Az Egyesült Királyságban elviszik a rendőrök a keresztényeket, ha kereszténykedni mernek
Miközben az Egyesült Királyság politikusai az emberi jogok érvényesüléséért és az "igazságért" szállnak harcba, ha Ukrajnáról és Oroszországról van szó, addig saját határaikon belül fosztják meg polgáraikat az őket megillető alapjogok gyakorlásától. A csoport, amelyet a brit hatóságok nehezen tűrnek meg nem mások, mint a keresztények, akik csupán azt a hitbéli meggyőződésüket kívánják kinyilvánítani, amely az országukban minden polgárt megillet. Azonban úgy tűnik, hogy a szigetországban a szabad vallásgyakorlás és a szólásszabadság már csak a bevándorló muszlim vallásúakat illet meg, akik a keresztényekkel szemben a szabad ég alatt, így egy hídon is elvégezhetik a napi több imájukat. Addig egy keresztény vallású polgár már annyit sem mondhat, hogy "Isten áldja!". Sőt, ha atrocitás éri, akkor a megnyilvánulásáért nem az elkövetőt, hanem őt rángatják bíróság elé. Nos, itt tart jelenleg a brit politikusok és a társadalom egy részének a felfogása.
Az Egyesült Királyságban nyilvánosságot látott statisztikák és tapasztalok szörnyű képet mutatnak a késes támadások, a bandaháborúk és a rablások rohamos növekedéséről. A "puha" brit rendőrség pedig ahelyett, hogy keményen fellépne a támadókkal szemben, inkább egy másik csoportra, pontosabban a keresztényekre irányítja a figyelmét: vagyis szerintük a bűnözőkkel és az erőszakos elkövetőkkel szemben a keresztény prédikátorok azok, amely valódi veszélyt jelentenek a társadalomra, akiknek annyi a "bűnük", hogy a nyílt utcán, békésen hirdetik a hitüket.
A The European Conservative cikke szerint mára odáig jutott a helyzet, hogy a brit hatóságok sokszor nem az erőszakoskodókat vagy a rendbontókat fékezik meg, hanem magát a prédikátort viszik el – mert valaki „kellemetlenül érezte magát” attól, amit hallott. Erre példa a swindoni Shaun O’Sullivan esete, akit egy teljes hetes bírósági procedúra után mentettek fel a „muszlimok elleni uszítás” vádja alól. De mégis mit tett O’Sullivan? Csupán annyit mondott: „Imádkozzunk a zsidókért és imádkozzunk a palesztinokért.” Ez a kijelentés egy több mint 20 ezer fontos költségű eljárást kezdete volt.
Ugyanakkor O’Sullivannek nem most volt először dolga a brit hatóságokkal, ugyanis már tizenhatszor tartóztatták le eddig. Volt, hogy azért kapott bilincset, mert egy palesztinpárti tüntetőnek azt mondta: „Isten áldja!”. Egy rendőrnő – a prédikátor TikTokra is feltöltött videója szerint – telefonon érdeklődött, vajon ez a mondat bűncselekmény-e, majd közölte: akár lehet is, ha a másik felet ez felzaklatja. Shaun O’Sullivan ma már biztos abban, hogy a helyi rendőrség személyes bosszút folytat ellene, de ragaszkodik a szólásszabadsághoz: „Jogom van kimondani, amit hiszek — még akkor is, ha ez sért valakit. Ez a szólásszabadság.”
A szólásszabadság, amely érvényesüléséért a britek oly képmutatóan küzdenek, de közben ők azok, akik vallási alapon ítélik meg, hogy ki az, akit megillet ez az alapjog és ki az, akit nem. Utóbbiba tartoznak a keresztények, akik nem sérthetik a más vallásúak, konkrétabban a muszlimok a lelkivilágát. Mert bár ők tarthatnak nyilvános imádságokat parkokban, utcákon vagy hidakon, melyet az emberek kötelesek a tűrni vallás- és a szólásszabadság jegyében. Ugyanakkor a keresztényeknek marad a templom, és annak közvetlen területe, az utcák már veszélyesek, ahol egy "Isten áldja" elköszönés is "bűnnek" számít.
A briteknél sorakoznak a hasonló "keresztényellenes" ügyek
Angus Cameront Glasgow belvárosában vitték el, mert valaki „homofóbiát” kiáltott – az ügyet végül ejtették, a férfi pedig 5500 font kártérítést kapott.
A londoni Oluwole Ilesanmit még a Bibliájától is megfosztották, majd egy távoli kerületben engedték csak el a rendőrautóból; ő 2500 fontot kapott a történtek miatt.
David McConnell pedig azért került bíróság elé, mert egy transznemű személynek azt mondta: „Ön férfi.” Esetében a bíróság később úgy döntött: nem követett el bűncselekményt. Úgy tűnik, a brit hatóságok újra és újra ugyanabba a hibába esnek: hangzatosan vádat emelnek, látványos elfogásokat hajtanak végre – majd később szépen csendben ejtik az ügyet, és kártérítést fizetnek.
A legsúlyosabb eset talán a bristoli Dia Moodleyé, akit a saját prédikációja közben támadtak meg. Miután egy kérdésre válaszolva elmondta, hogy a kereszténység és az iszlám bizonyos erkölcsi kérdésekben eltér egymástól, feldühödött emberek fellökték, a tábláját letépték, sőt, volt, aki meg akarta ütni.
És ha valaki azt várná, hogy a rendőrség az erőszakoskodókat vitte be az őrsre, nos, annak csalódnia kell, mert a bűnös ebben az esetben is az éppen földről felálló prédikátor volt. Az ügyet később ugyan megszüntették, és a rendőrség kénytelen volt állni a férfi jogi költségeit.
Az áldozattal, már idén is történt hasonló eset: muszlim férfiak a földre teperték és megfenyegették, a helyszínre érkező rendőrök pedig – ismét – őt figyelmeztették, hogy letartóztatják.
A rendőrök számára egyszerűbb elvinni azt az egy embert, aki prédikál, mint a köré gyűlt és felhevült tömeget megfékezni. Így ugyan „megelőzik az erőszakot”, de jogokat is tipornak. A brit rendőség ahelyett, hogy kemény kézzel, valódi rendvédelmi szervként lépne fel, a politika utasítására inkább hagyja erőszakot elharapódzni a falain belül, amely végül egy olyan szintet fog elérni, ahonnan feltehetőleg nem lesz visszaút. A politikai vezetők pedig csöndben nézik, ahogy a normalitás és az egyensúly az enyészeté lesz.
