"Jó országba születtünk, csak rossz rendszerbe" – Mező Gábor Törőcsik Andrásról, a szegett szárnyú varázslóról
"Így is csillag volt, de a miénk. Emlékezzünk rá jó szívvel, és ne feledjük azt a mocsarat, amely őt is visszahúzta, amelynek ő is része lett, s amely őt is tönkretette. És persze emlékezzünk a cseleire, a mutatványaira, a varázslataira. Ő a futballpályán volt az, aki. Félisten a szürkeségben. Szegett szárnyú varázsló" – így emlékezett volt kollegánk, Mező Gábor a Facebook-oldalán Törőcsik Andrásról. Az eredeti cikk itt olvasható.
Nem gondoltam volna, hogy a tegnapi posztom mára szomorúan aktuálissá válhat. ("Miért iszol?" "Mert tönkretettek." - A kis herceg a Magyar Népköztársaságban.) Hatvanhét éves korában elhunyt Törőcsik András, a magyar futball egyik legnagyobb tehetsége, a hetvenes, nyolcvanas évek legendája. Túlságosan korán, s mégis úgy, hogy számára talán már megváltás lehetett a halál.
Akik a Hálózat révén ismernek, kevésbé tudják, de fanatikus futball-rajongó vagyok. Vagyis inkább voltam. Dolgoztam - és talán még fogok is - sportújságíróként, a Magyar Hírlapnál eljutottam a "csúcsra": írhattam már a fociról is. Ezt csak azért jegyzem meg (gyűlölöm az önmagunkról szóló nekrológokat), hogy tudják, tudjátok, honnan indultam. Hiszem ez nem egy sportoldal.
Sohasem láttam élőben játszani Törőcsiket, sokáig nem is értettem, miért istenítik, illetve, hogy miért sajnálják. Fiatal voltam és vak: azt láttam, amit írtak róla, ivott, éjszakázott, sokszor nem edzett rendesen, magának "kereste a bajt". Amúgy megértő vagyok a "pusztai farkasokkal", de a magyar futball annyi fájdalmat adott nekem is (Csank Jánosék, Jugoszlávia, így tovább), hogy a magyarfoci iránt érzett haragomat kiterjesztettem a soha ki nem teljesedő legendáinkra is.
Volt is vitám az őt dicsérő főszerkesztő-helyettessel, akinek azt mondtam: azért ne csináljunk már szentet belőle. Még, hogy Messi-szintű tehetség, ugyan már.
Aztán közben felnőttem. Fejben és lélekben. Megértettem, hogy Törőcsik jelentős részben a rezsim áldozata volt, a környezeté, az erkölcsileg, morálisan akkoriban menthetetlennek tűnő magyar labdarúgó-közeg áldozata. Cinkosa és áldozata. Egy olyan barakklakó, aki nem volt vidám. Látszólag vidáman, nagylábon élt, de valami mindig nyomaszthatta őt. A magas falak biztosan.
Nagy bűn, hogy alig van róla szabadon megnézhető felvétel. Mi, s főleg a következő generáció már azt sem tudja majd, hogyan játszott fénykorában, mit jelentett akkor a ketrecbe zárt társadalomnak. Miért rajongtak érte a fradisták is? Milyen kapaszkodót jelentett akkor a futball, hogy helyettünk legalább ők elutazhattak Argentínába.
Találtam most egy vele készített érdekes interjút. Nem adott túl sokszor, a cikkben el is mondta miért (Bánki Józsefnek, a Fradi korábbi remek középpályásának, aki később újságíró lett. Törőcsik is írt cikkeket amúgy, nagyon is értelmes ember volt). Szóval:
— Miért utált nyilatkozni? — Mert a Magyar Ifjúság akkori újságírója becsapott. Abban maradtunk, nem úja meg a beszélgetésünket, erre másnap lehozta. Ahogy később azt is megírta az egyik legjobb barátom a tollforgatók között, amikor a Palatínuson egy tikkadt nap végén meztelenül fociztunk a ketrecben. — A szurkolók sztárjai voltak tehát, nem a médiáé? — Ez vitathatatlan. Ráadásul az Újpest a belügy csapata volt, amiért rengeteget cukkoltak bennünket, pedig éppen a mi vezetőink tettek keresztbe nekünk a leginkább. Noha Buda István és az OTSH többi „góréja” megígérte, hogy a 30 éves korhatár elérése előtt is külföldre szerződhetünk, én csak 30 évesen mehettem Montpellier-be. Akkor is úgy, hogy a franciák elnökének egyetlen kikötése az volt, csak másnap hozzák nyilvánosságra a hírt, erre már az esti Híradóban bemondták. Azaz, még ekkor is meg szerették volna fúrni az ügyet. Montpellier-be kizárólag a pénz miatt írtam alá, ott mindig is száműzetésben éreztem magam. Bezzeg, amikor „Nyíllal” (Nyilasi Tibor - a szerk.) életünk legjobb formájában voltunk, hallani sem akartak a külföldi szerződésről, pedig nagy pénzt szakíthattak volna értünk. Meggyőződésem: jó országba születtünk, csak rossz rendszerbe. Sokszor felrótták nekem, hogy elrontottam az életemet, amit csak nevetni tudtam, hiszen akkor mit lehetett elrontani, amikor farkaskutyákkal őrizték az országot? Gondoltam, legalább boldogan élek a magam közegében. 1978-ban egyébként erőteljesen ösztönöztek a „télakra”, mivel az Anderlecht mindenáron szerződtetni akart, de nem volt lelkem itthagyni a családot, a barátokat, egyáltalán azt a miliőt, amiben éltem. A mai eszemmel másként cselekednék. — Mire véli, hogy az igazi kiugrás nem valósult meg? — Ehhez nagyban hozzájárult az argentínai világbajnokság, ami a csalódás vb-je volt. S nem csak számunkra, bár olyan sanszunk és olyan jó csapatunk azóta sem volt, mint akkor, s ha nem a hazaiak ellen kezdünk, s nem az olaszokkal és a franciákkal kerülünk egy csoportba, szép eredményt érhettünk volna el. A felkészülés sem sikerült, felesleges volt az adidas központjaiban műfűvön pályára lépnünk, Várady Béla meg is sérült, de hiba volt az angolokkal is elveretni magunkat 4-1-re Londonban. Kutas István, az MLSZ elnökének kézi vezérlése nem tett jót a csapatnak, ez még a nagyszerű Baróti Lajos bácsit is befolyásolta. Kutas, amikor Ebedli Zolival egy piti vámügyben megbuktunk, kijelentette, egyszerre nem lehetünk a pályán, s Baróti végül engem választott".
És a tökmagjankók. Feltűnik Kutas István, aki más bűnei mellett Papp Lászlót is megfosztotta a profi világbajnoki címmeccstől. Könyvet érdemelne ez az elnyomó is.
És persze Buda István, meg a többi főelvtárs. Hány karriert tettek tönkre személyesen? Igaz, ekkor már nem végezték ki a "disszidálókat", ahogyan Puskás Ferencék válogatott társát, Szűcs Sándort. Nem, akit lehetett belefőztek a gulyásba. Maradt a csendes, lopakodó, nehezebben észrevehető, észlelhető tönkretétel. Itthon, de nem otthon. A szárnyak visszavagdosása.
Jellemző a rendszer cinikusságára, hogy később, 1985-ben már kiengedték. Harmincévesen, túl a súlyos sérülésen, túl két világbajnoki csalódáson, túl a csúcson. Akkor már a francia másodosztályba. "Egy" Törőcsiket. Erről ezt mondta később (szintén Népszava, szintén Bánki Józsefnek):
— Montpellier-be 30 évesen csak a pénzkereset miatt szerződtem, pedig korábban a Real Madridról álmodtam. Valóra is válhatott volna a vágyam, mondjuk a mai viszonyok között. — Montpellier-ben miért csak egy évet töltött? — Mert tönkrement a házasságom, elváltam, s ezt követően fél évig csak züllöttem. Korábban is éreztem, hogy nem lesz aranylakodalmunk, s amikor Ebedli Zolival egy házban laktunk Budaörsön, mondtam is a „Csibésznek”, figyeld meg, mindketten el fogunk válni. Bejött. — Vonzotta a balhét? — Igen, s nem titok, a piát sem vetettem meg. A meccsek előtt két nappal viszont soha nem „emeltem”, ezt megtanultam a rutinosabb játékosoktól. Szerencsére manapság már csak félévente „indulok” be, de akkor rendesen. — Az edzői mit szóltak az életviteléhez? — Nem örültek neki, büntettek is, amikor csak tudtak, de a pályán sohasem voltam link, a játékot mindig komolyan vettem. Mindezt a BVSC-ben Mezey György, Farkas Józsi bácsi és Fábián Zoli bácsi is tanúsíthatja. Mellesleg Attila fiam, aki 15 éves, és éppen most igazol Újpestre, a napokban kérdezte tőlem, tényleg akkora csavargó voltam-e, amire azt feleltem, a civil életben igen, de a gyepen nem. Akadt útlevélbevonásom, több autós balhém, karambolom, de a fociban, ha lazának és könnyednek is tűntem, szenvedélyesen hittem, s komolyan is vettem.
Méltatlan lenne azzal búcsúzni Törőcsik Andrástól, ha betévednénk a "mi lett volna ha" ingoványos területére. Mert pályafutása torzón is emlékezetes. Legenda volt, sokszoros válogatott, egy korszak jelképe, aki cseleivel, intelligens játékával reményt és örömöt adott azoknak, akik ugyanabban a ketrecben éltek. Ez akkor is így volt, ha sokan észre sem vették a ketrecet és még ma is visszasírnák a falak felhúzóit.
Törőcsik András értelmes, érzékeny ember volt, ha ma futballozna (mégis előjött a feltételes világ), az európai labdarúgás egyik legnagyobb csillaga lenne. Vagyis: már csak rajta múlna. Az biztos, hogy sokkal jobban megbecsülné a magyar állam, a magyar futball és a magyar társadalom (bár ez nem igaz, a szurkolók akkor is imádták) és talán ő is jobban megbecsülné önmagát. A mai idők Kutas elvtársait már lazán félresöpörné az útból. A mai idők Kutas elvtársai már inkább közös fotót szeretnének vele.
Így is csillag volt, de a miénk. Emlékezzünk rá jó szívvel, és ne feledjük azt a mocsarat, amely őt is visszahúzta, amelynek ő is része lett, s amely őt is tönkretette. És persze emlékezzünk a cseleire, a mutatványaira, a varázslataira. Ő a futballpályán volt az, aki. Félisten a szürkeségben. Szegett szárnyú varázsló. Aki akkor élt (és talán csak akkor élt igazán), amikor a közönségnek játszott.
Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd
