Egész Európában terjed az orbáni modell, ami nagyon aggasztó, csakúgy, mint a koponyás-csontos hajók Pressman nevével – nagyinterjút adott a leköszönt amerikai nagykövet a Times-nak, melyet a Mandiner szemlézett.
A cikk felvezetőjében amúgy hosszasan foglalkoznak a magyar miniszterelnök és Donald Trump, illetve utóbbi köreinek jó kapcsolataival, felemlegetve JD Vance leendő alelnök és Kevin Roberts, a Heritage Fundation vezetőjének méltatását, miszerint „a modern Magyarország nem csupán egy modell a konzervatív államiságra, hanem a modell”; emellett bemutatja Magyarország „szokatlan” pozícióját annak tekintetében, hogy EU- és NATO-tagként jó a kapcsolata az oroszokkal is, ellenben az Európai Parlamenttel igen viharos; emellett felsorolja a kötelező jelzős szerkezeteket (jogállamiság hiánya, választási autokrácia, stb.). Majd bemutatja David Pressmant, akinek küzdelmes két és fél éve Magyarországon az Orbán-adminisztrációval való konfliktusokkal telve telt; és persze megemlíti Rogán Antal kitiltásának ügyét, amelyet Szijjártó Péter miniszter Pressman személyes bosszújának nevezett.
Az interjúban a szivárvány-propagandista nagykövet több állítást is tett. Szerinte például Magyarország „nagyon szerencsétlen pozíciót foglalt el” akkor, amikor a sajtószabadság hiánya, és a többi miatt ellene hozott amerikai döntéseket a demokrata pártra tolta, nem pedig amerikai döntésekként, miközben az államközi viszonyokat személyközi viszonyokkal, az ő és Trump viszonyával akarta felülírni (ezt egyébként az elnökválasztás után némileg fenyegetőbb hangnemben Budapesten is elmondta a nagykövet), amivel szerinte aláásta a magyar-amerikai hosszú távú szövetséget. A riporter maga sem titkolta, hogy alapvetően Pressmannel ért egyet, például felemlegette, hogy a magyar politika szerinte külső ellenségképet kreál, amely megpróbálja aláásni az ország szuverenitását, főként, ha valamilyen társadalmi vagy gazdasági probléma van – s itt jön a képbe természetesen Soros György is.
Az exnagykövet szerint ő egyébként azzal szembesült, hogy megpróbálták marginalizálni, csúnya kampány zajlott ellene, szerinte „mielőtt Magyarországra tettem volna a lábam, szó szerint hajók mentek lefelé a Dunán, rajta a nevemmel és egy koponyával és keresztezett csontokkal”, de ezek csak a kormány hangjai szerinte, nem a népé, amely mindenkivel így jár el, aki kritizálja. Egy ideig lamentálnak a koponyás-csontos hajókon, és arról beszélnek, hogy a nagykövet úrnak milyen fenyegetéseket kellett kiállnia a világ legerősebb hatalmának képviselőjeként egy tízmilliós közép-európai országban.
Szerinte „bele volt kódolva” a homoszexuális irányultságába, hogy fenyegessék, ráadásul úgy keretezték szerinte az ő mondanivalóját, legyen szó akár a magyar energiafüggőségről vagy az igazságszolgáltatás függetlenségéről, mintha azt „egy woke, liberális demokrata aktivista mondaná”, pedig a kettőnek semmi köze egymáshoz. (Itt még a lap is berakott egy képet a budapesti melegfelvonuláson menetelő Pressmanről).
A büszke "nyomást gyakorló"
Mindenesetre Pressman büszkén újságolja, hogy megpróbálta elérni, hogy „elkezdjük átirányítani az Egyesült Államok politikáját egy olyan irányba, hogy a magyar kormányt úgy kezelje, ahogyan az valóban eredményes”, és hibának látta, hogy az orosz offenzíva előtt sok szövetségesük félrenézett, amikor Magyarország problémái szóba kerültek. Voltak ilyen kérdések persze Trump és Obama alatt is, ámde szerinte a magyar kormány „nem reagál a hagyományos elkötelezettségi formákra”, másokkal lehet beszélni, a magyarral nem, mert az Orbán-kormány „proto-autoriter”, így csak a nem hagyományosan alkalmazott eszközök működnek.
Arról is beszél, mennyire nehéz volt „sok ismeretterjesztéssel” ellensúlyozni a kormány „propagandáját”. Szerinte egyébként a magyar kormány hibázott, amikor fenyegetésként érzékelte és nyilvánosságot biztosított neki a támadásokon keresztül, hiszen így módja nyílt az említett ismeretterjesztésre. Szerinte pedofilnak is próbálták beállítani, például nehezményezte, hogy lefotózták, amikor a pécsi pride-on is felvonult az élen, és kezet fog az ír nagykövettel, és gyerekek voltak körülötte, akikkel még interakcióba is lépett.
Pressman arról is beszél, hogy szerinte azok az amerikai jobboldaliak, akik tisztelik a magyar kormány tevékenységét – amelynek jelmondata szerinte az, hogy „nem a migrációra, nem a genderre, nem a háborúra” – nem is tudják, hogy ez itt egy orosz- és kínai-barát kleptokrácia, amely elnyomja a tőle eltérő véleményeket egy büntetési-jutalmazási rendszerrel a médiában. Kérdésre felemlegi az egyetemek átalakítását, amiről JD Vance csodálattal beszélt; szerinte az itt oktatók félnek ellentétes véleményeket kifejteni, ez egy „államosítás”, illetve központosítás, mint ahogy más szektorokban is történik, példaként a tanártüntetéseket hozza fel azellen, hogy a Belügyminisztérium hatásköre alá kerültek, és szerinte ugyanez zajlik a bíróságokon is. A médiában szerinte szintúgy, hiszen az Országos Bírói Tanács két bíráját is árulónak nevezte a sajtó, miután nála jártak egyeztetni.
Szerinte a sajátos magyar rendszer miatt „a hagyományos diplomáciában természetellenes dolgokhoz”, a nyers erőhöz kell nyúlni, ha azt akarja az amerikai diplomácia, hogy „megbirkózzanak és alakítsák az ilyen proto-autoriter kormányok döntéseit”. Pressman szerint Magyarország formálisan szövetségese Amerikának, ám ehhez nem elég, ha a GDP 2 százalékát katonai kiadásokra fordítja a NATO-ban, mert az „a demokráciák szövetsége” (ismét megjegyzés: a sokat ostorozott, és egyébként valóban autoriterebb Törökország a második legerősebb NATO-tag). Ami szerinte még probléma, hogy „az orbáni modell egész Európában terjed”, de az a fő kérdés, hogy fog erre reagálni Washington; reményét fejezte ki mindenesetre, hogy még a republikánus politikusok is osztoznak az aggodalmaiban Magyarország kapcsán. S végül zárszóként: a volt nagykövet szerint Magyarország annak a megtestesülése, milyen sérülékenyek a demokratikus vívmányok, és milyen könnyű „rossz szándékú vezetők” számára eltéríteni.
