Trianon - Fájdalom és megújulás a Kárpát-medencében
A történelmi bűnök a maguk sorsszerűségükben jelennek meg az életünkben; mert készen, a múlt átkozott megismételhetetlenségéből kapjuk. Beleszületünk – ha akartuk, ha nem! Éppen ezért jóvá már nem tehetjük, legfeljebb kevésbé fájdalmassá – egy-egy természetes közösség számára elviselhetővé, az egyén számára feldolgozhatóvá – alakíthatjuk. De ehhez emlékezni és emlékeztetni kell magunkat, kortársainkat és gyermekeinket! Így lesz csak némi esély arra, hogy valamiféle gyógyulási folyamat, a bűn és a fájdalom elfogadása kezdetét vehesse. Ma van a Nemzeti Összetartozás Emléknapja.
És még ekkor is teli torokkal kiálthatja a magyar: nem, nem, soha!
Az ember, habár tagadhatatlanul sok mindenben hasonlít, abban viszont jól láthatóan különbözik minden más létezőtől, hogy ünnepeket, megemlékezéseket tart. Mert történelme van. Mert ösztönös igénye van rá, hogy „saját magán túli” értékekben higgyen. S e vágya az emberi természet leválaszthatatlan szellemi darabkája.
Az ünnepek, a megemlékezések nélkül darabjaira hullana minden, ami az embert emberré teszi.
A nemzet - a család után - a legfontosabb természetes közösségünk. Nagy kár, hogy az előbbi fogalmat a történelem visszásságainak tonnás súlya terheli a modern, globalizálódó világunkban; az utóbbit pedig a fogyasztói társadalom dinamikája zilálja szét a nagytőke érdekei szerint. Védelemre van tehát szüksége a család, s a nemzet intézményének! A védelmet pedig azok az ünnepek, illetve a megemlékezések megélése (nem pedig kötelező és üres „megtartása”) jelenti, melyek túlmutatnak az egyén önző vágyain, illetve az anyagi „itt-létének” pillanatnyi idődarabkáin.
Az erkölcsös és felelős magyar embernek kötelessége hát, hogy a trianoni békediktátum magyar áldozataira is méltón emlékezzen, máig élő sebeit ápolja és gyógyírt keressen rá. A nácizmus, a marxizmus és a trianoni békediktátum bűneit, illetve ezek máig ható következményeit azonos mércével kell mérnünk. Mert maró fájdalma mindegyiknek velünk él. Mert nincs különbség áldozat és áldozat között. Hogy is lehetne? (Aki szerint egyes áldozatok fontosabbak más áldozatoknál, s egyes népirtások súlyosabb bűnt jelentenek más népirtásoknál, az hazug, álszent fajankó.)
Június 4. A nemzeti összetartozás napja. Emlékezés és emlékeztetés is egyben. Múltunk gyötrelmeinek feloldása és nemzetünk közös jövőjének megálmodása.
A 2010. évi XLV. törvény indoklása (A Nemzeti Összetartozás Napja) Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békediktátum kitörölhetetlen, máig feldolgozatlan nyomot hagyott Közép-Európa nemzeteinek tudatában, generációk óta a régió történelmének és politikai eseményeinek közvetlen vagy közvetett befolyásolója. Közép-Európa államai és nemzetei a döntés rájuk vonatkozó következményeinek megfelelően eltérő módon viszonyulnak a szerződéshez. Egyes nemzetek önazonosságuk megteremtése és kiteljesítése szempontjából meghatározó és előremutató eseménynek tekintik, ám a magyarság számára Trianon a XX. század legnagyobb tragédiája. A nemzeti emlékezés, a Kárpát-medence népei közös jövőjének elősegítése és az európai értékek érvényesülése azt a feladatot rója ránk, hogy segítsük Trianon döntéseinek megértését és feldolgozását. Ugyanakkor lehetőséget ad arra is, hogy bebizonyítsuk: a nyelvéből és kultúrájából erőt merítő magyarság e történelmi tragédia után képes a nemzeti megújulásra, az előtte álló történelmi feladatok megoldására.
Ha elfelejtjük a múltat, ha elfelejtünk emlékezni, nem fogjuk tudni a jövőt sem alakítani. Isten a történelem ura. A sorsunkat kapjuk, de kapunk mellé ajándékba szabad akaratot is, amely a döntés jogának hatalmába emel fel minket. Dönteni a jó és a rossz között – ami nemcsak hatalom, hanem felelősség is egyben. Emlékezzünk és emlékeztessünk hát a mai napon! Mert ez a nemzet jövőjének záloga. Mert így lesz esélye unokáinknak is magyarokat találni a Kárpát-medencében. Mert minden magyar felelős minden magyarért!
Magyarországnak az 1910. évi – a háború előtti utolsó – népszámláláskor 18 264 533 lakosa volt. Ebből az utódállamok fennhatósága alá került 10 781 773 lakos, köztük összesen 3 727 205 magyar. A csonka országban maradt 7 481 954 főből – az 1920. december 31-én tartott népszavazás adataival kompenzálva – 7 156 727 fő volt magyar anyanyelvű, pontosan helytálló tehát az az állítás, hogy minden harmadik magyar ember idegen uralom alá került.
Az első világháború kitörésekor Magyarország területe 282 870 négyzetkilométer volt (a horvát megyék és Fiume nélkül), a trianoni békediktátum ebből 62 937 négyzetkilométert ítélt Csehszlovákiának, 20 956 négyzetkilométert Szerbiának. 102 787 négyzetkilométer jutott Romániának, ez egymagában nagyobb terület annál, amennyit Magyarország megtarthatott: az osztrákok annektálta 5055 négyzetkilométer híjával összesen 91 114 négyzetkilométert.
A Magyar Királyi Statisztikai Hivatal 1920 után felmért adatai szerint a magyar gazdaság az alábbi veszteségeket szenvedte el a trianoni döntés következményeként (általam kerekített számokban): 22,3 millió hold szántóföldből elveszett 12,7 millió hold (57 százalék), 10,3 millió hold legelőből 7,4 millió hold (72 százalék), elveszett félmillió holdnyi szőlő egyharmada. Oda-lett a 12,6 millió hold erdő 85 százaléka, összesen 10,8 millió hold, többnyire tölgy-, bükk- és fenyőerdők. A kenyérgabona, a takarmány- és kapásnövények termőterületeinek átlag 60 százaléka veszett el. Az 1918-ban számon tartott 1,6 millió lóból 850 ezer, 7,3 millió sertésből 3,5 millió, 6,2 millió szarvasmarhából 4 millió a veszteség. A 6,5 milliós juhállomány 1,8 millióra fogyatkozott. A középkor óta európai rangú sókitermelésünk, aminek évi mennyisége 2,5 millió mázsa volt, nullára apadt, mivel az összes sóbányánk a határon kívülre került, hasonlóképpen az évente 12,5 millió mázsa vasércet és a 105 ezer mázsa rezet termelő bányáinkhoz. A 80 millió mázsás évi széntermelés egyharmada elveszett, az összesen 1,7 millió lóerő energiát termelő vízi erőműveink több, mint 90 százaléka került az utódállamok birtokába. Hévízforrásaink, ásványvizeink, a fürdőhelyek és magaslati gyógyhelyek 70-90 százaléka elveszett.
A fontosabb termékek után és a magyar ipar legjellemzőbb veszteségeinek felsorolása elé kívánkozik az a néhány számadat, ami a korszak legfontosabb szárazföldi infrastruktúrájára, a vasútra vonatkozik. A Magyar Királyság teljes vasúthálózatának hossza 19 723 km volt, ebből elveszett 11 359 km, megmaradt 8364 km (42,2 százalék). A felvidéki és erdélyi vasútvonalak ritkább és rövidebb hálózatával azonban fordított arányban állt a gazdasági jelentőségük a nyersanyag- és áruszállításban, értékük a személyforgalomban. A Budapestről a távoli országhatárokig sugaras rendszerben tervezett és megépített fővonalak mindegyikét elvágta a trianoni határ, a fontos összekötő vasutak – mint a Szatmár–Nagyvárad–Arad vonal – megszerzése céljából még az államhatárokat is beljebb tolták a magyarok lakta területre. A 11 028 km állami kövesútból 7865 km került idegen kézre (60 százalék), 6011 km hajózható vízi útból 3993 km veszett el (65 százalék). Az ipari ágazatok közül a fa- és papíripar szenvedte el a legnagyobb veszteségeket: millió koronában számolt éves volumenben a fafeldolgozás 186 milliójából elveszett 145 millió, a papírgyártás 50 milliójából 38 millió korona termelési érték. A vas- és fém-, a textil- és ruházati ipar, az élelmiszer- és vegyianyag-gyártás értéke „csak” a felére csökkent – a Budapesten koncentrálódott gyáripar miatt –, ám az alap- és nyersanyagok jóval nagyobb hányadát kellett importálnunk, mint 1920 előtt. Statisztikai források szerint a békekötés előtti Magyarországon 4224 gyár működött, ebből a határokon túlra került 2166, itthon maradt 2075 – ha az 1919 augusztusában a fővárosi üzemeket is kifosztó románok magukkal nem vitték. Súlyos kár érte a gazda- és fogyasztási, valamint a hitelszövetkezeteket is Trianon miatt: a 2292 hitelszövetkezetből 1805 elveszett (60 százalék).
Összeállította: Nagy Ervin és Ludwig Emil
Vezető kép: Trianoni Emlékmű, Csepel - Fotó: Mészáros Péter
