Beer Miklós bemutatta az egyház válságát

Az interjúkötetét bemutató Beer Miklós összességében szépen hangzó és szerethető dolgokat mondott toleranciáról, párbeszédről, elfogadásról. Az átlagember szemmagasságából beszélt átlagembereknek arról, hogy miként érdemes viszonyulni a másikhoz, hogyan lehet jó kapcsolatokat kialakítani, illetve békében megférni egymás mellett. Ezek fontos észrevételek, csakhogy Beer Miklós nem átlagember. Ő annak az egyháznak kiemelt képviselője, amelynek mindennél fontosabb feladata az üdvözüléshez segíteni az embereket. Ebben persze nem kötelező hinni, ám az Egyház, és nyilván maga a püspök is ebben hisz. Épp ezért furcsa, amikor az emberi kapcsolatokat önmagukban, az érzelmek szempontjából tárgyalja, és nem az Isten iránti szeretet, az üdvözülésre törekvés felől közelít azokhoz.

Hol az egyház helye az életünkben?

– idézte Ferenc pápát nemrégiben a szegényeket, betegeket, fogyatékkal élőket segítő alapítványát videóban bejelentő Beer Miklós. Felvetettük neki, hogy miközben az ország legnagyobb baja a népesedési válság, nemcsak az elesettek, hanem az újszülöttek befogadása is fontos lenne. Erre a püspök úgy válaszolt, hogy nagyon örül a kormány gyerekvállalást ösztönző családpolitikájának, és párhuzamot vont az elesettek, illetve az újszülöttek befogadása között. A liberális propaganda viszont éppen szembeállítja egymással e kettőt, hiszen azt hirdeti, hogy a Föld túlnépesedését és a környezetszennyezést megállítandó, nem szabadna gyerekeket vállalniuk a fehér embereknek, hanem keresztényi jóságból be kéne fogadniuk a harmadik világból ideözönlőket. Ezt butaságnak nevezte Beer Miklós, aki szerint nem lehet a kettőt egymással szembeállítani. Szavai szerint a családpolitika egy ország belső ügye, és kívánatos, hogy minél több gyerek szülessen, a világ túlnépesedése viszont globális probléma, amelyet úgy is kell megoldani.

Szintén a nyugalmazott váci püspök nyilatkozta nemrég, hogy nagy veszély, ha az egyház túl közel kerül a hatalomhoz. Ennek a veszélynek a bővebb kibontására is kíváncsiak voltunk, hiszen több, mint ezer éven át, Európa-szerte össze volt fonódva az egyház az állammal.

– fejtette ki. Ez az összefonódás biztosította azonban a régebbi időkben, hogy az egyház ne csak afféle jótékonysági szervezetként, hanem felelősként vehessen részt az emberek életében az oktatás, gyógyítás, gazdaságszervezés vagy akár a tudományos kutatás terén, miközben mindegyik részterületbe belevihette az istenhitet és a lelkigondozást. Erre Beer Miklós az egyház túl nagy világi hatalmát nevezte rossznak, aminek szerinte nyomai például a nagy, díszes templomok. Ezek az Isten tiszteletére épített és díszített, az Oltáriszentséget is őrző templomok szerinte elválasztották az egyházat az emberektől, a kisemberek napi gondjaitól. Ezt annak ellenére így látja, hogy az egyház és az állam modern kori szétválasztása óta az egyház nagyrészt kiszorult a fent említett feladatokból, és rohamosan veszíti el a híveket Európában, mert nem tud ott lenni a napi gyakorlati életükben.

Eltörölni a kipróbált szabályokat a kényelmünk kedvéért

Az egyház visszaszorulásán a második vatikáni zsinattal megkezdett és Ferenc pápasága alatt különösen felerősödött reformtörekvések sem tudtak változtatni, sőt, mind a hívek, mind a papi hivatások vészesen fogynak. Ez persze Beer Miklóst is aggasztja, ám ő nem a bevett értékek melletti következetes kitartásban, hanem az értékeknek az adott korszak életmódjához való igazításában látja a kiutat. Úgy véli, az elváltak és újraházasodottak áldozásának engedélyezése, a papi nőtlenség megszüntetése, valamint általában a szabályok fellazítása, a súlyos kérdések Isten helyett az emberek érzelmei felől való megközelítése majd elviszi a tömegekhez az evangéliumot. A modernizált egyház fejlett világban tapasztalható, elmúlt ötven évi súlyos kudarca sem győzte meg a reformistákat – köztük Beer püspököt – a módszer hiábavalóságáról.

Az egyházi bíróság korábbi tagjaként közelről látta azokat a nehézségeket és egyedi helyzeteket, amelyek váláshoz vezettek – idézte fel Beer Miklós az elváltak áldozásával kapcsolatban. Úgy érvelt, hogy a krisztusi irgalmat kéne gyakorolni velük szemben, és azt kéne nekik mondani, hogy ne vétkezzenek többet, de nem szabadna elítélni és az áldozás megtagadásával büntetni őket. Csakhogy a püspök sugalmazásával ellentétben ez nem ítélkezés és büntetés, hanem következmény. A Jézus által megalapozott, majd évszázadok teológiai vitái és gyakorlata során kipróbált dogmatika szerint az elváltak áldoztatása szembemegy a házasság szentségével, ennek figyelmen kívül hagyása pedig ezért szentségtörés. A házas férfiak pappá szentelése mellett kardoskodó püspök csupán arra nem tért ki, hogy a lelkiismeretesen végzett papi hivatással járó feladatok mellett gyakorlatilag lehetetlen úgy ellátni a családfői teendőket is, hogy a kettő közül legalább az egyik ne szenvedjen hátrányt.

Mindenkinek igaza van?

Még meredekebb, amikor Beer arról értekezett, hogy a katolikusok túlságosan meg voltak győződve a saját igazukról, hogy „egyedül ők okosak”, és túl öntudatosak voltak ebben, de szerencsére kezd megváltozni a helyzet. Utalt a más hitűekkel folytatott párbeszéd hasznosságára, az ő bizonyosságaik toleráns elfogadására, és arra, hogy mindenki ugyanahhoz az Istenhez igyekszik a maga útján.

Itt azonban nem olyan súlyú vitáról van szó, hogy melyik taktikával fog nyerni a fociválogatott, vagy melyik gazdasági megközelítéssel növekszik majd a GDP. Itt az a tét, hogy az ember üdvözül-e az egyetlen élete végén, vagy sem. Ez nem olyan kérdés, amelyben mindenkinek igaza lehet egy kicsit, és mindenki odaérhet a maga útján. Egy kimunkált vallási rendszer, amelyben minden mindennel következetesen összefügg, és nem lehet benne elemeket felcserélni az egész rendszer megingatása nélkül, az vagy az Igazságot hirdeti, vagy nem. Egy katolikus ezt a katolikus hitben keresi. Egy katolikus püspök pláne. Ha pedig egy katolikus püspök ebben a hitében meginog, az rendkívül súlyos kétségeket vet fel.

Hogy lehet bízni abban, aki nem bízik önmagában?

Ha az egyház folyamatosan igazodni próbál a korszak divatjához, és megfelelni igyekszik az emberek pillanatnyi érzelmeinek, akkor hogyan tud majd ezeknek az embereknek következetes és erős fogódzót nyújtani, amikor kétségek közt, nehéz élethelyzetekben őrlődnek? Az ember érdekét szolgálja, ha fellazítják az ezredéves szabályokat, csak hogy könnyebben be lehessen tartani azokat? A kihívás vagy a kényelem pallérozza az embert erkölcsileg és szellemileg? Ha a katolikus egyház arról kezd beszélni, hogy el kell gondolkodni más vallások bizonyosságain is, akkor mi okuk van az embereknek a katolikus vallásnál keresni a bizonyosságot? Ha az egyház maga is elbizonytalanodik a saját kétezer évének erejében és abban, hogy a Krisztus által elhozott egyetlen Igazságot hirdeti, akkor a remélt hívek mire fel bízhatnak benne? Ezek azok a kérdések, amelyekre esélyünk sem volt választ kapni Beer Miklós szereplésén. Ellenben az kiderült, hogy az amúgy jó szándékú nyugalmazott püspök minden erejével próbál instant örömet szerezni az embereknek, próbál Jó Ember lenni. Valószínűleg azért hívták meg éppen a kampányban, hogy az Éljen Városunk Egyesület polgármester-jelöltje is beülhessen másfél órára ebbe a rózsaszín jóságfelhőbe, hátha értékelni fogják a választók.