A tejfelesszájú gyerek meséje, mert az "SZFE" a jel, amit mindenki ismer, még a rendőr is
A propagandagyártásnak is vannak ihletett pillanatai. A Színház Online egyik olvasójára hivatkozva osztotta meg ezt a történetet. A honlapon felbukkanó, happy enddel végződő elbeszélést változtatás és kommentár nélkül közöljük – írja a Mandiner, megrettenve a lehetőségtől, hogy bárki is azt feltételezi, hogy bármiben is hozzányúltak volna ehhez a tökélyhez. Mi sem akarunk semmit hozzátenni ehhez a műremekhez, ez biztos pontosan így történt meg. Az elején felbukkanó logikai és számszaki hibákkal nem kell törődni, betudható a lelkes igyekezetnek. Viszont azt készséggel elismerjük, hogy a szerző „művész”, mert tuti művészet ekkorát hazudni.
„13 éves vagyok, aki irigy az osztálytársaira, mivel évvesztesként csak én nem kapok az osztályban személyi igazolványt. Aztán egy év múlva végre én is! Vasárnap van, anyu elküld a Profiba egy tejfölért a töltöttkáposztához. Apu ijesztget: vigyél személyit, nehogy pont most kelljen! Nevetek. Persze berakom a nyári sort zsebébe, hátha… Azóta is megmaradt ez a szokásom. Ha csak egy tejfölért megyek le, mindig nálam a személyi, mert hát nehogy pont most.
27 éves vagyok, színházban dolgozom. Előadásról megyek haza, amikor a bicikliről levillog a rendőr. Igazoltatás. Újra 14 éves vagyok, szinte érzem a tejfölt a kezemben, vágja a széle az ujjamat. De nem félek, megtanultam, hogy a személyi mindig nálam van.
– SZFE-maszk? – szólít meg az autóból kiszálló rendőr.
– Igen – mondom, és közben arra gondolok, hogy basszus, pont most… – Fázik az arcom a biciklin, azért hordom – magyarázkodok sután. A zsebébe nyúl és előveszi a saját sárga maszkját:
– Nálam is van, csak szolgálatban nem ezt hordom. De mindig nálam van.
– Pont mint nálam a személyi – mondom, miközben előkaparom a táskámból. Nevetünk.
– Azt hiszem, most EZ a maszk fontosabb… – szólal meg csendben a rendőr.”
A szerző bizonyára kulisszahasogatói munkakörben van a színháznál.
Forrás: Mandiner; Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok
