Három plusz egy vers a magyar költészet napja alkalmából

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.Múlt éjszaka - háromkor – abbahagytama munkát.Le is feküdtem. Ám a gép az agybanzörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,csak forgolódtam dühösen az ágyon,nem jött az álom.Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,százig olvasva, s mérges altatókkal.Az, amit írtam, lázasan meredt rám.Izgatta szívem negyven cigarettám.Meg más egyéb is. A fekete. Minden.Hát fölkelek, nem bánom az egészet,sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,köröttem a családi fészek,a szájakon lágy, álombeli mézek,s amint botorkálok itt, mint a részeg,az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?Te ismered a házam,s ha emlékezni tudsz ahálószobámra, azt is tudhatod,milyen szegényes, elhagyottilyenkor innen a Logodi-utca,ahol lakom.Tárt otthonokba látsz az ablakon.Az emberek feldöntve és vakon,vízszintesen feküsznek,s megforduló szemük kacsintva néz szétködébe csalfán csillogó eszüknek,mert a mindennapos agyvérszegénységborult reájuk.Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,s ők a szobába zárva, mint dobozba,melyet ébren szépítnek álmodozva,de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,minden lakás olyan, akár a ketrec.Egy keltőóra átketyeg a csöndből,sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,és az alvóra szól aharsány riasztó: "ébredj a valóra".A ház is alszik, holtan és bután,mint majd százév után,ha összeomlik, gyom virít alóla,s nem sejti senki róla,hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,valami tiszta, fényes nagyszerűség,reszketve és szilárdul, mint a hűség.Az égbolt,egészen úgy, mint hajdanában rég volt,mint az anyám paplanja, az a kék folt,mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,s a csillagoklélekző lelke csöndesen ragyoga langyos ősziéjjelbe, mely a hideget előzi,kimondhatatlan messze s odaát,ők akik nézték Hannibál hadáts most néznek engem, aki ide estemés állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,s felém hajolt az, amit eltemettemrég, a gyerekkor.

Olyan sokáigbámultam az égbolt gazdag csodáit,hogy már pirkadt is keleten, s a szélbena csillagok szikrázva, észrevétlenmeg-meglibegtek, és távolba roppantfénycsóva lobbant,egy mennyei kastély kapuja tárult,körötte láng gyúlt,valami rebbent,oszolni kezdett a vendégsereg fent,a hajnali homály mélyárnyékai közé lengett a báléj,künn az előcsarnok fényárban úszott,a házigazda a lépcsőn bucsúzott,előkelő úr, az ég óriása,a bálterem hatalmas glóriása,s mozgás, riadt csilingelés, csodás,halk női suttogás,mint amikor már vége van a bálnak,s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyollátszott, amint a távolhomálybólgyémántosan aláfoly,egy messze kéklő,pazar belépő,melyet magára ölt egy drága, szép nő,és rajt egy ékkőbehintve fénnyel ezt a tiszta békét,a halovány és túlvilági kékét,vagy tán egy angyal, aki szűziszép mozdulattal csillogó fejékéthajába tűzi,és az álomnál csendesebbenegy arra ringókönnyűcske hintómélyébe lebben,s tovább robog kacér mosollyal ebben,aztán amíg vad paripái futnaka farsangosan lángoló Tejutnak,arany konfetti-záporába sok százbatár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,az égbe bál van, minden este bál van,és most világolt föl értelme enneka régi nagy titoknak, hogy a mennynektündérei hajnalba hazamennekfényes körútjain a végtelennek.

Virradatigmaradtam így és csak bámultam addig.Egyszerre szóltam: hát te mit kerestélezen a földön, mily kopott regéket,miféle ringyók rabságába estél,mily kézirat volt fontosabb tenéked,hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres télés annyi rest éj,s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,jaj, ötven éve - szívem visszadöbben –halottjaim is itt-ott egyre többen –már ötven éve tündököl fölöttemez a sok élő, fényes égi szomszéd,ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.Szóval bevallom néked, megtöröttenföldig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,de pattanó szivem feszítve húrnakdalolni kezdtem ekkor az azúrnak,annak, kiről nem tudja senki, hol van,annak, kit nem lelek se most, se holtan.Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,úgy érzem én, barátom, hogy a porban,hogy lelkek és göröngyök közt botoltam,mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnakvendége voltam.

Babits Mihály: Miatyánk 1914.

Miatyánk ki vagy a mennyekben,harcokban, bűnökben, szennyekben,rád tekint árva világod:a te neved megszenteltessék,a te legszebb neved: Békesség!Jöjjön el a te országod.Véres a földünk, háboru van,kezed sujtását sejtjük, uram,s mondjuk, de nyögve, szomoruan- add, hogy mondhassuk könnyebben - :Legyen meg a te akaratod!- mint angyalok mondják mennyekben.Előtted uram, a hon java,s hulljon a lomb, csak éljen a fa:de vajjon a legkisebb lombotnem őrzi-e atyai gondod?nem leng-e az utolsó fürtön is,áldva miképpen mennyekben,azonképpen itt a földön is?Megráztál, nem lehet szörnyebben,mármost ami fánkon megmaradtőrizd meg őszig a bús galyat:mindennapi kenyerünket addmeg nekünk ma, és gyermekeinketnöveld békére: ha bűn, hogy lábunkma vérbe csuszik meg: értük az!Bocsásd meg a mi bűneinket,miképpen mi is megbocsátunkellenünk vétetteknek: a gaztied, büntetni: mienk csak az,hogy védelmezzük a mieinket!És ne vigy a kísértetbe minket,hogy ártatlanságunk tudatát,mint drága páncélos ingetőrizzük meg bár véresen,hogy át ne hasadjon sohasem.Jaj, aki ellenünk mozdul:megvívunk, készen, bármi csatát,de szabadíts meg a gonosztul,mert tiéd az ország,kezedbe tette le sorsát,s te vagy a legnagyobb erősség:ki neveden buzdul,bármennyit küzd és vérez,előbb vagy utóbb övé lesza hatalom és a dicsőség!