„Füles halál” és társai – a kádárizmus szellemisége ma is itt él közöttünk
A bolsevizmus követői arra esküdtek fel, hogy lerombolják azt a világot, ami a rendet, a kiszámítható életet, a boldogulást testesítette meg. A Lenin-fiúk kalapáccsal estek neki a nemzet, hazaszeretet, család, vallás intézményeinek. A bolsevikok gyűlölték azokat, akik a tehetségükkel, szorgalmukkal, értékelvűségükkel értek el bármit is. A nemzetükhöz, hitükhöz ragaszkodó és a rájuk bízottakat ebben a szellemben vezető, szolgáló személyeket ellenségnek tekintették és igyekeztek likvidálni. Többnyire fasisztának, reakciósnak bélyegezték őket és emléküket is igyekeztek kitörölni a történelemből. Ezt művelték évtizedeken keresztül Mindszenty Józseffel, Prohászka Ottokárral, Klebelsberg Kunóval. Ezt művelték az 1956-os forradalmárokkal.
November 4-e tragikuma
Őrjöngve állt bosszút a pesti srácokon Kádár-Csermanek János megtorló gépezete, amiért azokban az októberi napokban vállt vállnak vetve megpróbálták ismét zsinórmértékké tenni ebben az országban a haza iránti hűséget, a szabadságot és a demokráciát. A bolsevikok rettegnek ezektől a fogalmaktól, mert tudják, hogy nekik esélyük sincs labdába rúgni egy olyan országban, ahol ezek az uralkodó elvek. A beteges, szadista hajlamú Szamuelyk és Péter Gáborok egy ilyen rendszerben nem lehetnek vezetők. Ezért ha megkaparintják a hatalmat, igyekeznek lerántani a társadalmat arra az erkölcsi és szellemi színvonalra, amelyen ők állnak. 1956. november 4-e és az azt követő, egészen 1989-ig tartó időszak tragikuma, hogy a tehetségtelenség és a középszer tort ült a kiválóság, a bátorság és a hazaszeretet felett. Persze az 1956. november első napjaiban Moszkvából lopva, alattomban hazatérő Kádárnak és a hozzá csatlakozó karhatalmistáknak önmagukban semmi ereje sem lett volna arra, hogy elfújják a forradalom lángját. Az árulók – ugyanúgy, ahogyan 1945-ben – a szovjetek „szoknyája” mögül kisandítva várták, hogy mikor vethetik rá magukat újra a magyarokra és a koncra. Aztán rászívták magukat a magyar társadalomra, végtelen primitivitásukat és züllöttségüket tették példává mindenki számára. Ebben a rendszerben – ahogyan általában a bolsevik típusú rendszerekben – csak egy dolog számított: a Párthoz való hűség. 1956. november 4-e után az MSZMP erőszakszervezeteibe önálló gondolkodásra képtelen, kisszerű és kisstílű tanulatlan droidokat helyeztek. Olyan személyeket, akik vakon végrehajtják a rájuk bízott parancsot.
A karhatalom, majd a Munkásőrség lett az új ÁVO
Ezek a személyek – a megmaradt bolsevik mag – 1956. október 23-át követően is készen álltak a bevetésre, ám a forradalmi helyzet ezt nem tette lehetővé. Lapultak és várták, hogy milyen irányba dőlnek el a dolgok. Ez a csoport nem keverendő össze a hadsereggel és az ott szolgáló katonák jelentős részével, akik nem voltak hajlandók kezet emelni a forradalmárokra, még parancsra sem. Ez volt egyébként az 1945 után kiépülő magyarországi kommunista diktatúra csődje, ugyanis Rákosiék mindent megtettek azért, hogy a hadseregbe – főként a tisztikarba – csak megbízható káderek kerüljenek be. A forradalom viszont megmutatta, hogy nem bízhatnak meg maradéktalanul sem a hadseregben, sem a rendőrségben. Kádárék ezért a forradalom leverését követően már biztosra mentek. A megmaradt, sírig hű bolsevik bázison létrehozták a karhatalmat. A közismertebb nevükön „pufajkások” 1956. november-december folyamán szertejártak Budapesten, illetve ott, ahol szükség volt rájuk, és „rendet tettek”. Ekkor bizonyították, hogy számíthatnak rájuk Kádárék a hatalom megszilárdításában és azt követően is. Így jött létre az a megbízható fegyveres erő, amely 1957-től kezdve a Belügyminisztériumban, a Honvédelmi Minisztériumban, illetve a Munkásőrség kötelékében szolgálta a Pártot. A szovjet csapatok biztosítása mellett ez az „elit” vigyázta a Kádár-rezsim hatalmát egészen a rendszerváltásig.
A Munkásőrség – bár befolyását és jelentőségét hajlamosak vagyunk lebecsülni, főként azért, mert fegyveres akcióban nem vetették be az 1989-es felszámolásig – valójában a Péter Gábor vezette Politikai Rendészeti Osztály, a későbbi ÁVO utódja volt. Senkit ne tévesszen meg; csak azért, mert élesben nem vetették be őket, nem jelenti azt, hogy végszükség esetén erre nem került volna sor. Kádár érzékelte, hogy 1956-ban a magyar nép nemet mondott a doktriner, Rákosi-féle diktatúrára, így ebben a formában ezt már nem lehetett visszahozni. Ezért igyekezett felépíteni kompromisszumos rendszerét. A Munkásőrség azonban végig ott volt kéznél, hogy ha kell, a nép közé lőjenek. A Munkásőrségben egész fennállása alatt szép számmal akadtak olyanok, akik nem riadtak vissza a gyilkosságtól. Amikor a rendszer összeomlása előtt Németh Miklós miniszterelnök és Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter felkereste a Munkásőrség parancsnokait, hogy közöljék velük szervezetük felszámolását, akkor a kormányfő komolyan rettegett attól, hogy a vezetők indulatukban lelövik. Kárpáti állig felfegyverzett emberei készen álltak arra, hogy ha baj van, tüzet nyitnak és lemészárolják a munkásőrparancsnokokat.
Pufajkás bűnözők
Most pedig vessünk egy pillantást arra, hogy mennyire voltak alkalmasak vezetőnek azok az emberek, akiket az MSZMP legbelsőbb köreiből ajánlottak a párt új „ökle”, a Munkásőrség első számú elöljárói gyanánt. Ez a néhány eset annyira jellemző azokra, akik elévülhetetlen érdemeket szereztek a forradalom leverésében, amiért aztán minimum a rendszerváltásig, de inkább a sírig kísérte őket a rendszer hálája. Illésfalvi Péter hadtörténész kutatásai alapján nyomon követhető, hogy a megyei munkásőr parancsnokok mindegyikének mindösszesen az elemi iskola néhány osztályát sikerült elvégeznie.
Azok pedig, akik az elemi vagy a polgári iskola padjait elhagyva valamilyen szakma elsajátítására irányuló tanfolyamra iratkoztak be, azt többnyire nem tudták elvégezni, mesterlevelet szerezni már nem voltak képesek.
Arató Jenő, a Munkásőrség Pest megyei parancsnoka 1957. április 30-án éjjel, a Gellért téren részegen randalírozott, és összeverekedett a budai karhatalmi ezred és a Munkásőrség néhány tagjával. A társaságában lévők is – köztük a felesége – ittas állapotban voltak. A különböző italozásokon Arató elvtárssal gyakran részt vett Molnár Bálint megyei parancsnokhelyettes és Bártfai Gyula elvtárs, a megyei törzs tagja. Egy alkalommal Mátraházára mentek látogatóba. Visszajövet megálltak Gyöngyösön, ahol 2-3 liter bort fogyasztottak, amitől kissé berúgtak. Ez alkalommal Arató elvtárs Bártfai Gyulát, Molnár elvtárs pedig Kovács Jenő gépkocsivezetőt bántalmazta. Szolgálati ideje alatt előfordult, hogy Arató Jenő 75 db typuscsomagot kért és kapott a Vöröskereszt Pest megyei szervezetétől azzal a céllal, hogy azokat a rászoruló munkásőrök között kiosztják. A csomagokat azonban Arató elvtárs felbontotta, és egy részét 4525 forint értékben eladták a kiskunfélegyházi földműves-szövetkezetnek 3620 forintért. A csomagok egy részét, húskonzerveket, szardíniát különböző alkalmakkor a parancsnokság tagjai és a vendégek elfogyasztották, egy része (csokoládé, kávé) hiányzik, amivel nem tudnak elszámolni.
Arató elvtárs ilyen és ehhez hasonló ügyei ellenére a megyei munkásőrparancsnoki tisztséget egészen nyugállományba helyezéséig, 1971. december 31-ig betöltötte. (Viselt dolgairól egyébként kollégánk, Mező Gábor is közölt cikket korábban Pest megye „pufajkás császára” volt a verekedő címmel.)
Szekeres István budapesti munkásőr parancsnok esetében is a nagy mennyiségű és rendszeres szeszesital-fogyasztás jelentette a fő gondot, továbbá a szolgálati hatalommal való visszaélés. Súlyos italozásai miatt már 1957-ben és 1958-ban is felelősségre vonták, és „dorgálás” pártbüntetést kapott.
Akadt, aki nem volt részeges, hanem egyszerűen csak úgy gondolta, hogy a nép vagyona mindenkié, tehát az övé is. Rigó József Komárom-Esztergom megyei parancsnokot 1957-ben feljelentették, mivel „családi házának építéséhez >kisebb fuvarokra Egy másik alkalommal Rigó őrnagy 80 ezer forintot kért egy lőtér rendbehozására, de mint a vizsgálat kimutatta, ezt egy fillér költség nélkül is meg lehetett volna oldani. Azon kicsinyességével pedig, hogy „családi háza építésekor az ÁVH-s laktanyából leszedte a csempét és elhozta a kádat”, már vezetői rosszallását is kiváltotta.
„Füles halál”
A beszámoló szerint az elálló fülei miatt „füles halálnak” becézett Bán László
...egy kb. 20 főből álló munkaképes csapattal a kolhoz méhese melletti trágyadomb alatt lévő fagymentes területen gödröt ásatott, az élő munkaképteleneket abba bedobáltatta, majd 3-4 katonával rájuk tüzeltetett.
A forradalom leverését követően Kádárék előszeretettel nevezték fasiszta csőcseléknek a pesti srácokat. Nyilván ennek tudható be, hogy amint a korábban zsidókat gyilkoló munkásőrparancsnok ügye kipattant, Bán Lászlót azonnal nyugdíjazták. A nyilasból lett kommunista azonban túlélte a rendszerváltást, 1995-ben bekövetkezett haláláig élvezte a kiemelt nyugdíjat.
„Füles halál” és munkásőr parancsnok társai, mint a rendszer feltétlen kiszolgálói, a Kádár-korszak társadalmának krémjét jelentették. Ezeket az alakokat példaként állították a dolgozó nép elé. A valódi tehetségeket, a tényleg kiválókat eltaposták, a rezsim hű alattvalóinak bizonyuló tehetségtelen prolikat, mihaszna lumpeneket pedig pozíciókba helyezték. A történetnek azonban sajnos nincs vége, mert az 1956. november 4-e utáni korszak haszonélvezői ma már, mint liberálisok kérdőjeleznek meg minden tekintélyt és tehetséget. A nemzeti függetlenségre, a magyarság tradícióira pedig ugyanúgy köpnek, mint azok, akik 1956. november 4-e után őrült rombolásba kezdtek.
Fotók: neb.hu
