Harminc évvel ezelőtt nemcsak a kisebbségben élő magyarságnak, hanem saját népüknek is nekiestek a rendszerváltás utáni Románia új vezetői. Az 1990. június 13-15. között lezajlott bukaresti bányászjárás a sarjadó demokráciával és az éppen csak születőben lévő civil társadalommal való aljas leszámolás volt. A bukaresti Egyetem téren tüntető fegyvertelen, antikommunista jelszavakat skandáló tömeget a XX. századi európai történelemben páratlannak számító, állatias kegyetlenséggel verette szét a bányászokkal a posztkommunista hatalom. A “Le az értelmiségiekkel” rigmusokat skandáló bányászok ütöttek, vágtak mindenkit, aki az útjukba került, akiről kinézete alapján úgy gondolták, hogy értelmiségi. Az eredmény a hivatalos adatok szerint 20 halott és 500 súlyos sebesült volt. Pár éve előkerültek azok a dokumentumok, amelyek bizonyítják, hogy a kormány nem volt hálátlan a piszkos munkát elvégző bányász “légiók” iránt. Az 1990. júniusi bányászjárás nemcsak, hogy zárójelbe tette, de évtizedekre vissza is vetette a román demokratikus átalakulást. 2016-ben a – már nemcsak feltételezett – elkövetőkkel, Ion Iliescu volt államfővel, Petre Roman ex-miniszterelnökkel és Virgil Magureanu, a Szekuritáté volt tisztjével, egyben a Román Nemzetbiztonsági Szolgálat első igazgatójával szemben a katonai ügyészség bűnvádi eljárást kezdeményezett emberiesség elleni bűncselekmények miatt. Az ügyben azóta nem történt semmi érdemi előrelépés.
Videó: A román posztkommunista vezetés az ellenük tüntetőket bányászokkal vereti szét Bukarest központjában 1990. június 13-14-én. Forrás: http://inliniedreapta.net/mineriadele-pe-intelesul-hipsterilor/
Máig sok a kérdőjel a román forradalom körül
2016 decemberében a román katonai ügyészség bűnvádi eljárást kezdeményezett Ion Iliescu volt államfő, Petre Roman egykori miniszterelnök és Virgil Magureanu, a román hírszerző szolgálat első igazgatója ellen. A forradalom utáni Románia legbefolyásosabb vezetőit emberiesség elleni bűncselekménnyel vádolják. Az ügyészség szerint nevezettek felbérelték és beutaztatták Bukarestbe a Zsil-völgyi bányászokat, hogy azok szétverjék a hatalom ellen tüntető tömeget. A közép-kelet-európai rendszerváltások egyik legbrutálisabb eseménysorozata éppen 30 évvel ezelőtt zajlott le. Noha tényekkel igazolható, hogy Iliescuék ártatlan civileket gyilkoltattak meg, a vádemelésnél és kihallgatásoknál tovább egyelőre nem jutott az ügy. A kommunista bűnözők még mindig szabadlábon vannak. A térségben végbement többi rendszerváltástól nemcsak azért különbözik a romániai átmenet, mert sehol máshol nem tapasztalt véráldozatot követelt, hanem mert a mai napig homály fed egy csomó részletet. Hogyan kerültek a senki által nem hívott, addig a közvélemény által nem is ismert Ion Iliescu és Petre Roman, illetve a Nemzeti Megmentés Frontja a ’89. decemberi, forradalmi események élére?
Vajon miért kellett a Ceausescu-házaspárt titokban és oly gyorsan kivégezni? Talán a legérdekesebb kérdés, hogy vajon mi lett azokkal az Iliescuék által csak “terroristáknak” nevezett fegyveresekkel, akik 1104 civilt öltek meg a bukaresti harcok alatt. Vajon ők hova szívódtak fel azután, hogy Ion Iliescu helyzete megszilárdult a forradalom élén?
A hangzatosan csak Nemzeti Megmentési Frontnak nevezett formáció vezetője végig azt kommunikálta, hogy ezek a fegyveresek Nicolae Ceausescu szekus egységei voltak, ám ezt soha egyetlen vizsgálat nem állapította meg, igaz, soha nem is indult nyomozás az ügyben. Ceausescu pedig már nem mondhatott semmit, mert gyorsan eltakarították.
A befejezetlen forradalom
A posztkommunista Ion Iliescunak és csapatának azonban nem sikerült hallgatásra bírniuk az 1989-es temesvári forradalom azon résztvevőit, akik ténylegesen és senki által nem küldve, Európa utolsó sztálinista rezsimje ellen lázadtak fel Tőkés László hősies kiállása nyomán.
Tüntetõ tömeg a temesvári Opera téren december 25-én. A forradalom megdöntötte a hírhedt diktátor, Nicolae Ceausescu hatalmát. Fotó: MTI/Horváth Ernő
A George Serban, Daniel Vighi fémjelezte temesvári csoport három hónappal az általuk azóta is “ellopottnak” nevezett forradalom után, 1990. március 11-én közzétették a Temesvári Kiáltványt. A proklamáció néhány pontja világosan rámutat a közzétevők szándékára; tudatni a közvéleménnyel és a világgal, hogy a forradalom nem befejezett, mert félbemaradt:
a forradalmárok véráldozata, tiszta küzdelme hiábavaló volt, ha még mindig azoknak a kommunista erőknek a markában van országunk, akik ellen Temesvár polgárai fellázadtak.
A Temesvári Kiáltvány leghíresebb, 8. pontja pedig így szól:
azok, akik a korábbi diktatórikus rezsim kiszolgálói és haszonélvezői voltak, legyen szó politikusokról, vagy a Szekuritáté alkalmazottairól, ne vállalhassanak semmilyen szerepet a jövőben a politikai életben.
A kiáltvány szerzőinek célja az volt, hogy eltántorítsa a Román Kommunista Párt korábbi kádereit, azaz Ion Iliescut és társait a forradalom utáni első szabad választáson való részvételtől. A dokumentum közzététele után nem sokkal azonban megjött a diktatúrában szocializálódott, a hatalmat minden körülmények között megtartani akaró nómenklatúra válasza. Március 19-én és 20-án a Marosvásárhelyre beutaztatott és leitatott görgényvölgyi román parasztokkal megverették a kisebbségi jogokat követelő magyarokat, majd az áprilistól kezdve a bukaresti Egyetem téren ellenük tüntető román értelmiséget és diákokat hasonló módszert alkalmazva takarították el az útból. Előbb rendőri egységekkel, majd pedig a lefizetett Zsil-völgyi bányászokkal csináltattak “rendet”.
Bányászok egy csoportja egy tüntetővel erőszakoskodik Bukarest központjában az 1990. júniusi bányászjárás idején. Fotó: Andrei Iliescu/AFP/MTI
Az “útonállók” országa
A bukaresti Egyetem tér szimbolikusan a román demokrácia bölcsője. Romániában – szemben a térség többi szocialista államával – a sztálini berendezkedés miatt nem voltak, nem is jöhettek létre ellenzéki csoportok, pláne nem bármiféle alulról szerveződő civil társadalom. Mindez 1990 áprilisa és júniusa között született meg Bukarest központjában. Marius Cosmeanu román politológus szerint a jelenség teljesen újszerű volt 45 év kommunista diktatúra után:
A politikaelmélet kétféle demonstráló tömeget határoz meg. A bolsevista az, amelyik azt az emelvényt, vagy erkélyt támadja, ahol a politikusok beszédet mondanak, őket akarja fizikailag megsemmisíteni, leverni. A második típus az, amely a teret akarja uralni és mindegy számára, hogy mi van a téren kívül. Ez utóbbi típusú tömeg tüntetett mind ’89-ben Temesváron, mind pedig 1990 tavaszán-nyarán a bukaresti Egyetem téren. A tömeg demokratikus volt, nem törtek-zúztak, mindenki szolidáris volt a másikkal és az emberek nagyon szerették egymást.
Az Egyetem téri tüntetők identitását – hasonlóan a temesvári felkelőkhöz – a következetes antikommunizmus jellemezte. Alaptézisük volt, hogy a forradalmat be kell fejezni, ami csak úgy lehetséges, ha Iliescuék távoznak a hatalomból.
Antikommunista tüntetők a bukaresti Egyetem téren 1990 tavaszán-nyarán. A transzparensen a felirat: “Neokommunista-mentes övezet!” Forrás: cotidianul.ro
A tüntetők ennek megfelelően nemcsak azt skandálták, mint 4 hónappal korábban, hogy “Le a kommunistákkal!”, hanem
Le a neokommunistákkal!
Ez az újfajta tömeg, a Romániában addig soha nem látott tüntetések hangvétele félelmet keltett a hatalomban, és nem is nagyon tudtak mit kezdeni a helyzettel. A döntően értelmiségi demonstrálók ugyanis mindenből viccet és szarkazmust csináltak, amit Iliescuék megpróbáltak bevetni a lejáratásukra. Az államfő parlamenti felszólalásában golánoknak (magyarul gengsztereknek, útonállóknak) nevezte a demonstrálókat. Ők azonban ebből is viccet csináltak és elnevezték a teret, ahol nap, mint nap felvonultak, Golaniadának (magyarul “Útonállók” országa). A tüntetők szerették volna elérni, hogy a hatalom halassza el a májusra kiírt választást szeptemberre annak érdekében, hogy Románia-szerte az emberek értesülhessenek arról, hogy az országban a decemberi forradalommal távolról sem következett be a kívánt fordulat, a hatalom még mindig a diktatúra kiszolgálóinak kezében van. A választás elnapolása egyben lehetőséget teremtett volna arra, hogy az éppen csak éledező civil társadalom megerősödhessen. A posztkommunista vezetést egyre inkább bőszítette ez a helyzet, nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy hiába kergeti szét, szorítja ki a tüntetőket a térről a rendőrség, a következő napon újra 100 ezer ember vonul az Egyetem térre skandálva, zenélve, ráadásul láthatóan jól érzik magukat. Iliescuék kezében viszont ott volt az az ütőkártya, hogy az egyetlen létező tv-csatorna segítségével képesek voltak manipulálni az embereket. Aki nem volt ott a téren, Bukarest központjában, az nem élhette át a valóban antikommunista tüntetés atmoszféráját; a román társadalom többsége csak a hatalom nézőpontját ismerhette meg. Ennek eredményeként az 1990. május 20-i választáson a Nemzeti Megmentés Frontja a szavazatok több, mint 86 százalékát szerezte meg, és immár egy demokratikusnak nevezett voksoláson legitimizálta pozícióját.
“Le az értelmiségiekkel!”
Az Egyetem téri tömeg azonban igazsága tudatában nem tágított a választás után sem, sőt, egyre többen csatlakoztak hozzájuk. Ez kezdett egyre kellemetlenebbé válni Iliescuék számára; a külföldi újságírók, televíziós stábok Európa-szerte foglalkoztak az immár másfél hónapja tartó, permanens kommunistaellenes tüntetéssorozattal. A sajtó jelenléte miatt immár nehezen lehetett a rendvédelmi erőkkel szétverni a demonstrációt, ráadásul nem is nagyon működött a dolog. Iliescuék ezért a már korábban is alkalmazott módszerhez folyamodtak: kockáztatva egy polgárháború lehetőségét, a szakszervezetek segítségével bányászok tömegeit utaztatták be a fővárosba a Zsil völgyéből.
A rendőrök letartóztatnak egy tüntető fiatalembert 1990. június 13-án Bukarestben. Forrás: Andrei Iliescu/AFP
Ezen a ponton átadjuk a szót Andrei Iliescunak, aki az AFP francia hírügynökség fotóriportereként volt jelen a történések idején Bukarestben:
Június 13-án reggel 5 órakor a város még csöndes volt, de ez nem tartott sokáig. Hatalmas lármára lettem figyelmes, amely az Egyetem térrel szomszédos Victoria tér felől hallatszott. Ez volt a bányászok első csoportja, akik azért érkeztek, hogy megtisztítsák a tüntetőktől a város központját. A nap egyre jobban sütött, ezért felvevőgépemmel bevettem magam egy közeli épület első emeletére. Akkor láttam, hogy a bányászok rátámadnak mindenkire, akik az útjukba kerül, ütöttek mindenkit – férfiakat, nőket, gyerekeket egyaránt. Közben azt kiáltották, hogy “Le az értelmiségiekkel!”
A június 13-a és 15-e között lezajlott bukaresti bányászjárásban a hivatali adatok szerint 20 tüntető vesztette életét, 500-an pedig súlyosan megsebesültek. A fejszével, láncokkal, husángokkal, vasrudakkal felszerelt őrjöngő bányászok válogatás nélkül ütöttek-vertek mindenkit, akik megítélésük szerint értelmiséginek tűnt.
Őrjöngő bányászok ütlegelnek egy Egyetem téri tüntetőt. Forrás: Andrei Iliescu/AFP
Az egyik áldozat, Victoria Patrascu egyetemi hallgatóként vett részt a tüntetéseken:
Emlékszem, annyira féltünk, hogy a barátnőmmel bemenekültünk az egyetem épületébe, egyenesen a természettudományi kar nagyelőadójába és elbújtunk a professzori emelvény alatt. A bányászok azonban betörtek az épületbe, törtek-zúztak, amit csak értek, bejöttek az előadóba, átkutattak mindent. Ránk találtak és nem érdekelte őket, hogy nők vagyunk, kegyetlenül megvertek.
A főszereplők egykor és ma
A bányászok az elsők között vették “kezelésbe” a Diákszervezetek Elnökét, az Egyetem téri események vezérszónokát, heroikus alakját, Marian Munteanut. Szomorú és egyben talán “klasszikus” kelet-európai történet az övé, ugyanis a születő román demokrácia szimbolikus alakja 2016-ban elfogadta a Nemzeti Liberális Párt felkérését, hogy legyen a főpolgármester-jelöltjük. A jelölést követően azonban megjelent az interneten egy dokumentum, amely meglebegtette, hogy Munteanu a Szekuritáté informátoraként tevékenykedett a diktatúra alatt. Ezt követően a liberális párt elállt a jelölésétől.
A bányászok vezetője, Miron Cozma viszont minden kétséget kizáróan a kommunista titkosszolgálat embere volt 1977-es beszervezésétől kezdve. 1999-ben a bányászjárások során elkövetett bűncselekmények miatt a Legfelsőbb Bíróság 18 év börtönre ítélte a bányászvezért, ám 2004-ben a második elnöki ciklusát töltő Ion Iliescu kegyelemben részesítette Cozmát.
Feldühödött Zsil-völgyi bányász vegzál egy fiatal tüntetőt. Forrás: Andrei Iliescu/AFP
A bányászok és a hatalom közötti kapocs kétségkívül Virgil Magureanu, a Szekuritáté korábbi tagja és az 1990-ben megalapított Román Nemzetbiztonsági Szolgálat (SRI) első embere volt. Magureanu tagja volt annak a rögtönítélő katonai bíróságnak, amely gyorsan és titokban kivégeztette a Ceausescu-házaspárt, biztosítva ezzel, hogy ne derülhessen ki az Iliescuék által csak “terroristáknak” nevezett fegyveresek kiléte, akik a forradalom idején halomra lőtték a civil forradalmárokat.
A volt szekus Magureanu, az SRI első vezetője ma is él és virul, nyugdíjasként óraadó tanár a Bukaresti Egyetem szociológia szakán.
Nemrég kerültek elő azok a dokumentumok, amelyek bizonyítják, hogy a kormány intézte a bányászok Bukarestbe utazását.
A Nemzetvédelmi Minisztérium emellett húskonzerveket, kolbászt, szalonnát, vajat, tojást, kekszet és egyéb ételeket is biztosított a “rendcsináló” erőknek. A bányászok kaptak továbbá csizmát, nadrágot és harisnyát, valamint személyes higiéniai termékeket is. A minisztérium összesen 866 000 lejt költött a bányászok támogatására, ez az összeg ma 670 000 eurónak felelne meg. Ion Iliescu államelnök a tüntetők szétverését követően személyesen mondott köszönetet a bányászoknak.
Ion Iliescu, a bányászjárás egyik fő felelőse. Fotó: MTI/Reuters
Érdekes, a mai romániai politikai valóságra is reflektáló szál, hogy a bányászoknak kedvezményeket biztosító dokumentumokat az akkori miniszterelnök, Petre Roman írta alá. Később, Roman vezetése alatt a “rendszerváltó” Nemzeti Megmentés Frontját egyesítették kisebb pártokkal és szépen átnevezték Demokrata Pártnak.
Ez a politikai formáció aztán még egy csavart követően simán összeolvadt a Nemzeti Liberális Párttal. A liberálisok legillusztrisabb politikusát egyébként ma Klaus Iohannisnak hívják. Érdekes tehát megfigyelni, hogy Romániában a volt kommunista elit milyen módszerekkel, eszközökkel és politikai csavarokkal mentette át magát napjainkig.
Fotó: Archív
Facebook
Twitter
YouTube
RSS