Göncz Árpád árulása: avagy hogyan lett a börtön könyvtárosából az SZDSZ pártkatonája?
Antall József megbízott Göncz Árpádban és ez hatalmas hiba volt. Az egykori kisgazda, a korábbi ötvenhatos nem csak a kormányfőt, az egész nemzetet elárulta. Göncz köztársasági elnökként az SZDSZ pártkatonája, az egykori ellenfél, a pufajkás Horn Gyula támogatója lett, egyik kulcsszereplője az SZDSZ és az MSZP házasságának. Gönczöt sok ötvenhatos "patkánynak" nevezte, mondván ez volt a beceneve a börtönben, ahol kivételezett helyzetben élt, fordíthatott, könyvtárosként dolgozhatott. Akkoriban, amikor mondjuk Pákh Tibort elektrosokk-sorozatokkal kezelték. Hatalmas botrány lett abból, amikor A Hétben kimondták a Gönczhöz kapcsolt ragadványnevet, bizonyíték sem a spicliskedésre, sem az ellentétére nincs. Folytatjuk Stefka István médiaháborús sorozatát. (16. rész, Göncz árulása. )
Antall nagy tévedése volt Göncz. Hiába a régi barátság, a kisgazda gyökerek, a köztársasági elnök ott tett keresztbe a miniszterelnöknek, ahol csak tudott.
A hála nem politikai kategória, ez bebizonyosodott Göncz Árpádnál azzal is, hogy nem respektálta Antall József jóságát, amikor őt javasolta a legfőbb állami tisztségre. Az már a kezdet kezdetén kiderült – főként a taxisblokádnál –, hogy Göncz Árpád az SZDSZ marionett-figurája. Igazi báb volt, akit a liberálisok ide-oda rángattak és ő teljesített.
Ebben az időben lehetett hallani, hogy Göncz Árpád gúnyneve a börtönévek alatt a „patkány” volt. Az ötvenhatosok között ismert történet szerint Göncz besúgással jutott kivételezett helyzetbe, így idegen nyelvből fordíthatott, és a váci börtön könyvtárában kapott munkát.
Ennek valóságát, valótlanságát nem dolgom kideríteni. Az biztos, hogy egykori rabtársai nagyon elégedetlenek voltak a köztársaság elnöki munkájával. Ők voltak azok, akik az 1992. október 23-ai megemlékezésen kifütyülték Gönczöt, aminek súlyos belpolitikai következményei lettek.
Az Egyenleg balliberális tévés híradó egészen más színben, a valósággal ellentétesen mutatta be ezt a botrányt, amiről majd később még készítek elemzést.
A Hétben kimondták a patkány elnevezést
A szóbeszédet,- a patkány elnevezést- A Hét egyik műsora megemlítette Göncz Árpád nevének említése nélkül. De ezt akkor már az egész ország tudta.
Lehet, hogy közszolgálati televízióként ezt helytelenül tettük, de akkorra már Göncz annyi kárt okozott a demokráciának, az ötvenhatosoknak, az országnak, hogy szükségszerűvé vált ennek a vádnak a nyilvánosságra hozatala. Ez lett a médiaháború egyik nagy botránya, amit különbözőképpen értékeltek.
Boross Péter belügyminiszter, későbbi miniszterelnök nagyon felháborodott ezen az adáson. Nem tartotta ízlésesnek és időszerűnek a „patkányozás” nyilvánosságra kerülését. Mások viszont üdvözölték, hogy végre nevén neveztük.
Aznap, vasárnap este is csörögtek a telefonok különböző hangulati elemekkel – fenyegetések, üdvrivalgások, dicséretek, átkozódások, – és telefonált Bencsik András, az Új Demokrata főszerkesztője, hogy jöjjünk át Pálfy G. Pistával az Október 6. utcai szerkesztőségükbe, mert vár bennünket a szerkesztőség összes tagja.
Pezsgőt bontottak, gratuláltak nekünk, ahhoz, hogy A Hét, milyen kemény és valóságfeltáró munkát végez. Akkor úgy gondoltuk – a médiaháború kellős közepén –, hogy velünk van az igazság. Velünk is maradt, mert a későbbiekben a balliberális sajtó mindent elkövetett, hogy elkenje Göncz Árpád köztársasági elnök valódi szerepét.
Bencsikék akkor a kevés, kis számú nemzeti érzelmű újságírók közül valódi szövetségeseink voltak.
Segíts Európa! – Göncz vészkiáltása a La Stampában
Göncz Árpád a Kossuth téren történtek – kifütyülése – után egyre kevésbé titkolta a kormánnyal szembeni ellenszenvét.
1993 végén interjút adott az olasz La Stampa című lapnak, amelyben jobboldali veszélyről beszélt, s arról, hogy az elektronikus sajtó és az MTI a kormány szócsövévé váltak. A kormánykoalíció magyarázatot várt Göncztől arra, hogy a cikk alcíme (Az elnök is a jobboldali kormány ellen: Segítsen Európa!) magától az elnöktől való-e, vagy az újságíró leleménye. Göncz válaszában leszögezte: a cikk részben publicisztika, részben az általa elmondottak értelmezése.
Amilyen hevesen támadta Gönczöt a jobboldal, akkora szenvedéllyel védte őt az ellenzék: Göncz a sajtószabadság, a demokrácia, az ellenzékiség és annak a Demokratikus Chartának a példaképévé vált, amely 1994-re tető alá hozta az MSZP-SZDSZ-koalíciót.
Emiatt látják sokan úgy mindmáig, hogy a két párt együttműködésének szimbóluma, összekötő kapocsa Göncz Árpád volt.
Ez nem állt messze az igazságtól. Göncz Árpádnak nagyon is szívélyes kapcsolata volt Horn Gyula szocialista miniszterelnökkel, a pufajkással, aki tevékenyen résztvett az 1956-os forradalom-és szabadságharc leverésében.
Göncz szigorú arca, amelyet Antallal és Borossal szemben mutatott, hamar átváltozott mosolygóssá, amikor a szocialista Hornék és a szabad-demokrata Petőék, Kunczéék kerültek hatalomba.
A Bokros-féle megszorító csomagra már egy rossz szava sem volt Göncznek. Ez az ő politikai és erkölcsi hozzáállásáról sokat elárul.
A haldokló Antall hiába írt Göncznek
Még élete utolsó heteiben Antall József levelet írt Göncz Árpádnak (Magyar Hírlap, 1993. november 9.): „…a sajtószabadság védelme azt is jelenti, hogy ne érvényesülhessen egyes politikai körök, újságírói klikkek belső terrorja, amivel hátrányos helyzetbe hozzák, élesen támadják azokat, akiknek eltérő az álláspontjuk.”
Hatása, következménye nem volt. Károlyi Mihályhoz, Jászi Oszkárhoz és Kun Bélához hasonlóan Göncz Árpád is felelevenítette a kommunisták és balliberálisok „nemes hagyományát”, hogy külföldre szaladjanak s árulkodjanak a magyarok ellen, másképpen feljelentsék Magyarországot.
A verekedős, esernyős tüntetés
Ebben a légkörben Horthy Miklós újratemetésének előestéjén a zuhogó esőben néhány száz ember vett részt a Vérmezőn a Demokratikus Charta rendezvényén. A szervezők szerint ez nem „ellen-újratemetés” volt, csupán végső búcsút vettek a Horthy-korszaktól.
A Demokratikus Charta ekkorra már kinőtte magát kormányellenes szervezetté. Jó apropó volt az egykori kormányzó újratemetése, a „fasizmus előszelének” jelenléte.
Konrád György író, a szervezet szóvivője így fogalmazott: „Szabad akaratunkból veszünk búcsút a rendszertől, amely egymillió embert küldött a halálba.”
Történelmietlen magánvélemény.
Ha nem Horthy Miklós a kormányzó, akkor a fél ország oda veszett volna a II. világháborúban, a német megszállás pedig már 1941-ben is megtörténhetett volna. De a felizgatott, felajzott tömeg néhány résztvevője – Hegedűs D. Géza ordítozó szavalása miatt is – a zuhogó eső ellenére esernyővel ütlegelni kezdte a más véleményen lévőket. Az incidens láthatólag nem zavarta Konrád Györgyöt, ahogyan Csaplár Vilmost sem, aki véd-esernyőt tartott Konrád feje fölé.
A Demokratikus Charta fáradni látszott egy év után, ezért is jött jól a Horthy-temetés elleni fellépés. Kornis Mihály egyik írásában már az „össztársadalmilag követelt” ellenzéki összefogást sürgette, s a Chartát is ennek keretei között képzelte el. Szintén a Demokratikus Charta égisze alatt zajlott le 1993 augusztus végén az az aláírásgyűjtő akció, amellyel Horthy Miklós egykori kormányzó újratemetésének televíziós közvetítése ellen tiltakoztak.
Az aláírók döntő többsége ekkor már nem a liberálisok, hanem a szocialisták közül került ki, köztük olyanok, akik értelmiségiként súlyosan kompromittálódtak a diktatúra idején.
A temetés előestéjén a Charta szóvivői kulturális programmal búcsúztak a Horthy-korszaktól a Vérmezőn, hangsúlyozva, hogy a mai magyar demokrácia nem tekintheti magát a Horthy-rendszer örökösének.
Ki tekintette?
Ezt a balliberális sajtó próbálta sulykolni az emberekbe, úgy tüntetve fel az Antall-kormányt, mintha az az elmúlt három évben a Horthy-rendszer örökösének mondta volna magát.
Antall József csak annyit mondott, hogy ott akarják folytatni, ahol a Horthy-rendszer ellenzéke abbahagyta. S ez óriási különbség.
De, mit lehetett tenni a hazugságáradat ellen?
Folytatjuk.
Fotók: MTI
