Főpolgármester úr, a gaz nem méhlegelő!
A méhlegelő szó lett az elmúlt hónapok új slágerkifejezése. Van, aki szerint igénytelenül magára hagyott területek, mások szerint a biodiverzitás csimborasszója. De hogy egyáltalán mi is az a méhlegelő, mi a valódi funkciója és miben különbözik egy elhanyagolt útszéli gazos területtől, arra Litkei Máté János, a Klímapolitikai Intézet igazgatója adta meg a válaszokat az Origón megjelent cikkében.
Az igazgató cikkében azt írja: az ökológusok régóta hangoztatják, hogy a városi biodiverzitásnak nem szabad kimerülnie az orgonabokorban, a csótányban és a galambokban, sőt, az sem új megállapítás a szakértők köreiben, hogy a fenntartható településszerkezeteket a biológiailag aktív területekkel való takarékosság mellett a település zöldfelületekkel való tagoltsága jellemzi. Mondhatni, konszenzusos kérdés, hogy egy városban minél több a biológiailag aktív terület, annál élhetőbb, annál kellemesebb az ottlét. De milyennek kell lennie ezeknek a zöldfelületeknek? A válasz nem meglepő módon az, hogy a célnak megfelelőnek.
A zöldfelületek lehetnek a kikapcsolódást és hűsölést szolgáló közparkok, közkertek, fásított közterek vagy akár játszóterek. A várostervezés folyamatai során a döntéshozók és az ott lakók döntik el, hogy egy adott területet többek közt füvesítik, vagy virágágyásokat alakítanak ki, vagy épp fákat ültetnek rajta. A sokat emlegetett, úgynevezett méhlegelők a városi zöldfelületek kategóriáján belül a kondicionáló célú zöldfelületek közé tartoznak, és elsődlegesen nem rekreációs, hanem ökológiai funkciót töltenek be. A koncepció az, hogy létrehoznak olyan virágos növényzettel borított területeket, amelyek célja elsősorban az, hogy a beporzó rovaroknak menedéket biztosítsanak.
A méhlegelő ötletével koncepcionális problémák vannak
Az utóbbi időben viszont a városban járva sokszor volt tapasztalható, hogy a méhlegelőnek kijelölt területek látszólag teljesen gondozás nélkül lettek hagyva, és a virágos rét képe helyett derékmagasságig érő, szélporozta növények fogadják az arra járót. A gazos területek láttán az emberek egy jelentős része felháborodásának adott hangot, így a főváros illetékesei is kénytelenek voltak megszólalni. A Főpolgármesteri Hivatal tájépítészeti osztályvezetője szerint a nagy mennyiségű csapadék miatt nőttek hirtelen ilyen nagyra a növények. Az alapvető elképzelés az volt, hogy hagyják szabadon megnőni a különféle növényeket; ami oda illő, azt meghagyják, ami viszont nem oda illő, azt lekaszálják. A méhlegelő-projekttel azonban koncepcionális problémák vannak, amelyek függetlenek a Főkert és az egyéb parkfenntartó kerületi cégek leterheltségétől.
Városon belül a gondozott területeken a virágos növényeket legtöbbször még a virágzás vagy a virágmagok beérése előtt lekaszálják, így a sok éves negatív szelekció következtében természetszerűleg szinte csak fűfélék maradnak meg az adott területen. Ha tehát a főváros csupán gondozatlanul hagyja a korábban rendszeresen nyírt területeket, akkor egyáltalán nem csoda, hogy nem egy virágzó rét alakul ki azok helyén. Ha azonban a felhagyott területek gazosodnak, mit lehet alternatívaként kínálni? Több lehetőség is nyitott a biodiverzitás iránt érzékeny városatyák előtt.
Egy valódi méhlegelő befektetett munkát is igényel
Ha gyors megoldást szeretnénk, akkor bizony ásót, virágföldet és magkeveréket, vagy palántákat kell ragadnunk, ugyanis egy szabályos kis virágos kertet kell készítenünk. Az így kialakított nagy fajgazdagságú területek egyszerre nyújthatnak esztétikus képet és szolgálhatnak nektárgyűjtő területnek a beporzók számára. Ilyen területeket az egyik szezonról a másikra is ki lehet alakítani. Természetesen ezekre a területekre ki kell menni, dolgozni kell velük, locsolni kell őket és – horribile dictu – pénzbe kerül a kialakításuk. Ezzel szemben valóban sokkal olcsóbb megoldás megspórolni a terület rendben tartásához szükséges kiszállási költségeket, munkaköltségeket, magkeverékeket és palántákat – csak sajnos sem az emberek, sem a méhek nem lesznek elégedettek a végeredménnyel. A felháborodást a fővárosi szakértők többek közt azzal hárították el, hogy Magyarországon alig lehet kapni a helyi adottságoknak megfelelő vadvirágos keveréket, ezért, ha valami oknál fogva mégsem a szél porozta növények nőnének fel, akkor majd a megfelelő területekről magot gyűjtenek, és néhány év múlva már virágozni fog egész Budapest.
A szándék mindenképp értékelendő, azonban az nem igaz, hogy egyáltalán nem lehet kapni a célnak megfelelő vadvirágos keveréket. Például az Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet forgalmaz olyan magkeveréket, amely többek közt fehér herét, komlós lucernát, lándzsás útifüvet, szarvaskerepet, tarka koronafürtöt és vadmurkot tartalmaz, és tökéletesen megfelel az eredetileg kitűzött céloknak. De tegyük fel, hogy valóban nem állt rendelkezésre a tervezés pillanatában elégséges mennyiségű és minőségű vetőmag. Ebben az esetben a lassú megoldást is választhatjuk, amelynek keretében néhány év alatt megtermelhető a szükséges vetőmagmennyiség egy erre kialakított területen, de ez esetben is indokolatlan a városi gondozott zöldfelületek felhagyása.
A kérdés: hova olyan sietősen?
Ha a fővárosi vezetés célja valóban ökológiailag értékes területek kialakítása volt, és nemcsak elsunnyogják a területek fenntartásával járó költségeket, ahogy azzal a jobboldal vádolja őket, akkor nem lett volna észszerűbb egy külterületen található kísérleti területen előállítani ezeket a magokat ahelyett, hogy fővárosszerte évekig hagyjuk a gazt nőni? Ha a fővárosi vezetés a gazos területeket saját bevallása szerint is le akarja kaszálni, akkor nem lett volna átgondoltabb döntés egy-két évig virágmagot előállítani valahol, miközben a kérdéses területek rendezettségét fenntartják? Nem lett volna okosabb akkor belevágni a projektbe, ha legalább az előfeltételek – ebben az esetben a területekhez szükséges virágmag – rendelkezésre állnak?
Alig akad már ember, akinek ne lenne fontos a környezetünk védelme, ideértve a fajok sokszínűségének kérdését is. Legyünk vidékiek, vagy városban élők, egészséges, tiszta és zöld környezetben szeretnénk élni. A főváros méhlegelő-projektjének nagy arányú elutasítása nem azt jelenti, hogy az emberek mindent le akarnak betonozni és hypóval fertőtleníteni. Egész egyszerűen arról van szó, hogy a budapestiek sem most jöttek le a falvédőről. A mellkasközépig érő lórommal borított, zajos-szmogos útszéli területekről nehéz elhinni, hogy valóban méh-Kánaánként szolgálnak. Az emberek közterekkel szembeni elvárása, hogy rendezettek és gondozottak legyenek. Ezek az elvárások teljes mértékben összeegyeztethetők a biodiverzitás növelésével és a beporzó rovarok védelmével. Az őshonos fajokból létrehozott virágos kertek, virágszőnyegek, virágzó fák és bokrok telepítése, valamint a parkokban létrehozott vadvirágfoltok kialakítása senkinek nem bántaná a szemét – és még a beporzó fajok is találnának számukra hasznos növényeket. Persze ehhez nem árt, ha a zöld kérdéseket nemcsak alibizésre használjuk – írta cikkében Litkai Máté János.
Forrás: Origo; Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
