Nem a múltunkról, hanem a múltunkért zajlik a vita Trianonról és a szabadkőművességről
Pozitív hozadéka is lehetne a szabadkőművesség és Trianon összefüggéseiről kitört történészi és csatlósi vitának, ha tényleg arról szólna, ami elvileg a tárgya. Csakhogy az már Romsics Ignác vitaindításánál elkanyarodott a hiedelmek és egymás becsmérlésének irányába, és úgy tűnik, akárhány történész csatlakozik még be, már nem is fog visszatérni a szakmai mederbe. Pedig tényleg érdekes és tanulságos lehetne, ha két ellentétes véleményen levő történészcsapat a tények mentén kitárgyalná, mennyiben terheli felelősség Trianonért a hazai, illetve a nemzetközi szabadkőművességet.
A témához a Trianonnal évtizedek óta foglalkozó Raffay Ernő nyúlt hozzá eddig talán a legalaposabb forrás felhasználással. Több kötetben írt a XIX. században és a XX. század elején egyházellenes és államellenes tevékenységet kifejtő, a társadalom lerombolásán, a politikai ellentétek végzetes kiélesítésén dolgozó szabadkőműves erőkről. Ezekhez temérdek eredeti szabadkőműves dokumentumot nézett át és értelmezett. Természetesen lehet vele vitázni, másképpen értelmezni a szóban forgó iratokat, forrásokat, sőt az ilyen viták jót tesznek a történettudománynak is. De nem ez történik.
A Trianon-évforduló után két nappal, június 6-án érezte szükségét Romsics Ignác, hogy a Népszavában megjelent történelmi áttekintésében akár olyan áron beszóljon a tőle eltérő véleményen lévőknek, hogy önmagával is ellentmondásba keveredik.
A nem várt és hatalmas sokk miatt évtizedekig burjánoztak a meseszerű és felelősségáthárító magyarázatok. Ezek egy része még ma is él
– írta, majd megmagyarázta, hogy a baloldal a dualizmus korának arisztokrata politikusait, míg a jobboldal az 1918/19-es forradalmárokat és Károlyi Mihályt hibáztatja, holott Trianonnak sok oka volt: Magyarország nemzetiségi széttagoltsága, a területeinkre fenekedő, irredenta szomszédaink, a nagyhatalmi stratégiai megfontolások, a háború utáni kaotikus magyar belviszonyok közt megbénult államhatalom.
Itt az önellentmondás, hiszen előbb meseszerű felelősséghárításnak minősítette a véleményt, hogy 1918/19 forradalmárai Trianon egyik okozói, pár mondattal később pedig már Trianon egyik okának nevezi a magyar államhatalom megbénítását.
Igaz, ezeket finomkodva csak „kaotikus magyar viszonyoknak” nevezte, nem pedig 1918/19 forradalmárainak, akik ezeket a kaotikus viszonyokat a végsőkig fokozták. A furcsán önellentmondó, ráadásul szükségtelen beszólást még meg is toldotta ezzel a mondattal, hogy biztos lehessen benne, nem marad reakció nélkül a cikke:
Újabban az is felmerült, hogy »hazánk szétzüllesztése két évtizedes államellenes összeesküvés eredménye volt, amelynek szálai a szabadkőműves páholyokba vezetnek«.
Akció–reakció
Nem kellett csalódnia a konfliktusra éhező történésznek, egy hétre rá érkezett az indulatos válasz a Raffay Ernő köreihez tartozó Szakács Árpádtól. Az indulatosságba olyan marhaság is belefért, miszerint a Libertatea című román bulvár újságnak lenne bármilyen tekintélye. Kár, hogy Szakács nem mutatott rá Romsics saját magával kirobbant vitájára, ellenben hangsúlyozta, hogy Raffay valós dokumentumok tömegének feldolgozása után vonta le a következtetéseit. Szakács kifejtette, hogy a szabadkőművesség célja a keresztény magyar állam megdöntése, a bolsevizmus térhódításának előkészítése, a Tanácsköztársaság terrorjának ideológiai megágyazása volt, és amikor Károlyi Mihályon keresztül átvették a hatalmat, tevékenységük egyenes következménye volt az idegen megszállás, ami Trianonhoz vezetett. Emellett a román szabadkőművességnek jelentős szerepe volt Nagy-Románia kilobbizásában a nyugati politikára is komoly befolyást gyakorló, ottani szabadkőműves testvéreiknek.
A teljes, irányított kórus – történészek, könyvek, cikkek – csak a szabadkőművesség dicséretét kürtöli világgá, aki mást mond, azt kirekesztik, ellehetetlenítik
– írta még, egyúttal közvetve lehazaárulózva Romsicsot, és a papírgyűjtőbe utalva tanítványainak könyveit. Szakács Árpád emellett Semjén Zsolt és Boross Péter beszédeit idézve érvelt amellett, hogy a szabadkőművesség szerepe már nem csak egy jobboldali szubkultúrát foglalkoztat.
„Veretes bölcsesség a zsinórmérték história dolgában e hazában”
Pedig valójában nincs is akkora ellentét az alapvető állítások tekintetében. Raffay sem állítja, hogy a szabadkőművesek Trianon kizárólagos okozói, ahogy azt sem, hogy a magyar és például a román és francia szabadkőművesek teljesen egy húron pendültek volna. Ő amellett érvel, hogy mind a magyar államhatalom megdöntésében, mind a trianoni országcsonkításban vastagon benne volt a kezük a hazai, illetve külföldi szabadkőműveseknek.
Nagyon úgy tűnik, hogy Romsicsnak is alapvetően ez a tétel szúrja a szemét, mert ebbe kötött bele meglehetősen flegmán, meseszerűnek bélyegezve azt. A hógolyó így elindult a hegytetőről, Romsics beszólt Raffaynak, Szakács Romsicsnak, Romsics mások mellett Ablonczy Balázzsal, Gyurgyák Jánossal és Ungváry Krisztiánnal fémjelzett követői pedig Szakácsnak. Közös, anakronisztikusan modoroskodó nyilatkozatban álltak ki mesterük mellett „Felelet egy mondolatra” címmel, amely szerint
»Magyarországot nem uszító gondolatokkal nyugtalanítva, hanem köznapi, hasznos, jólétet gyarapító tettek sorával kell szeretni.« Deák Ferenc veretes bölcsessége zsinórmértékül szolgálhat mindazok számára, akik a köz dolgaiban megszólalnak e hazában.
És az ömlengős pátosz, a végtelen költészet itt még nem ért véget, hiszen
különösen nagy felelősségérzetre, tehetségre és gondolati erőre van szüksége annak, aki a história dolgaiban nyilatkozik.
„Rendet vág” a mindenhez is értő
Talán ők készítették fel az ezután lesújtó, mindenhez is értő Stumpf Andrást az Ablonczyt sűrűn idéző, kotnyeleskedő cikkéhez. Külön piros pont, amiért az újságíró Stumpf lehobbitörténészezte Szakácsot, miközben a tőle megszokott szerénységgel „rendet vágott” történelmi kérdésekben. Eközben folyamatosan úgy tett, mintha nem értené a kiinduló állításokat. Stumpfnak már korábban is erős kattanása volt a kultúrharc elleni, azon belül is a Szakács Árpád elleni vívás. Most rögtön az elejétől árnyakkal hadakozott, hiszen senki sem állította, hogy kizárólag a szabadkőművesség okozta Trianont.
A hangsúly azonban a kizárólagoson van
– írta, csak hát ez nem igaz, a hangsúly nincs a kizárólagoson. Pedig ez még nem is történelmi szakértelmet igényel, csak egyszerű szövegtani dolog, amihez akár egy újságíró is érthetne. Aztán úgy tett, mintha Semjén és Boross szövegeit a megkérdőjelezhetetlen igazság bizonyítékaként idézte volna Szakács, pedig csupán azt jelezte velük, hogy a szabadkőművesség kérdése már kilépett a szubkultúra keretei közül. A Raffay által feldolgozott, 11 ezer szabadkőműves dokumentumról azt írta Stumpf, hogy az az összes dokumentumhoz képest kevés – mintha nem a feldolgozott dokumentumokból levonható következtetések számítanának. A levéltári szabadkőműves dokumentumokhoz egyébként, nemcsak Raffay Ernő fér hozzá, hanem minden történész, ám amíg nem az iratok tartalmán és értelmezésén megy a vita, addig az csak vihar a biliben.
Úgy tűnik, a Válasz világhírű újságírójának sem az volt a célja, hogy a lényegről szóljon ez az egész csörte, ehelyett inkább azt sulykolta, hogy a szóban forgó források eleve nem bizonyíthatnak semmit, mert csak a magyar szabadkőművesek anyagait tartalmazzák, ráadásul a háború alatt ezek a magyar szabadkőművesek nem is tudtak találkozni a román vagy francia testvéreikkel.
Újabb feketeöves mellébeszélés ez, hiszen valójában nem Trianon kiterveléséért lettek felelőssé téve a magyar szabadkőművesek, hanem a keresztény államhatalom lerombolásáért, amely lehetővé tette az ország idegen megszállását s így Trianont. A keresztény magyar állam 1918. október 31-i megdöntését pedig nem az első világháború alatt kezdték el szervezni a baloldali ügynökök és aktivisták, hanem már jóval azelőtt.
Stumpfnak azzal az állítással sem sikerült még csak vitába szállnia sem, hogy a magyar szabadkőművesek a magyar államberendezkedés megdöntésén ügyködtek, miközben a szomszédos népek szabadkőművesei Magyarország feldarabolásáért lobbiztak a nyugati testvéreiknél. Utóbbiak csak köszönték szépen Magyarország térdre rogyasztását.
Máig ugyanott van a törésvonal
Folytatásként saját cikkel is felbukkant Ungváry Krisztián, és felvonultatta a tudományoskodó gőg teljes nyelvi eszköztárát. Szakács Árpád minden megszólalásával semmibe veszi a tudományos igényű beszédmód alapelveit – tudtuk meg, és amikor egy történész így fogalmaz, arról rögtön lerí, hogy a tudományos tekintély eszközével kíván lerendezni egy vitát ahelyett, hogy kirakná az asztalra a bizonyítékait és az érveit.
Sőt, Ungváry tulajdonképpen nem is történészként jött, hanem harcolni, ami még komikusabbá teszi a tudományos nyelvezetre hivatkozó gőgösködését.
Nagy kár, hogy Ungváry „eltekintett attól, hogy a másutt már bőséggel megjelent cáfolatokat itt megismételje”, mert a történelem iránt érdeklődő vagy akár történész végzettségű sokaságot – köztük engem is – ez a része érdekelne leginkább. Ő inkább szakmai erényként tüntette fel, ha egy történész tudománytalan mesének bélyegzi, és figyelmen kívül hagyja az övével ellentétes véleményt. A harciaskodáson túl Ungváry ugyanazzal a szalmabábbal hadakozott, mint Stumpf: „kizárólag a szabadkőművesek okozták Trianont”.
Szakács Árpád ezzel egyszerre, ugyancsak szombaton megjelent válaszában az ellentétes vélemények és ezek képviselőinek diszkreditálását rótta fel a még mindig a marxista doktrínát követő történészeknek. Nagy kár, hogy csak ebben, a vita teljes elmérgesedése után jöttek elő elgondolkodtató felvetések a szabadkőművesek korabeli viselkedéséről és a magyar államhatalom megdöntésére irányuló titkos szervezkedésről, amit Ungváry úgy maszatolt el, hogy
a magyar szabadkőműves mozgalom át akarta alakítani a magyar állam szervezetét.
Szakács szerint, ez a folyamatos kontraszelekció révén a szocializmusból megörökölt társadalomtudományi kör éppen attól retteg, hogy meggyengül a hálózatrendszere, és kiesik kezéből a történelem, illetve a nemzeti lét értelmezésének kizárólagossága:
Pont attól rettegnek, hogy szétesik az a konstrukció, amiben élnek, ami szakmai pályafutásuk keretét adja.
Ugyanúgy a magyar nemzettudatért megy tehát a küzdelem, mint bő száz évvel ezelőtt. A vita pedig csak látszólag történészi vita – valójában sokkal súlyosabb ügy.
