Az Isten balján – avagy Ady Endre a konstancai internálótáborban
Mi történt volna Ady Endrével a romániai diktatúrában? Hajógyári törzsgárdatag lett volna? Vagy rendes állást vállalt volna a kultúrházban? Zelei Miklós Az Isten balján című darabja csak látszólag szól a száz éve elhunyt költőóriásról, valójában mi, a szüleink, a nagyszüleink vagyunk a hősei, a kommunista diktatúrákban, majd a nagy szabadságban sodródó, kallódó, élő és túlélő kis és nagyemberek.
Január 27-én volt a századik évfordulója Ady Endre halálának. Most egy olyan darabot szeretnénk a figyelmükbe ajánlani, amelynek a költő a főszereplője, de valójában a történelmünkről, múltunkról és jelenünkről szól. Zelei Miklós író Az Isten balján című drámájának ősbemutatóját a Csontváry Színházban tartották, de most Békéscsabán (február 9-én), Bécsben (február 11-én) és Pozsonyban (február 12-én) is előadják. Pontosabban Katkó Ferenc adja elő, hiszen valójában egy egyszereplős jutalomjátékot látunk.
A történet szerint Ady Endrének „nem sikerül meghalnia” 1919 telén, egy idő- és történelmi ugrással Konstancába internálják, ott igyekszik túlélni Ceauşescu diktatúráját.
Meg kell tanulnia románul – hiszen ahogyan a román állambiztonsági tiszt, Grama ezredes fogalmaz: „nem hagyhatja el Romániát, aki nem tud románul” –, és persze „rendes” állást kell vállalnia – így a helyi kultúrházban szervez munkás-olvasóköröket. Vannak „fényesebb” lehetőségek is: hajógyári törzsgárdatag lehet, de elvállalhatja a Konstancai Harcos napilap szerkesztését is.
A szerencsétlen költő természetesen át akar menni a Trianonnal elszakított anyaországba, ez sikerül, de ott is „ugyanez” várja. A kezdődő demokrácia egyik pártja frakcióvezető-helyettesének instrukciói nyomán országimázsjavító költeményeket írhat (és csak a nevét kell odaírnia a már elkészült propaganda-írásokhoz), de ha okosan hallgat, esetleg akkor is cseng a kassza. Grama helyett itt Garami ezredes a partnere a magyar állambiztonságtól.
A darab tele van groteszk, fájdalmas, de szórakoztató jelenetekkel, ilyen az, amikor Léda panaszkodva említi az adóhatóság zaklatását, mivel a költő nem fizette be az adót a verse után.
Vagy amikor Adyt Babits Mihály hívja fel, és gégemikrofonos hangján a Nyugat anyagi problémáiról értekezik. Az üzenet már napjainkból ismerős: a vezetés kétszázmilliós nyereséget követelne az irodalmi laptól, és ha ez nem jön össze, akkor „hirdetési katalógust csinál az egész szarból”.
„Zelei Miklós bárkit kipécézhetett volna nagyjaink közül, Arany Jánost, Móricz Zsigmondot, Kosztolányit, hogy átültesse őket közelmúltunk és napjaink méltatlan körülményei közé, de a telitalálat csakis Ady lehetett, a kihívó, gőgös, kaján és mégis tragikus magyar világfi, a kivagyiság megszállottja – írta értő kritikájában Ács Margit a Kortársban. – Ezt az Adyt nemcsak a diktatúra által megszabott életkörülmények alázzák meg, hanem a hozzájuk való reflexszerű alkalmazkodás is: a folytonos ügyeskedés, a korlátok leleményes kijátszása, amelyet pedig mi, diktatúrához szocializálódott nemzedékek sajátos vigaszként, sikerélményként, apró győzelemként éltünk meg. Pedig azzal, hogy beszálltunk a játékba, önkéntelenül elvegyültünk a zsarnokokkal és készséges szolgáikkal.”
Úgy véljük, hogy már ebből a rövid ajánlóból is nyilvánvaló: olyan árnyalt, összetett és magunkra emlékeztető Adyt látunk a darabban, amit nem láttunk még soha.
