A magyarországi rendszerváltás nagy adósságai: nemzeti minimum és társadalmi részvétel
A polgári attitűd hiánya a mai ellenzék esetében a legszembetűnőbb. A közéletet átjárja egyfajta gyűlölködés, ami az ellenzék oldaláról jön. Nem a kormány a nem demokratikus, hanem az ellenzék, amely állandó balhékkal, agresszív megmozdulásokkal tesz lehetetlenné bármiféle kulturált együttműködést.
Puhára „főttünk” a kommunista gulyásban
A Közép- és Kelet-Európában végbement rendszerváltás 30. évfordulója lehetőséget teremt, hogy egy kis számvetést készítsünk: másképp zajlott-e le az átalakulás Magyarországon, mint a többi szocialista országban; ha igen, akkor van-e ennek bármilyen hatása a jelenre? Ha összehasonlítjuk a térségben bekövetkezett átalakulásokat, akkor érdekes dolgokra lehetünk figyelmesek. Érdekes szempont például, hogy az adott országban a társadalom mennyire volt bevonva a folyamatba.
Magyarországon a társadalmi részvétel igen csekély volt: egy vagy két olyan rendszerellenes megmozdulás történt, amely nagyobb tömegben megmozgatta az embereket. Ilyen volt az erdélyi falurombolás elleni tüntetés és a Nagy Imre-újratemetés.
Ezzel szemben például Lengyelországban a Szolidaritás vezetésével a ’70-es évek végétől kezdve folyamatos volt a Pártállammal szembeni társadalmi ellenállás. A Lech Walesa vezette mozgalomnak fénykorában 10 millió tagja volt.
A magyarországi helyzetet nagyban meghatározta a gulyáskommunizmus, amelynek forró levében a társadalom döntő része „puhára” főtt. Sokat nyomott a latba, hogy ahol a diktatúra keményebb volt, ott látványosan lehetett megszabadulni tőle; ilyen volt Csehszlovákiában Gustáv Husák rendszere, amely miatt a prágai Vencel téren több ízben is véres összecsapások zajlottak.
A szovjetek mellett a legtovább elkötelezett NDK-ban jellegzetesek voltak, sok embert mozgattak meg az úgynevezett ’hétfői tüntetések’ Lipcsében és Drezdában. Emlékezetes, nyugaton is nagy visszhangot kiváltó rendszerellenes megmozdulás volt 1989 májusában az élőlánc-tüntetés a balti államokban. 650 ezer ember fogta meg akkor egymás kezét, és követelte a nemzeti függetlenséget és a demokráciát.
A mai ellenzékből teljesen hiányzik a polgári attitűd
Ezzel szemben Magyarországon a politikai elitek hajtották végre a rendszerváltást. Nálunk ebből a szempontból meghatározó volt, hogy a kommunista elit középső nemzedéke kiválóan fel volt készülve a változásra, remek kapcsolataik voltak a nyugati baloldallal. A nagy reményekkel induló Petrasovits Anna-féle szociáldemokrata pártot is sikerült leszalámizniuk ’89-90-ben, és magukat, mint szociáldemokrata pártot átmenteni az új világba.
Más szempontból is rendkívül ravasz volt a magyar nómenklatúra: a gazdasági téren is jó érzékkel váltottak már a ’80-as évek elején, amikor csatlakoztatták az országot a Világbankhoz és az IMF-hez. Fricz Tamás politológus szavaival élve:
Idejében megkezdték a dörgölőzést a hátsóteremben. Így kialakították a kettős függés rendszerét a Szovjetunió és a Nyugat között.
A pufajkás Horn Gyula mondta ki legelőször 1989-ben, hogy csatlakoznunk kell a NATO-hoz. Nyilván ez is nehezítette a lázadást, hogy azok, akik nemrég még elkötelezetten harcoltak a „rothadó kapitalista világ ellen”, egyszeriben a Nyugat elszánt szövetségeseinek mutatták magukat. Érdekes, hogy maga a rendszerváltás szó egy hungarikum: egyik volt szocialista országban sem használták ezt a kifejezést az átalakulásra. A nemzetközi szakirodalom rendre a transition szóval utal az eseményekre, ami átmenetet jelent. Megjegyzem, hogy épp a magyarországi változás leírására sajnos helytállóbbnak tűnik ez utóbbi, hiszen a régi elitek inkább átmentek az újba, de esetükben változásról nem nagyon beszélhetünk.
A magyar társadalom nagyobb részvételét a folyamatban nem segítette elő az sem, hogy az MDF, a későbbi kormányzó erő nem alakított ki még a választások előtt egy olyan tömegbázist, mint például a lengyel Szolidaritás. Annak idején nagy vita zajlott erről a Csurka István, Für Lajos fémjelezte radikális szárny és az Antall József-féle irányvonal között, amely a mihamarabbi, pártként való megszerveződést sürgette; végül az utóbbiak álláspontja győzött. A csekély társadalmi részvétel máig ható következménye például az, hogy a polgári magatartásforma nálunk még mindig nem erősödött meg. Kiss Gy. Csaba történész szerint
Magyarországon az emberek még mindig sok mindent fentről, az államtól várnak, a civilek aktivitása alatta marad a lengyelországi vagy a csehországi szintnek. Másrészt itthon tetten érhető a kölcsönös tisztelet hiánya. Ma már talán nem tulajdonítunk ennek nagy jelentőséget, de én mégis árulkodónak tartom, hogy nálunk szinte mindenki mindenkit letegez, míg Varsóban a huszonévesek is magázódnak, ha nincsenek közeli viszonyban egymással.
A polgári attitűd elterjedésének komoly lökést adott, hogy 2002-ben a Fidesz meghirdette a polgári köröket; fontos tanulság a jövőre nézve, hogy ez a már megkésettnek számító kezdeményezés is nagymértékben hozzájárult, hogy 2010-ben átütő választási sikert ért el a jobboldal. Az átmentett, liberálisokkal felturbózott kommunista hálózattal szemben ugyanis sikerült ellensúlyt képezni.
A polgári attitűd hiánya egyébként a mai ellenzék esetében a legszembetűnőbb. A közéletet átjárja egyfajta gyűlölködés, ami az ellenzék oldaláról jön. Nem a kormány a nem demokratikus, hanem az ellenzék, amely állandó balhékkal, agresszív megmozdulásokkal tesz lehetetlenné bármiféle kulturált együttműködést.
Nincs nemzeti minimum
Vannak más fontos különbségek is egy-egy versenytársnak számító volt szocialista ország és Magyarország rendszerváltása között. Érdekes például, hogy kinél mennyiben valósult meg az, hogy a régi diktatórikus korszakot valamiféle éles választóvonallal megkülönböztették az új rendszertől.
Miközben például a Cseh és a Szlovák Köztársaság alkotmányában rögtön az elején benne volt, hogy a kommunizmus egy sötét, emberellenes rendszer, addig ezt Magyarországon akkor senki nem mondta ki. Az új alkotmányra nálunk 2011-ig kellett várni.
Csehszlovákiában a rendszerváltáskor meghatározták, hogy a volt párttagok a politikai életben nem vehetnek részt; 1992-ben hozták meg ezt a rendelkezést 5 éves időtartamra. Magyarországon egy napjainkig tartó súlyos helyzetet eredményezett, hogy ilyen intézkedés nem történt. A múlt rendszer örököseit nemcsak, hogy nem vonták felelősségre, hanem ráadásul úgy működhettek, politizálhattak tovább 1990 után, mintha ők a Kádár-rendszer korábbi ellenzéke lettek volna.
Hozzájuk csatlakoztak aztán a liberálisok és találkozott a kettő egymással a kozmopolitizmusban, a nemzetköziességben. Az elszámoltatás, vagy legalább az igazság kimondásának hiánya oda vezetett, hogy amíg a többi, ma versenytársként emlegetett volt szocialista országban kialakult egy nemzeti minimum, addig nálunk az ellenzék teljesen másképp gondolkodik Magyarországról
– vonja le a szomorú végkövetkeztetést Fricz Tamás.
Jó példa erre az ’56-os forradalom. A mai napig nincs pártok felett álló egyetértés abban, hogy kik voltak a bűnösök és kik az áldozatok. Nem létezik továbbá olyan nemzeti minimum sem, miszerint nem árulom el a hazámat bizonyos politikai előnyökért sem Brüsszelben, sem valamely más országban.
Mondhatni, két Magyarország létezik, amelyek között jelenleg nincs átjárás, és ha ez így marad, akkor béke helyett csak egyre élesebb konfliktusokra számíthatunk.
