„Nem hiszem el, egyszerre ordít többmillió magyar, itt és Erdélyben, Felvidéken, Ausztráliában és Angliában, pártállástól és vérmérséklettől függetlenül, és ez a közös ordítás mintha erőt adna Sigérnek, hogy blokkolja az izlandi próbálkozást, aztán Szoboszlainak, hogy ezúttal ne cselezzen, ne húzza vissza, hanem tolja befelé és befelé és akkor lövés és akkor ilyen tényleg nincs. Ez nem lehet. Mi nem nyerhetjük meg a hosszabbításban. Lapozgatjuk a fejünkbe, lelkünkbe kódolt forgatókönyvet, abban nincs ilyesmi, csak vész, utolsó perc, lesz még Mohács, meg a többi kitörlendő sor, de ez, ez a Szoboszlai-gól ez nincs benne, hogy ellője és ne a lelátóra, ne löttyedten a lelkes filmrendező, az izlandi kapus kezébe, hanem a sarokba, a kapufára, gól, kegyetlen gól, hát megvan, kijutottunk, ott leszünk, itt leszünk Budapesten!” Publicisztika a még mindig hihetetlen kijutásról.
„Sebők Vilmos megszáradt hajzseléje vagyok. Tököli Attila borostája. Vincze Ottó elmaradt barcelonai debütálása. Urbán Flóri hányós másnapossága. Váczi Zoli elnyomott cigarettacsikkje. Csank János fenékbe lőtt vadkanja.”
(Részlet egy ismeretlen magyar szurkoló futballnyomorából)
Négy éve, 2016-ban jóbarátommal és nagyjából harminc-negyvenezer magyarral meneteltünk Marseille utcáin. Nem úgy, mint a feketeingesek vagy a vörösök, hanem békésen, jókedvűen, tele életörömmel – és sörrel. Boldogok voltunk, főleg, mi harmincasok, negyvenesek, mert tudtuk, hogy nekünk ez nagyon kijárt már.
Annyi mocskot, csalódást és csalást kaptunk évekig az akkor még magyarfocinak nevezett furcsa képződménytől a pofánkba, hogy sokan lemorzsolódtunk, visszavonultunk, meggyűlöltük a futballt egész életünkre.
Én nem tartozom közéjük. Szerencsére. Ha mégis elfordulok, és nincs 2016, akkor csütörtök este sem ülök le a laptopom elé, hogy remegő szívvel, egyre jobban izgulva végigszenvedjem ezt a meccset. Mert ez szenvedés volt, a magyar futball Golgotája, egészen az utolsó percekig.
A 2016-os Európa-bajnokság visszaadta a reményt, felvillantott egy olyan életérzést, futball-eufóriát, amit korábban nem ismertünk, amit csak más, szerencsésebb nemzeteknél láttunk, nem a labdarúgás „örök veszteseinek” földjén. Nekünk nem volt Albertunk, de még Nyilasink sem, nekünk a lelkes Nyilas jutott, a Fradi BL-be jutása, a fiatalok vb-bronzérme – és nagyjából ennyi. Nekünk még Puskást katonaszökevénynek hazudták, Varga Zoltán meg bukott disszidensnek.
Annyi kudarc, hazugság, hihetetlen történet, nemzetközi és magyar szélhámos keringett a futballunk körül a kilencvenes, kétezres években, hogy még felsorolni is nehéz lenne. Pini, Furulyás, Kovács Attila, Laczkó Mihály, Kisteleki, Tornyi – mondjam még a gyűlölt neveket? Inkább nem. Előbb-utóbb mindenki megtalálja a helyét, a nagyképű Tornyit például bolti lopáson kapták Amerikában, az ígérgetések emberét az ígéret földjén. Nem győzte megmagyarázni. De hagyjuk Tornyit és a többi „Tornyit”.
2016-ban nem egy „nép mondta, hogy elég volt”, hanem éltünk az eséllyel és a megemelt létszám segítségével végre kijutottunk valahova. Nem a semmiből jött – kaptunk egy komoly sanszot a 24 csapatos Eb-vel.
Éltünk, kijutottunk – vicces, de érthető ez a többes szám. A futball-válogatott nálunk még mindig jelent valamit.
Priskin se előtte, se utána nem alkotott igazán maradandót (legalábbis többet láttunk bele), de az a gól, amit a norvégoknak lőtt, az valami hihetetlen volt, mintha megszállta volna valami vagy valaki egyetlen zseniális pillanatra.
Aztán jött az Eb-álom, a nagypofájú sógorok legyőzése, aztán irány Marseille, a tengerpart, a hullámzás, az éneklés a magyarokkal, aztán a végén az egyenlítés Izland ellen, az eufória, beszélgetni vadidegenekkel félig kábult állapotban (és nem a sörtől, mert a gól mindig kijózanít), majd le a kikötőbe és buli hajnalig.
Ehhez képest csütörtökön se nézők, se Rossi, csak én és a laptop és a különböző apró trükkök (az egyik szögletünknél nem nézek oda, hátha így lesz gól, aztán direkt kimegyek sörért akció közben, hátha így lesz gól – látjuk, mi is megtettük a magunk káeurópai lépéseit a sikerért), és tulajdonképpen bejön, mert amikor éppen visszaülök a toporgás után a székre, akkor jön a kis Nego, a „Lajos”, a „Lajoskám”, ahogyan a még mindig és ezúttal újra zseniális Hajdú B. elnevezi, és valami hihetetlen nyugalommal behelyezi a labdát, miután szerencsével elékerült.
Nem hiszem el, egyszerre ordít többmillió magyar, itt és Erdélyben, Felvidéken, Ausztráliában és Angliában, pártállástól és vérmérséklettől függetlenül, és ez a közös ordítás mintha erőt adna Sigérnek, hogy blokkolja az izlandi próbálkozást, aztán Szoboszlainak, hogy ezúttal ne cselezzen, ne húzza vissza, hanem tolja befelé és befelé és akkor lövés és akkor ilyen tényleg nincs.
Ez nem lehet. Mi nem nyerhetjük meg a hosszabbításban. Lapozgatjuk a fejünkbe, lelkünkbe kódolt forgatókönyvet, abban nincs ilyesmi, csak vész, utolsó perc, lesz még Mohács, meg a többi kitörlendő sor, de ez, ez a Szoboszlai-gól ez nincs benne, hogy ellője és ne a lelátóra, ne löttyedten a lelkes filmrendező, az izlandi kapus kezébe, hanem a sarokba, a kapufára, gól, kegyetlen gól, hát megvan, kijutottunk, ott leszünk, itt leszünk Budapesten!
Az utolsó perceket húzzuk már ki, szöglet vagy mi is van, nem is tudom, nem nézek oda, de mégis, aztán telnek a percek és lefújja. Sírni szeretnék, de nem tudok.
Ez annyira szép és hihetetlen, hogy ilyet csak a futball tud, az utolsó pillanatban visszakapaszkodni a károgók szakadékából, fel a fény felé, kimászni és kihúzni magunkat, ordítva ünnepelni, hogy megvan. Megvan!
Nem érdekelnek a stadionok most, nem érdekelnek az ellendrukkerek, ez most az öröm, a felemelt fej, a küzdelem, a harc, egy megnyert csata pillanata. Ezt nem kell besározni, összekenni. Elüldözöm innen a magyar futball-közelmúlt rothadt alakjait, ócska szellemeit, a sok milliókba került olcsójánost, a sikertelenségeket kimagyarázó lélek-tolvajokat.
Ha becsukom a szemem, látom a hömpölygő tömeget a 2021-es budapesti Európa-bajnokságon. Túl rosszon és jón, túl a koronavíruson. Legyen így. Megküzdöttek érte Szalai Ádámék.
Fotók: MTI
Facebook
Twitter
YouTube
RSS