Kánikula, aszály és infláció kísér minket a sivatagba

Azzal kezdődött, hogy kiszárad a Pó, és aggódhatunk a parmezán sajtért. Aztán sorban jöttek a cikkek a magyarországi súlyos aszályról, és ez esetben még inkább van miért aggódnunk, mert parmezán nélkül még csak-csak ellehetünk valahogy, de víz és gabona nélkül a döglesztő kánikulában már jóval körülményesebb az élet. Ha nem helyezzük vissza a régi szellemi alapokra a mezőgazdaságunkat, akkor záros időn belül elfelejthetjük az Alföldet mint gabonatermő vidéket, aztán jön mellé a többi tájunk is. Elő a turbánokkal, tevére, magyar!

A Földközi-térségben az elmúlt 60 évben 19 millió hektár szántóföldet hagytak fel; ez Olaszország esetében például a mezőgazdasági területek lefeleződését jelenti ezen idő alatt. A sokat emlegetett klímaváltozás és felmelegedés mellett komoly baj a természet emberi keretek közé szorítása is, és az ezekből fakadó, egyre kínzóbb vízhiány. A gabonatermesztés Dél-Európában már jelentős mértékben ellehetetlenült, most következünk mi. A folyamat nyertesei rövidtávon az Északi- és a Balti-tenger mentén fekvő országok lehetnek, de józanul belátható, hogy nem jó, ha a szubtrópusból és a sztyeppéből sivatag lesz, a mérsékelt égövből szubtrópus, a tajgából pedig mérsékelt égövi gabonatermő központ.

Az, hogy a sivatagosodás terén Dél-Európa után mi jövünk, sajnos nem költői túlzás, hanem az Alföldön a gazdák által már sok-sok éve érzékelt valóság. Az idei aszályos év sok mindenkinél beteheti a kaput; az elviselhetetlen hőség, a silány terméshozamok és a várható jókora árnövekedés komoly türelempróba lesz a gazdáktól a fogyasztókig mindenkinek. A gazdák eddig 230 ezer hektárra jelentettek aszálykárt, és akkor még nem beszéltünk a brutálisan emelkedő műtrágya- és üzemanyagárakról.

Kérdés, hogy a gazdákat kártalanítani kénytelen és az inflációval amúgy is küzdő állam türelme meddig tart. Vagyis mikor hajlandó az állam végre megoldani a bajt a tologatása helyett.

Összeaszalt Magyarország

A rendesen várható csapadékmennyiség ötöde esett le Békés megyében az év első felében. Az embermagasságban benőtt szántóföldeket hiába keressük az Alföldön: a vízhiány miatt jellemzően térdig, legfeljebb derékig ér a búza, ugyanakkor máris megindult az aratás, mert a hőség miatt beérett – lehet, hogy fel sem fogja tudni szedni a kombájn. Ugyancsak nem tudott megnőni a kukorica és a napraforgó; utóbbit volt, ahol kitárcsázták, mert tönkrement, nem lehetett betakarítani. A terméshozam gabonafajtától függően harmada-negyede lesz a megszokottnak. Ezt a sokéves átlagot meghaladó terméshozamok mellett is több évig tart majd pénzügyileg kiheverni a gazdáknak, csak éppen nem sok reményük van ilyen hozamokra a jövőben.

Térdig érő búza Szarvasnál (kép forrása: agraragazat.hu)

A mély gyökereket eresztő, rendkívül igénytelen invazív gyom, a selyemfű vagy vaddohány elsárgulva kókadozik, az ugyancsak nem túl kényes akácfa sárga leveleket hullajt júniusban. A Dunántúlon csapadéktöbblet is előfordul, de összességében ott sem esett még le az éves mennyiség fele, az Alföldön viszont súlyos szárazság tombol. A Tisza és a keleti folyók vízállása rekordalacsony vagy aközeli, a talaj felső egy méteres rétegéből nagyjából 130 milliméter víz hiányzik a telítettséghez képest, ennek megfelelően a talajnedvesség is kritikusan alacsony. A Duna–Tisza közén az éves csapadékmennyiség negyede érkezett meg fél év alatt, a Tiszántúlon viszont csak a hatoda.

A mai Magyarország olyan a 200 évvel ezelőttihez képest, mintha egy aszott mazsolát hasonlítgatnánk a lédús szőlőszemmel.

Önsorsrontás: level végtelen

Mindeközben a részlegesen enyhe aszállyal sújtott bajai, bácsalmási és jánoshalmi járásokban első fokozatú belvízvédelmi készültséget hirdetett az Alsó-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság. Ilyen akkor van, ha a belvizek nem tudnak elszivárogni a talajba, és azt jelenti, hogy a levezető csatornáknak befogadóképesnek kell lenniük. Az egész ország fulladozik a kánikulában, a fél ország szörnyen aszalódik a vízhiánytól, a vízügy pedig minden erejével eltüntet minden pici víztöbbletet.

A magyar vízügyeseknek még nem szóltak, hogy a víz lesz a XXI. század legfontosabb stratégiai kincse.

Szörnyű tragédia lenne, ha a nyári kánikulában nem tüntetnénk el azonnal a szántóföldről a belvizet (forrás: Vízügyi Geoinformatikai Portál)

Emelkedik az átlagos hőmérséklet, süllyed a talajvízszint, kiszárad a termőtalaj, amelynek a monokultúrás termesztés miatt amúgy is drámaian lecsökkent a tápanyagtartalma és vegyszerekkel is egyre durvábban szennyezett. Aztán ha jön végre egy rendes eső, vagy némi pluszvíz a folyóinkon a hegyekből, ne adj Isten belvíz bukkan fel valahol, akkor a magyarországi vízügy azonnal igyekszik azt eltüntetni, levezetni. Ki az országból a vízzel mielőbb! Hát minek az nekünk?

Magyarország évente három Balatonnyi víztömeget veszít el, mindezt azért, nehogy a tájban „hívatlanul” megjelenő víz megzavarja a szántóföldek használatát.

A lehető legtöbb területet szántóföldnek nézik nálunk csak azért, mert be lehet szántani. Nézzünk rá Magyarország aszálytérképére! Kiterjedt vörös és narancssárga foltok olyan vidékeken, amelyeken átfolyik a Tisza és számos egyéb kisebb folyó. A Tisza partján dúló, mesterségesen előidézett aszály rokonítható az Asszuáni-gáttal elsivatagosított Nílus-parttal.

Nem tűnik fel a magyar vízügynek, hogy mennyire abszurd a vízparti aszály (forrás: OMSZ)

Ott is emberi irányítás alá kényszerítették a korábban a természet által szabályozott áradásokat, aztán rövid mezőgazdasági fellendülést követően összeomlott a Nílus ökorendszere, elsavasodott és kiszáradt a talaj, mérgező műtrágyával kellett pótolni a korábban az áradásokkal érkező iszapot, óriási károkat szenvedett a folyó élővilága és a halászat.

A vízügy fő ellensége: a víz

A víztöbbletünk jellemzően a hidegebb hónapokban érkezik, így csak kevés párolog el belőle, a talajba pedig nincs ideje beszivárogni, mert vízügyes „szakembereink” gyorsan eltüntetik az országból. A vizet tárolhatjuk folyóvizeinkben és tavainkban, a talajvízben, a talajrétegekben, elpárologva a tájaink fölötti levegőben, az erdőkben és növénytakaróban, sőt még az állatokban is. Ami ősztől tavaszig megjön, azt a felsorolt módokon „eltárolhatnánk” a forró nyárig, amikor szó szerint életmentő lehetne. Ahol azonban szórványosan már vadállatok pusztulnak szomjan, ott elég egyértelmű, hogy nagy a baj. És nem a Szaharáról vagy az új-mexikói sivatagról van szó, hanem Magyarországról.

Lehullott elsárgult levelek júniusban – az ok ezúttal nem a hűvös, hanem a vízhiány és a kánikula (forrás: Facebook/Zöld Gerilla)

Ha nem eltüntetnénk, hanem megtartanánk a vizet, akkor nyáron nemcsak a szikes földet hordaná a szél, hanem ilyenkor is lenne honnan párolognia a víznek (például a tavaszig megtöltött árterekből és árvízvédelmi víztározókból), ez hűtené a mikroklímát is, és nem lenne ilyen rettenetes hőség meg alacsony páratartalom sem.

Szén-dioxid-kvóták ide vagy oda, helyes táj- és vízgazdálkodással pár éven belül érezhetően mérsékelhetnénk a klímaváltozás hatásait. A megoldást nem az újabb csatornák és nem is az egyre intenzívebb öntözés jelenti, mivel maga a víz tűnik el, illetve a vízgazdálkodásunk tünteti el. Azaz hiába akarunk többet öntözni, ha hamarosan nem lesz mivel. A hajózhatóság végett kiegyenesített és kibetonozott folyóink visszaszabályozása, a régi vizes élőhelyek és árterek visszaállítása lenne a megoldás, hogy a táj sokkal nagyobb hányadát tegyék ki a vízfelületek.

Ez helyrebillentené a vízmérleget, új erőt adna az élővilágnak, beleértve a mezőgazdaságot, mérsékelné a nyári kánikulát, ráadásul a hirtelen jövő árvizek ellen is védelmet nyújtana, mert lenne hová szétteríteni a víztöbbletet.

A leigázott gyarmat visszaüt

Mostanra túlmodernizáltuk, teljesen leigáztuk a tájat, és ez elkezd durván visszaütni, mert semmit sem lehet következmények nélkül gyarmatosítani. Ha ezt joggal a Nyugat fejéhez vágjuk migrációs ügyben, akkor nekünk is tudatosítanunk kell a tájgazdálkodás terén. Az ország minden szegletét – legelőket, gyepeket, ártereket, erdőket – beszántottuk, megműveltük, ráadásul óriási részarányuk van a nagytáblás monokultúrákat telepítő hatalmas agrárcégeknek, agrároligarcháknak. Nekik persze az a jövedelmező, ha minél nagyobb területen termesztik ugyanazt a növényt, mert akkor a vegyszerezés és a betakarítás is nagy területen mehet ugyanazzal a technológiával és beállítással, költséghatékonyan; a környezeti károkkal nem törődnek.

Az ipari mezőgazdaság monokultúrás nagytáblái a biodiverzitás szempontjából sivatagok (kép forrása: agronaplo.hu)

A nagytáblás monokultúrák vidékén elveszik a szegélyhatás, azaz a különböző művelési ágak és vegetációk (szántóföld, rét és legelő, erdő, ártér, vizes élőhely) sűrű találkozási vonalai, amelyeken a leggazdagabb és legsokoldalúbb az élővilág. A monokultúrák kitettebbek a kártevőknek, mint a kistáblás gazdálkodásban termesztett növények, ezért sokkal több mérgező vegyszeres kezelést igényelnek, ami kötelező elemmé vált az agrárcégeknek, és hatalmas haszon a növényvédőszereket meg ezekhez igazított túlnemesített vagy akár génkezelt vetőmagot árusító cégeknek. Nem utolsó sorban a gyógyszercégeknek is sokat hoznak a konyhára a vegyszerekkel megbetegített emberek. Az egyre nagyobb és nehezebb, mára akár több tíz tonnás mezőgazdasági gépek iszonyúan tömörítik és ezzel tönkreteszik a talajt, mintha nem lenne elég, hogy a műtrágyázás és vegyszeres növényvédelem megmérgezi, a vízügy pedig elsivatagosítja. Persze a felismerés nem megy hamar, a tendenciózusan csökkenő terméshozamok mellett kell még néhány az ideihez hasonlóan katasztrofális év, mire az agrároligarchák rájönnek, hogy vége a gabonabánya-üzemmódnak.

Szép és nemes terv, hogy kivárjuk azt a 150–200 évet, amíg a szén-dioxid-kibocsátás visszafogása miatt helyreáll a rend, ám ha tényleg szeretnénk még itt ennyi időt kivárni, ahhoz teljesen újra kell gondolnunk, és a természet törvényeihez kell igazítanunk a létezésünket a teremtett tájban. Másik lehetőségként szomjan is pusztulhatunk mosdatlanul az elviselhetetlen hőségben.