Nem ott, nem akkor és nem úgy, ahogy gondoltuk – új magyar őstörténet (1. rész)
Tényleg olyan volt-e a honfoglalás, ahogy az iskolában tanultuk? Merre és mennyi ideig vándoroltak őseink? Miért maradt fenn a nyelvünk, és miért nem értjük legközelebbi nyelvrokonaink beszédét? Finnugor nyelvű népként mi közünk a törökökhöz? Csupa olyan kérdés, amelyekre még nincs pontos válasza a történettudománynak, de az elmúlt évek fordulata nyomán legalább már bátran felteszik őket. Az MTA keretein belül 2012 óta működő Magyar Őstörténeti Témacsoport elsősorban az Oroszországban, Ukrajnában és Moldovában fellelt régészeti leletek alapján dolgozva alaposan átrendezte az elméletek eddigi rendszerét. Cikkünk első részében a magyarság vándorlását és a magyar nyelv túlélését vettük górcső alá Sudár Balázs történésszel, a témacsoport vezetőjével, és úgy tűnik, semmi sem úgy van, ahogy eddig hittük. A második részben aztán az is kiderül majd, hogy a honfoglalás-kori magyarok a korszak nagymenői voltak, és bőven lapulhatnak még meglepetések a földben vagy éppen orosz múzeumok raktáraiban.
Az elmúlt évszázad elsősorban nyelvészeti alapú kutatásai és nem ritkán slendrián módon levont következtetései a történelemhez értők és a laikus érdeklődők számára sem adtak elfogadható válaszokat a magyar őstörténetről. Az alternatív szakkiadványok minősége hullámzó, szerzőik szintén hajlamosak túltolni a biciklit az ellenkező irányba, viszont népszerűek, mert kerek egész történeteket kínálnak. Az elmúlt néhány év akadémiai szintű változtatásai hiánytalan narratívát – a történettudomány már csak ilyen – valószínűleg sosem fognak adni, a kutatás viszont sokkal szerteágazóbb lett, és az eddig hiányzó régészeti szál előtérbe helyezésével a puszta teóriák helyett az alátámasztható tényekre helyezi a hangsúlyt. Néhány hete jelent meg az Őstörténeti Témacsoport könyvsorozatának negyedik része, amely a honfoglalást és megtelepedést részletezi.
Inkább honfoglalás volt, mint menekülés
A legelterjedtebb történészi álláspont bő 1121 évvel ezelőttre teszi a honfoglalást, ám ez valószínűleg évekig elhúzódó folyamat lehetett. A magyar történelemtanításban és -kutatásban erősen él ezzel kapcsolatban a „besenyő vész” képe, pedig azt sem tudni, hogy az etelközi magyar szállásterület mekkora részét, hány törzset érintett a támadás. A besenyő fenyegetés közrejátszhatott a Kárpát-medencébe költözésünkben, de aligha volt olyan katasztrofális vereség, ahogy tanítják. A régészeti adatok alapján a magyarok rendezett módon érkeztek meg, pánikszerű menekülésre nem utal semmi. A besenyők nem is költöztek be Etelközbe azonnal a honfoglalásunk után, sőt moldáv kutatók szerint a terület nyugati része még további fél évszázadon át magyar fennhatóság alatt maradt.
A régészet leszűkíti a fantázia mozgásterét
Ugyanannyi történeti forrásból dolgoznak a kutatók, mint korábban, viszont sokkal több régészeti forrásunk lett az elmúlt években. A honfoglaló magyarság régészeti hagyatéka elég jellegzetes, így jó nyomot adhat a korábbi szállásterületeink kereséséhez, és az is biztos, hogy az itteni és az „ottani” leletek időben közel állnak egymáshoz. Mindebből arra következtethetünk, hogy hol lehettek a magyar vezető réteg, és feltehetően a hozzá tartozó köznép szálláshelyei a 9. században
– magyarázta Sudár Balázs.
A kirakós elemeit összerakva most az tűnik valószínűbbnek, hogy az eddig tanítottakkal ellentétben nem századokkal korábban, hanem csak 850 táján kelt útra az Uráltól a magyarok valószínűleg kisebb része, hogy a kazárok államát északról megkerülve, mindössze pár évvel később megérkezzen Etelközbe. A többiek – akiket Julianus barát megtalált csaknem 400 évvel később – ugyanott éltek tovább, és a mongolok is csak nehezen, több hadjáratban tudták legyűrni őket.
Őseink vándorlása tehát eléggé új színben tűnik fel, ráadásul a Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár által említett Levédia eddig feltételezett helyén régészetileg semmi nyomuk a magyaroknak. Ez azért kellemetlen meglepetés, mert a levédiai, állítólagos kazár uralom alatt eltöltött 300 évet tartották a nyelvészek alkalmasnak arra, hogy a magyar nyelv magába szívja a benne megfigyelhető erős török hatásokat.
Amíg nem voltak jó párhuzamai a Kárpát-medencei magyar leletanyagnak, addig sok mindent lehetett gondolni a honfoglalás előtti magyar történelemről. Most, hogy vannak ilyen párhuzamok az oroszországi, ukrajnai és moldovai területeken, leszűkülnek a lehetőségek.
Írjuk át háromszázra, úgy kijön!
A már említett Konstantin császár azt írta, hogy a magyarok három évig harcoltak együtt a kazárokkal, és ez a három év a legújabb ismereteink szerint simán lehet az az időszak, amíg a vándorlás tartott az Uráltól Etelközig. Korábban viszont nyelvészeti alapon tévedésnek minősítették Konstantin közlését, és önkényesen átírták 300 évre a kazár–magyar együttműködést, hogy legyen idő a török nyelvi hatások kibontakozására. A gombhoz varrták a kabátot, ám kiderült, hogy az elmélet nem áll túlságosan erős lábakon. Ha viszont nem Levédiában kaptuk a török hatást, akkor hol és mikor? Erre egyelőre nem tudunk válaszolni.
A vándorlást sem egy kompakt csoport átköltözéseként kell értelmezni, hiszen menet közben is voltak, akik kiváltak, és voltak csatlakozók.
Konstantin szerint a sabartoi (szavárd) névvel illetett nép a besenyőktől elszenvedett vereség után kettészakadt, és a változatlanul ezt a nevet viselő része délre költözött a „perzsa végekre” (talán a Kaukázusba), míg a másik, turkoi (türk) néven említett része Etelközbe vándorolt. A politikai alakulatok névváltása nem egyedülálló, elég arra gondolnunk például, hogy a Szovjetunió egyik napról a másikra eltűnt, és a helyén „megszületett” Oroszország és egy sor további állam.
Mivel a környéken mozgó más, török nyelvű népeket nem feltétlenül illették a bizánciak türk névvel, a magyarok turkoi megnevezése inkább politikai megnevezés lehet, mint etnikai, habár egyúttal a politikai alakulatot megszervező török vezetőrétegre is utalhat.
A Kaukázus térségében néhány hónapja kerültek elő érdekes, jellegzetesen honfoglalás-kori magyar típusú leletek a 10. századból, amelyek tartozhattak a nem sokkal azelőtt kettészakadt magyarok szavárd ágához. Csakhogy egyelőre ezekhez nincsenek meg a temetők, vagy nem magyar típusú temetkezésnél találtak rájuk. Ez már önmagában is megkeveri a dolgot, a Kaukázus ráadásul igazi kutatási útvesztő, hiszen tele van elzárt, egyedi völgykultúrákkal, és évszázadokon át a szétesett nomád államok népeinek menekülési célpontja volt.
Miért maradt fenn a magyar nyelv?
Az Árpád-korban Európa három pontján – Magyarországon, a Kaukázusban és Magna Hungariában – számolhatunk magyarokkal, akik nagyon hasonló nyelvet beszélhettek. A honfoglalók viszont valószínűleg jelentős számbeli kisebbségben voltak a Kárpát-medencében az itt talált avar és szláv népességhez képest, tehát nekik kellett volna beolvadniuk az alávetett, idegen nyelvű nép közé, ahogy ez történt például az elszlávosodott bolgárokkal és oroszokkal (ruszokkal). Így viszont itt feszül a kérdés, hogy a honfoglalók nyelve hogyan élhetett túl mind a mai napig. Sőt, a magyar nyelvhasználat már a korai Árpád-korban meghatározó volt a hivatalos latin írásbeliség mellett, a honfoglalás után eltelt egy-két évszázad pedig nem lehetett elegendő az ország elmagyarosodásához.
Sudár Balázs szerint kész csoda, hogy mi itt ma is magyarul beszélünk, hiszen a nyílt sztyeppén intenzív nyelvcserék zajlottak a történelem során, a sikeres nyelvi honfoglaláshoz pedig kevéssé valószínű, hogy elég egy egyszeri betelepülés.
A magyarok beköltözésekor nyoma sincs annak, hogy bármilyen harcban álltak volna a terület feltehető etnikai többségét adó avarokkal, néhány esetben pedig az avar kori temetőket is tovább használták a honfoglalás után. Logikusnak tűnik, hogy a honfoglalók velük azonos nyelvű népességgel keveredtek itt össze, de megfogható tényanyagunk nincs ez ügyben. Az egyetlen biztos kiindulópontunk, hogy ma is magyarul beszélünk, tehát valamikor be kellett költöznie a Kárpát-medencébe egy döntő többséget kitevő, magyar nyelvű tömegnek.
Rejtély azonban nemcsak ott van, hogy miért maradt fenn a magyar nyelv, illetve hol szívtuk fel a török nyelvi hatást. A nyelvészek szerint legalább 2500 éve váltunk el legközelebbi nyelvrokonainktól, míg a régészeti leletek szerint még évszázadokig a közelükben éltünk. Kínzó kérdés, hogy miért különbözik mégis ennyire a nyelvünk a hantitól és a manysitól, ha a magyar nyelv változási dinamikáját nézve, nagyon hasonlítania kéne a nyelvünknek az övékhez.
A történeti elmélet eddig sem fedte a nyelvészeti elképzeléseket, hiszen korábban sem tételeztek fel időben olyan korai eltávolodást, amely megmagyarázná a komoly nyelvi távolságot. A nyelvészet egyszerűen nem foglalkozott az anomáliával, de előbb-utóbb ki kell éleződnie ennek a kérdésnek.
ITT olvasható a 2. rész.
