„Füles halál” és társai – a kádárizmus szellemisége ma is itt él közöttünk

November 4-e tragikuma

Őrjöngve állt bosszút a pesti srácokon Kádár-Csermanek János megtorló gépezete, amiért azokban az októberi napokban vállt vállnak vetve megpróbálták ismét zsinórmértékké tenni ebben az országban a haza iránti hűséget, a szabadságot és a demokráciát. A bolsevikok rettegnek ezektől a fogalmaktól, mert tudják, hogy nekik esélyük sincs labdába rúgni egy olyan országban, ahol ezek az uralkodó elvek. A beteges, szadista hajlamú Szamuelyk és Péter Gáborok egy ilyen rendszerben nem lehetnek vezetők. Ezért ha megkaparintják a hatalmat, igyekeznek lerántani a társadalmat arra az erkölcsi és szellemi színvonalra, amelyen ők állnak. 1956. november 4-e és az azt követő, egészen 1989-ig tartó időszak tragikuma, hogy a tehetségtelenség és a középszer tort ült a kiválóság, a bátorság és a hazaszeretet felett. Persze az 1956. november első napjaiban Moszkvából lopva, alattomban hazatérő Kádárnak és a hozzá csatlakozó karhatalmistáknak önmagukban semmi ereje sem lett volna arra, hogy elfújják a forradalom lángját. Az árulók – ugyanúgy, ahogyan 1945-ben – a szovjetek „szoknyája” mögül kisandítva várták, hogy mikor vethetik rá magukat újra a magyarokra és a koncra. Aztán rászívták magukat a magyar társadalomra, végtelen primitivitásukat és züllöttségüket tették példává mindenki számára. Ebben a rendszerben – ahogyan általában a bolsevik típusú rendszerekben – csak egy dolog számított: a Párthoz való hűség. 1956. november 4-e után az MSZMP erőszakszervezeteibe önálló gondolkodásra képtelen, kisszerű és kisstílű tanulatlan droidokat helyeztek. Olyan személyeket, akik vakon végrehajtják a rájuk bízott parancsot.

A karhatalom, majd a Munkásőrség lett az új ÁVO

Ezek a személyek – a megmaradt bolsevik mag – 1956. október 23-át követően is készen álltak a bevetésre, ám a forradalmi helyzet ezt nem tette lehetővé. Lapultak és várták, hogy milyen irányba dőlnek el a dolgok. Ez a csoport nem keverendő össze a hadsereggel és az ott szolgáló katonák jelentős részével, akik nem voltak hajlandók kezet emelni a forradalmárokra, még parancsra sem. Ez volt egyébként az 1945 után kiépülő magyarországi kommunista diktatúra csődje, ugyanis Rákosiék mindent megtettek azért, hogy a hadseregbe – főként a tisztikarba – csak megbízható káderek kerüljenek be. A forradalom viszont megmutatta, hogy nem bízhatnak meg maradéktalanul sem a hadseregben, sem a rendőrségben. Kádárék ezért a forradalom leverését követően már biztosra mentek. A megmaradt, sírig hű bolsevik bázison létrehozták a karhatalmat. A közismertebb nevükön „pufajkások” 1956. november-december folyamán szertejártak Budapesten, illetve ott, ahol szükség volt rájuk, és „rendet tettek”. Ekkor bizonyították, hogy számíthatnak rájuk Kádárék a hatalom megszilárdításában és azt követően is. Így jött létre az a megbízható fegyveres erő, amely 1957-től kezdve a Belügyminisztériumban, a Honvédelmi Minisztériumban, illetve a Munkásőrség kötelékében szolgálta a Pártot. A szovjet csapatok biztosítása mellett ez az „elit” vigyázta a Kádár-rezsim hatalmát egészen a rendszerváltásig.

A Munkásőrség – bár befolyását és jelentőségét hajlamosak vagyunk lebecsülni, főként azért, mert fegyveres akcióban nem vetették be az 1989-es felszámolásig – valójában a Péter Gábor vezette Politikai Rendészeti Osztály, a későbbi ÁVO utódja volt. Senkit ne tévesszen meg; csak azért, mert élesben nem vetették be őket, nem jelenti azt, hogy végszükség esetén erre nem került volna sor. Kádár érzékelte, hogy 1956-ban a magyar nép nemet mondott a doktriner, Rákosi-féle diktatúrára, így ebben a formában ezt már nem lehetett visszahozni. Ezért igyekezett felépíteni kompromisszumos rendszerét. A Munkásőrség azonban végig ott volt kéznél, hogy ha kell, a nép közé lőjenek. A Munkásőrségben egész fennállása alatt szép számmal akadtak olyanok, akik nem riadtak vissza a gyilkosságtól. Amikor a rendszer összeomlása előtt Németh Miklós miniszterelnök és Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter felkereste a Munkásőrség parancsnokait, hogy közöljék velük szervezetük felszámolását, akkor a kormányfő komolyan rettegett attól, hogy a vezetők indulatukban lelövik. Kárpáti állig felfegyverzett emberei készen álltak arra, hogy ha baj van, tüzet nyitnak és lemészárolják a munkásőrparancsnokokat.

Pufajkás bűnözők

Most pedig vessünk egy pillantást arra, hogy mennyire voltak alkalmasak vezetőnek azok az emberek, akiket az MSZMP legbelsőbb köreiből ajánlottak a párt új „ökle”, a Munkásőrség első számú elöljárói gyanánt. Ez a néhány eset annyira jellemző azokra, akik elévülhetetlen érdemeket szereztek a forradalom leverésében, amiért aztán minimum a rendszerváltásig, de inkább a sírig kísérte őket a rendszer hálája. Illésfalvi Péter hadtörténész kutatásai alapján nyomon követhető, hogy a megyei munkásőr parancsnokok mindegyikének mindösszesen az elemi iskola néhány osztályát sikerült elvégeznie.

Azok pedig, akik az elemi vagy a polgári iskola padjait elhagyva valamilyen szakma elsajátítására irányuló tanfolyamra iratkoztak be, azt többnyire nem tudták elvégezni, mesterlevelet szerezni már nem voltak képesek.

Arató elvtárs ilyen és ehhez hasonló ügyei ellenére a megyei munkásőrparancsnoki tisztséget egészen nyugállományba helyezéséig, 1971. december 31-ig betöltötte. (Viselt dolgairól egyébként kollégánk, Mező Gábor is közölt cikket korábban Pest megye „pufajkás császára” volt a verekedő címmel.)

Szekeres István budapesti munkásőr parancsnok esetében is a nagy mennyiségű és rendszeres szeszesital-fogyasztás jelentette a fő gondot, továbbá a szolgálati hatalommal való visszaélés. Súlyos italozásai miatt már 1957-ben és 1958-ban is felelősségre vonták, és „dorgálás” pártbüntetést kapott.

Akadt, aki nem volt részeges, hanem egyszerűen csak úgy gondolta, hogy a nép vagyona mindenkié, tehát az övé is. Rigó József Komárom-Esztergom megyei parancsnokot 1957-ben feljelentették, mivel „családi házának építéséhez >kisebb fuvarokra Egy másik alkalommal Rigó őrnagy 80 ezer forintot kért egy lőtér rendbehozására, de mint a vizsgálat kimutatta, ezt egy fillér költség nélkül is meg lehetett volna oldani. Azon kicsinyességével pedig, hogy „családi háza építésekor az ÁVH-s laktanyából leszedte a csempét és elhozta a kádat”, már vezetői rosszallását is kiváltotta.

Gila Pál Szolnok megyei parancsnokot tiltott vadászat miatt marasztalták el, azonban ennél is súlyosabb vétségnek számított, hogy felesége 1962-ben a Szolnoki Ruházati Vállalattól 4317 forintot lopott, ami a közvélemény és a munkásőrség tudomására jutott.

„Füles halál”

A legmegdöbbentőbb eset Bán László Csongrád megyei munkásőr parancsnok nevéhez fűződik. Ez az ügy még a Kádár-rendszer keretei között is igen nagy port vert volna fel, ha Bán idő előtti nyugdíjazásával el nem simítják a dolgot. Bán László „az ellenforradalommal szemben már 1956. október 24-től kezdve szervezte a párt fegyveres védelmét”.Érdemei ellenére azonban leváltották, miután egy Somogyi Sándor nevű volt munkaszolgálatos leleplezte őt a ’60-as évek közepén. Több találkozás alkalmával Somogyi felismerte Bán Lászlóban az egykori munkásszázad parancsnokát, aki 1943 elején a keleti frontról visszavonuló zsidó munkaszolgálatosokat gyötörte.

A beszámoló szerint az elálló fülei miatt „füles halálnak” becézett Bán László