Az 1989. szeptember 11-i határnyitás felé vezető út nem volt éppen sétagalopp Magyarország számára. A tét óriási volt, hiszen mindenki sejtette, hogy az osztrák-magyar határon lévő határzár feloldása történelmi lépés lehet a Kelet és Nyugat egyesítése felé. Bár a Szovjetunió a végóráit élte, a határnyitás mellett elkötelezett Németh Miklós miniszterelnök nem tudhatta biztosan, hogy Gorbacsovék hogyan reagálnak. A rendszerváltó magyar ellenzék által kezdeményezett augusztusi páneurópai piknik szimbolikus tett volt, mintegy kijelölte az irányt a végső határnyitáshoz. A mai politikai helyzetből visszatekintve kuriózumnak számít Horn Gyula akkori külügyminiszter kijelentése. Horn érzékelte, hogy a határnyitás bizonyos feltételek, garanciák nélkül magában hordozza annak veszélyét, hogy a szocialista országok Nyugatra lelépni kívánó polgárai menekülttáborrá változtatják Magyarországot. Kár, hogy Horn Gyula mai politikai örökösei nem olvasnak történelmet.
Ütnek a szovjetek vagy nem ütnek?
1989. szeptember 11-ig, azaz a tényleges határnyitásig vezető út egyik fontos állomása volt, amikor februárban Németh Miklós miniszterelnök Nagycenken megbeszélést folytatott az ügyben osztrák kollégájával, Franz Vranitzky kancellárral. A pozitív légkörben lezajlott találkozót követően az MSZMP Politikai Bizottsága február végén elfogadta a döntést a nyugati határzár lebontásáról. Németh Miklós számára az egyik legfontosabb kérdés az volt, hogy vajon mit szól a döntéshez Moszkva. Hiába tűnt úgy az 1989. márciusi, Gorbacsovval folytatott tárgyalások idején, hogy a Kreml nem fog akadályt gördíteni a bátor lépés elé, azt soha nem lehetett tudni, hogy Moszkvában éppen az idősebb keményvonalas kommunisták, vagy a peresztrojka és a glasznoszty hívei felé billen-e a mérleg nyelve a párton belül. Azért Magyarország nyugati határának megnyitása mégiscsak egy újabb, nagyobb szöget vert volna a Szovjetunió koporsójába. Ki lehetett teljesen bizonyos abban 1989-ben, hogy ezt Gorbacsovék ölbe tett kézzel fogják végignézni?! A magyar kormányra az is nyomást helyezett, hogy a hírhedt keletnémet állambiztonság, a Stasi képviselői kéthetente megjelentek Budapesten érdeklődve, hogy akkor most Magyarország tényleg elköveti-e azt a barátságtalan lépést, hogy kiengedi Nyugatra az NDK renitens, szökni kívánó állampolgárait. Ebben a kényes szituációban Németh Miklós érezte, hogy csak nagyon óvatosan, taktikusan lehet kezelni az ügyet. Az óvatoskodásban nem jött kapóra az állampártnak, hogy ebben az időben az ellenzéki mozgalmak már igencsak aktívak voltak.
Vasúti kocsikban akarták kicsempészni az NDK-sokat
A Páneurópai Piknik ötlete Debrecenben született meg, ahol a trónörökös, Habsburg Ottó tartott előadást Európa egyesítéséről. A debreceni MDF vezetői – közülük is a legaktívabb Filep Mária volt – elhatározták, hogy nyomásgyakorló jelleggel egy összejövetelt, pikniket szerveznek Szent István ünnepére az osztrák-magyar határra, siettetve ezzel a határnyitást. Kiss Gy. Csaba, az MDF egykori szóvivője úgy emlékszik, hogy őt augusztus 7-én hívták föl Debrecenből a piknik ötletével.
Sopron, 1989. szeptember 10. Magyarországról elsőként távozó NDK-menekültek a klingenbachi határon szeptember 10-én éjjel, amikor saját okmányukkal elhagyhatták Magyarországot és Ausztrián keresztül az NSZK-ba távozhattak a menekültek. Sopronból éjfél után mintegy ezer NDK-s ment át az ideiglenesen megnyitott határon. Fotó: MTI/E. Várkonyi Péter
Az MDF és a kormány között, főként Pozsgay Imre aktív részvételével megbeszélések kezdődtek arról, hogy hogyan menjen végbe a nem mindennapi esemény. A terv az volt, hogy augusztus 19-én pár óra megnyitják az addig szigorúan őrzött magyar-osztrák határt, és egy előre meghatározott számú magyar és osztrák küldöttség érvényes útiokmányokkal háborítatlanul átkel a nyitott határon, jelezve ezzel a Vasfüggöny lebontásának politikai szükségességét, a Kelet és Nyugat újraegyesítésének történelmi igényét. Kiss Gy. Csaba szerint ugyanakkor velük párhuzamosan az államhatalom is szőtte terveit, hogy hogyan lehetne a határzárat felszámolni és a Budapesten már menekülttáborokban lévő NDK-s „turistákat” kijuttatni az országból.
Lezsák Sándor az MDF Ó utcai központjában közölte velünk, hogy megbeszélést folytatott a Belügyminisztériumban, ahol azt puhatolták, hogy az MDF dunántúli, vasutas hátterű szervezetei segítségével tudná-e azt biztosítani, hogy NDK-s menekültek vasúti szerelvényekben jussanak át a határon Ausztriába. Az ügyből végül nem lett semmi, a hatalom elvetette ezt a megoldást, de érdekes volt, hogy a kormány így akarta volna kicsempészni a menekülteket Nyugatra.
Könnygázzal támadtak a menekültek a határon
A hatalom óvatos, kettőt előre, egyet hátra lépő magatartását jelzi az, ami az 1989. augusztus 19-i Páneurópai Piknik idején, majd az azt követő napokban történt a határon. Hiába döntött ugyanis az MSZMP PB a határnyitásról már jóval korábban, a határőrség szerveit senki nem tájékoztatta arról, hogy mit tegyenek, ha a Nyugatra távozni kívánó menekültek megrohamozzák a határt a piknik idején vagy azt követően. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában fellelhető az a jelentés, amelyben Székely János, a határőrség parancsnoka kifakad amiatt, hogy a döntés ellenére a pártvezetés megosztott a határnyitás kérdésében:
Most akkor melyik a párt politikája: amit a Grósz elvtárs mond vagy amit a Németh elvtárs mond, vagy pedig amit a Pozsgay elvtárs mondott?
Jobst Ágnes történész kutatásai rámutatnak arra, hogy ennek a helyzetnek az lett a következménye, hogy 1989. augusztus 19-én az ideiglenes határnyitás idején és azt az követő, szeptember 11-ig tartó időszakban kaotikus állapotok uralkodtak a határon. Könnyen tragédiába torkollhatott volna, hogy a határőrségnek nem volt hivatalos utasítása arra vonatkozóan, hogy mit kell tennie, ha a menekültek csoportosan ki akarnak törni Ausztriába.
Menekültek a határnál.
Bella Árpád alezredes határőrparancsnok nem is köntörfalazott, hanem kimondta, hogy az ingatag, labilis politikai helyzetben a hatalom kész helyzet elé állította a határőrséget. Jobst Ágnes szerint emiatt kritikus volt a helyzet augusztus folyamán:
Augusztusban kilenc nagylétszámú csoport kísérelt meg áttörést a határon Ausztria felé. 60 és 150 fő közötti létszámról beszélhetünk. A legnagyobb létszámú csoport a Páneurópai Piknik idején ment ki, több mint 100 fő. A kilencből két kitörést tudtak megfékezni a határőrök. A menekültek 28 esetben rátámadtak a magyar határőrökre, például könnygázzal.
Helmut Kohl: „Könnyek szöktek a szemembe…”
A labilis helyzetet, ami a határőrséget rendkívül kellemetlen helyzetbe hozta, az okozhatta, hogy a Németh-kormány fél szemmel – már csak a régi reflexeknek köszönhetően is – kicsit mindig Moszkva felé sandított, hogy vajon nem jön-e a retorzió a határnyitás miatt. Németh Miklós ugyanakkor a helyzet végső rendezésén, a tényleges határnyitás pártján állt. Ezt szem előtt tartva sürgős találkozót kért Helmut Kohl német kancellártól, és eldöntötték, hogy a budapesti nyugatnémet nagykövetségen összezsúfolt NDK-s polgárokat még Németh és Kohl tárgyalása előtt kijuttatják Nyugatra. Az augusztus 23-ról 24-re virradó éjszakán kiürítették a követséget, és a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának segítségével 108 keletnémet menekült egy svájci géppel Bécsbe repült. Augusztus 25-én pedig Németh Miklós és Horn Gyula külügyminiszter a Bonn melletti Gymnich-kastélyban informálta a német felet a budapesti döntésről.
Budapest, 1989. december 16. Németh Miklós miniszterelnök (b) és Helmut Kohl, a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) hivatalos látogatáson Magyarországon tartózkodó kancellárja szűkkörű megbeszélésük előtt a Parlamentben. Fotó: MTI/Kovács Attila
Helmut Kohl visszaemlékezéseiben leírja, hogy Németh Miklós minden kertelés nélkül elmondta: Magyarország nehéz helyzetben van, érvényes szerződést szeg meg, Kelet-Berlin és Moszkva reakciója bizonytalan. Bulgáriában és Romániában is számos NDK-s turista várt a magyar döntésre, majd végül a magyar miniszterelnök közölte Kohllal a megváltó hírt:
A menekültek visszatoloncolása az NDK-ba szóba sem jöhet. Kinyitjuk a határt. Ha kívülről jövő katonai vagy politikai erő nem kényszerít más magatartásra, nyitva fogjuk tartani a határt az NDK-s polgárok számára.
Helmut Kohl így emlékezik saját reakciójára:
Könnyek szöktek a szemembe, amikor Németh ezt kimondta. Utána többször is megkérdeztem Németh Miklóst, hogy a magyarok nem várnak-e ellenszolgáltatást, és minden alkalommal leintett ezekkel a szavakkal: Magyarország nem ad el embereket.
Horn: Nem akarunk menekülttábor lenni…
Jegyezzük meg, hogy rendkívül korrekt volt a magyar miniszterelnök válasza, ugyanakkor sajnálatos, hogy a rendszerváltás után közvetlenül a magyar politikai vezetés nem kért semmilyen ellentételezést a német újraegyesítésben játszott szerepért cserébe. Miközben a kapitalista Nyugat busás hasznot húzott a keleti piacok megnyílásából.
Horn Gyula átvágja a szögesdrótot.
Közben az egész határnyitási ügyet bonyolította, hogy a magyar kormánynak elemi érdeke volt, hogy az NDK-s menekültek átadását mielőbb államközi megállapodás útján rendezze az NSZK-val. Ha ugyanis ez nem következik be, akkor fennállt volna a veszélye annak, hogy a többi szocialista ország állampolgárai is vérszemet kapnak, és vagy nálunk akarnak menekültként letelepedni, várva az alkalmas pillanatra, mint a keletnémetek, vagy pedig tranzitútvonalnak kezdik használni Magyarországot. A magyar baloldal jelenlegi migrációs politikáját nézve érdekesek Horn Gyula akkori külügyminiszternek az MSZMP Központi Bizottsága előtt, 1989. szeptember 1-én elmondott szavai. Horn akkor ennek a helyzetnek a kialakulásától óvta Magyarországot.
És mi kategorikusan az ellen vagyunk, hogy Magyarország menekülttáborrá változzon…
Kár, hogy Horn Gyula mai politikai örökösei nem kutakodnak a történelemben; ki tudja, lehet, hogy másképp állnának a migráció kérdéséhez.
Vezető kép: MTI/Lobenwein Tamás
Facebook
Twitter
YouTube
RSS