Toxikus germanitás
Öt éve ismételgetjük az Elszabadult Hajóágyúban, hogy baj lesz még a németekkel, mert nem változtak meg. Tizenhat éve írtuk meg a Gyűlölt Ellenségeink blogon, hogy a németek harmadszor is meg fogják próbálni a világháborút, mert olyanok, amilyenek. Sokan túlzásnak, rosszindulatú fecsegésnek gondolták, mert nem bírták befogadni azt a töménységű tapasztalatot sem, amely mindezt alátámasztotta, és ezért a „már megváltoztak” szlogennel ütötték el az egészet. Most, amikor a német vezetők már ugyanúgy üvöltöznek a magyar vezetőkkel, ahogy korábban Tisza Istvánnal, vagy Horthyval és a minisztereivel, már terjed a felismerés, hogy ez megint nem lesz könnyű menet. Pedig a németséghez fűződő viszonyunknak ez még mindig csak a felső rétege, és ez az egész durvábban terheli az életünket, mint gondolnánk.
Nincsen bírás a németekkel, mert nemcsak abbahagyni nem tudják, amit egyszer elkezdtek, hanem a célt is mindig rosszul állítják maguk elé. A világ népeinek elsöprő többsége elvan az országában, legfeljebb szeretne ezt-azt lecsippenteni némelyik szomszédos országról, amiből aztán Európában és Amerikában véres, Ázsiában pedig rendkívül véres háborúk tudnak kerekedni. Az afrikai országok általában legkevésbé sincsenek fedésben népekkel, ellenben a bennük élő törzsek ugyancsak véres háborúkat szoktak vívni a gyarmati időkből megörökölt országterületek uralásáért. Más népek hosszú időn át adják a vérüket azért, hogy lehessen vágyva-vágyott országuk, és ha olykor sikerül nekik, akkor nagy örömmel rendezkednek be benne, esetleg azonnal önfeledt polgárháborúba kezdenek az önállóságot kivívott frakciók. Látható tehát, hogy a világ népeinek olyan bensőséges kapcsolatuk van az országukkal, hogy annak sorsa nagyban kitölti az életüket. Mi, magyarok különösen tudnánk értékelni az országunkat.
A német viszont nem ilyen. Amint van neki egységes országa, azonnal birodalmat akar. Nem számít, mennyi embernek kell meghalnia hozzá, nem számít, mi mindennek kell elpusztulnia, neki kell az a birodalom.
Ezer évre tervezi, mert az első, inkább csak névleges birodalma ezer éven át fennállt. Emiatt nemcsak a birodalom, de az ezer év is beégett neki. Ebből legutóbb csupán 988 év hiányzott a kitűzött célhoz. Coelho-i magasságok ezek, hiszen a lényeg valójában a német birodalom megteremtése felé vezető útban rejlik. Kell valamilyen agresszív ideológia, amelyet jól rá lehet kényszeríteni másokra, és szükség van egy meghatározó erejű parancsra, amelyet a németek kételyek nélkül a józan eszük fölé rendelnek. Ennyi az egész. Innentől már csak az van hátra, hogy a német előbb szuggesztíven hirdeti a célt, amelyet akár más országok is elhisznek neki, aztán ahogy belelendül, egyre modortalanabbul csinálja; amikor a többieknek elkezd bekapcsolni az agyukban a vészjózanész, és elbizonytalanodnak, akkor a német egyre erőszakosabbá válik, és mindenkin átgázol az éppen érvényben lévő ideológiája 120%-os megvalósítása végett.
Akár viszonylag közel is kerülhet a céljához, aztán elbukik. Elbukik, mert elszámolja magát, mert a számításaiból mindig kihagyja azt, amit ő maga nem ért: az emberi tényezőket.
Nem érti, és soha nem is fogja megtanulni, hogy a többiek nem olyan őrült gépek, mint ő, amikor a birodalmáért menetel. Viszont addig is kiválóan ért hozzá, hogy a vele tartókat ugyanúgy kizsigerelje, mint az áldozatait, és végül sokakat magával rántson a pusztulásba. Amelyből aztán ő álland fel elsőként, hiszen elkezd neki derengeni a távolban a következő birodalma, és a német képességek origója – a közhiedelemmel ellentétben – nem a szorgalom vagy a precizitás, hanem az állhatatosság.
Fotó: Fortepan
Azért jött létre, hogy ilyen legyen
Mindez nem jóslat, hanem megalapozott előrejelzés minden időkre, amikor egységes Németország terpeszkedik Európa közepén. Fölösleges bármelyik pusztító vereségük után olyasmivel áltatni magunkat, hogy annak tapasztalatai hatására a németek már megváltoztak. A tapasztalat ugyanis akkor hat, ha tanulsággá tudják átszűrni, de a németnek nem számít, hogy mit tanult meg az életben, amint kap egy ellentétes irányú parancsot. Sosem változik meg, hiszen a német azért jött létre, hogy ilyen legyen. Akiknél esély lenne rá, hogy ne ilyenek legyenek, azok nem a németek, hanem a bajorok, svábok, frankok, hesseniek, szászok, stb.
Hosszú évek óta hangoztattuk ezt, és végig csak az „igazam lesz” kártyát tartottuk a kezünkben, mert vagy nem hitték el, vagy ijesztőnek tartották nyíltan terhelőket mondani Németországról. Hiszen a legfontosabb gazdasági partnerünk, szövetségesünk, amelyhez ezer szállal kötődünk kulturálisan is.
Sok magyar szemében örök fegyverbarátunk is, akinek feltétlen hűséggel tartozunk, ki tudja, milyen okból. Pedig a német fegyverbarátságnál vészjóslóbb dolog kevés van a történelmünkben. A teljes második világháborús szerepvállalásunk a magyar érdekek, életek és javak német érdekek oltárán feláldozásáról szólt – mindezt kizárólag azon területeink visszaszerzéséért, amelyeket Trianonban vesztettünk el, a németek első világháborúja miatt.
Nagyon köszönünk mindent, de nem kérünk többet a németek fantasztikus háborús ötleteiből!
Fotó: Fortepan
Az elmaradott magyar
A mostanihoz hasonló helyzetekben válik elviselhetetlenül terhessé a német közelség, de van ennek egy másik, sokkal mélyebb és nehezebb rétege. A magyarság életéből teljesen kiesett az 1526–1711 közti 185 év. 185 év, amíg az életünkért küzdöttünk az oszmán török, majd az osztrák ellen. 185 éven át csak háborúztunk. Nem tudtunk, nem volt érdemes úgy gazdálkodni, hogy a mai napon megtervezzük a holnapot, mert holnap megjöhetett a török, és legyilkolhatta vagy elhurcolhatta rabszolgának a teljes családunkat vagy a teljes falunkat, illetve akárki jöhetett felgyújtani az egészet.
185 éven át nem fejlődtünk semmit – Európával ellentétben –, mert nem az volt a cél, hogy holnap jobbak legyünk, hanem az, hogy holnap is éljünk valahogy.
A 185 év végére mi, magyarok fele annyian maradtunk a saját országunkban, miközben Európa többi népe kétszer annyian lett. Éppen csak felemeltük a véres homlokunkat a földről, ott álltunk a szakadt ruhánkban, össze-vissza szabdalva; és ekkor megjött könnyed léptekkel a német, aki odavetette nekünk, hogy milyen elmaradottak vagyunk. Amint eloszlott a füst, és a romosan még álló várainkat földig lerobbantották a bécsi császár utászai, a kőhalmokat elhordta építőanyagnak a helyi lakosság, és elmúlt a törökdúlás közvetlen emléke, már azt is el lehetett hitetni velünk, hogy a fejletlenségünk oka a magyar tehetetlenség és lustaság.
El lehetett hitetni velünk, hogy tulajdonképpen nem is történhetne velünk jobb, mint alávetni magunkat a fejlettebb, jobb, nemesebb, tulajdonképpen felsőbbrendű németnek és az ő megoldásainak.
Miért éljen németül a magyar?
A világban pedig óriási változások történtek az elmúlt két és fél évszázadban. Az első ipari forradalom és a kapitalizmus fellendülése sosem látott gyorsaságú modernizációt hozott. Nálunk ez a teljes modernizáció német mintára, német elvek és gondolatok szerint, német keretrendszerben ment végbe. A birtokviszonyok rendezése és a központosított oktatásügy létrehozása, az állami hivatalok szervezése, működése, a bürokrácia nyelvezete, az újkori jogszabályok, a gazdaságszerkezet – mind-mind német mintára alakultak ki idehaza. Német mintára csináltunk nyelvújítást, mert elhittük a németeknek, hogy az ősi nyelvünk elavult az övékéhez képest. Még az örökös panaszkodás szokását is átvettük tőlük: a híres sírva vigadásunk úgy keletkezett, hogy a például Balassi Bálint műveiből még vegytisztán ismert magyar vigadást megfertőzte az ugyancsak Balassi hagyatékából jól ismert német savanyúság és siránkozás. Mindenünkbe beszivárgott a toxikus germanitás.
Az egész modern életünk kereteit német mintára szervezték meg. Közben a magyar szellemiség, nyelv, észjárás, életritmus, rugalmasság, önállóság, alanyi jogon cselekvésre való hajlam és képesség markánsan különbözik attól, ahogy a németek gondolkodnak és élnek.
Mindez a Monarchia felbomlásával sem ért véget, utána is kapaszkodott belé a Bécsen szocializált magyar elit, majd elénk kínálkozott mintaként a Harmadik Birodalom lehengerlő nagysága és ereje. Ezt még a kommunizmus évtizedei sem tudták elhalványítani: amint leomlott a vasfüggöny, egyből Nyugatra vetettük vágyakozó tekintetünket, nemcsak ugyanolyan gazdagok akarunk lenni azóta, mint az osztrákok meg a németek, hanem sok tekintetben ugyanolyanok. Pedig belepusztulnánk, ha úgy kéne élnünk, ahogy ők teszik otthon. Vannak is ennek nyomai. Elképzelhető, hogy a magas öngyilkossági rátánkat és az örök elégedetlenségünket sem csupán a borzalmas XX. század okozza, hanem az is, hogy
a saját országunkban számunkra kényelmetlen, az alapbeállítottságunknak idegen keretek között kell élnünk.
Iszonyú nehéz helyzet ez, hiszen nyilván erőteljesen hozzánk nőtt mindaz, ahogy kialakult a modern életünk. Még a rettenetes bürokratikus bikkfanyelvünktől sem vagyunk képesek megszabadulni, holott nagyjából nincs magyar, aki ne utálná. Óriási kulturális feladat lenne előbb alaposan szembesülni azzal, hogy milyenek vagyunk, és mi kényelmetlen nekünk idehaza; aztán kitekinteni mindenfelé, hogy milyen mintázatok léteznek még a németen túl, mert erről tulajdonképpen fogalmunk sincs; végül önmagunkból kiindulva kitalálni a számunkra kényelmes kereteket, módszeresen lehántani a berendezkedésünk idegen rétegeit, és beköltözni az otthonossá varázsolt falak közé. Ez innen a mából olyan, mint egy gazos telek, amelyre elképzeljük álmaink házát. Elérhetetlenül távolinak tűnhet, viszont kevés élményhez fogható az az érzés, amikor átlépjük a küszöböt. Persze ez is simán lehet csak egy „igazunk lesz” kártya; ugyanúgy tűnhet túlzásnak, valóságtól elrugaszkodottnak, és ugyanúgy nem kell komolyan venni, mint az előzőt.
