletesen bemutatta azt a számítógépes matematikai modellt, amely az Alföld kútjainak kiszáradását és a terület végletes vízvesztését jelzi előre az évszázad végéig. Emellett ismertette a Tisza-völgy általa felmért és ugyancsak lemodellezett lehetőségeit a mélyárterek hasznosítására vonatkozóan. A professzor számtalan olyan, mélyen fekvő területet talált az egykori ártérben, amelyek a tavaszi nagyvíz idején, mederként használva, eláraszthatóak az infrastruktúra veszélyeztetése nélkül, sőt összeköthetőek egymással a meglévő természetes és mesterséges folyammedrek sűrű hálózata révén. Ezzel a módszerrel
- kivédhetjük az árhullám okozta árvízveszélyt
- betározhatjuk a szárazabb hónapokra a vizet
- növelhetjük a helyi párolgást, ezzel nyáron nedvesítve és hűtve a tájat
- évente 2-3 km3 vizet tudunk beszivárogtatni a talajba, megállítva a talajvíz süllyedését
- a vízjárta tájjal kiváló táptalajt biztosíthatunk az őshonos fafajokból álló ártéri erdőknek.
Kiszáradt kukoricaföld augusztusban az Alföldön. Ha továbbra is levezetik a tájból a vizet a nagytáblás gabonatermelés érdekében, akkor a nagytáblás gabonatermelésnek sem marad éltető vize. (fotó: MTVA/Bizományosi: Oláh Tibor)
Nagy István lelkesen reagált az elhangzottakra, és további együttműködést javasolt az Élő Tiszáért Egyesülettel, illetve az azzal összekapcsolódó Vízválasztók mozgalommal. Az agrárminiszter olyan csapat összeállítását szorgalmazta, amely részletekbe menően képes kidolgozni a teendőket, mert
„tudnunk kell, mi a feladatunk 20 év múlva, 5 év múlva és holnap, hogy egy napot se vesztegessünk el.”
Ez azt jelenti, hogy a tározásra használható mélyárterek, illetve a víz átvezetésére kiszemelt csatornák és természetes medrek számba vétele mellett az érintett területek használhatóságát is fel kell mérni egészen addig, hogy hol milyen növénykultúrát, illetve állatállományt érdemes telepíteni. Emellett be kell költségelni a munkálatokat, és a jogi szabályozással is foglalkozni kell.
„Operatív szinten ki kell találni a teendőket, és akkor működni fog. Minden nyitottságot és minden működést biztosítok ehhez, mert tudom, hogy így kell csinálni” – mondta az agrárminiszter.
Vázlatrajz az ártéri gyümölcsészetről, ahol a víz és a telepített ültetvény nem zárják ki egymást (forrás: Bokartisz)
Lendületet kaphat az átgondolt erdősítés
A közelmúltban sokat borzolta a kedélyeket az energiaválság miatt megnövekedett fakitermelés, illetve a kormány ezzel kapcsolatos rendelkezései. Az agrárminiszter kiemelte, hogy meglepő társadalmi érzékenység övezi a fákat, ami jó, mert az emberek egyre inkább vigyáznak a fákra a környezetükben, ugyanakkor a ló másik oldalára sem kell átesni. Az elmúlt időkben piaci alapon nem volt nagy igény a fára, ezért visszafogott volt a kitermelés, sok túlérett erdőnk van, és
a mostani fokozott fakitermelés csak az elmúlt évtizedekben felhalmozott többlet felét érinti.
Nagy István ezzel együtt közölte, hogy a kormány komolyan ösztönzi az erdősítést, aminél az őshonosságot, a tájba illeszkedőséget és a klímaállóságot is figyelembe veszik: akácos telepítésére hektáranként 3 millió, tölgyesre, bükkösre és más őhonos erdőkre 5 millió forint támogatást kapnak a gazdák, ráadásul 12 évig olyan támogatást kapnak, mintha kukoricát termesztenének az adott területen.
Az Országgyűlés Fenntartható Fejlődés Bizottságának ülése (fotó: Facebook/Keresztes László Lóránt)
Gálhidy László, a WWF Magyarország erdőprogramjának vezetője kifejtette, hogy éles különbség van a hegyvidékeinken és a Dunántúl nyugati, délnyugati részén megmaradt őshonos erdeink, illetve a Trianon után telepített faültetvények, műerdők között. Felhívta a figyelmet, hogy
az őshonos erdeink (különösen az összes erdőnk 0,25%-át kitevő 150 évesnél régebbiek) olyan értéket képviselnek, amelyeket óvni kéne, és ezekben nem szabadna engedni a tarvágást, hanem szálaló vágással kéne biztosítani a szakadatlan erdőborítottságot.
Szavai szerint a szálaló vágást jelenleg az összes erdőterületünk 1-2 százalékán alkalmazzák csak, és megfeneklett az örökerdő üzemmódra való átállás. Azt javasolta, hogy a világ számos nemzeti parkjában bevett gyakorlat szerint az erdők egy jó részét érintetlenül kéne hagyni, hiszen a meglévő erdeink szénmegtartó képességére kell támaszkodnunk a klímaváltozás hatásainak enyhítésére.
Nagy István az elhangzottakra reagálva egy új információt is megosztott:
a kormány dolgozik azon, hogy az állami erdőgazdaságokat nonprofit jellegűvé állítsák át.
Ennek részleteivel hamarosan a nyilvánosság elé fognak állni.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS