Több magyar nemzetiségű kiskatona is elesett a „nemlétező” balkáni háborúban

Szerbia nem visel háborút, és a harcokban nem áll senkinek az oldalára. Egyetlen szerb katona sincs Horvátországban, nincs ott egyetlen szerb önkéntes sem, aki csatlakozott volna a horvátországi felfegyverkezett szerbekhez, nem lehet tehát arról beszélni, hogy Szerbia részt venne a Horvátországban dúló háborúban

Az volt a szerencse, hogy köztünk nem voltak olyan vérmesek, hogy a tévét szétlőjék mérgükben, amikor ezt meghallották. És ezt a híradóban mondta, mi pedig ott néztük, és láttuk, hogy ez nem igaz, mert mi már ott vagyunk.

Kilenc autóbuszt megtömtek és elvittek bennünket Banja Luka mellé, a Manjača-hegyre, Boszniába

Mi akármit kérdeztünk, választ soha nem kaptunk, mindig azt mondták, hogy katonai titok. Magyarok, bunyevácok, szlovákok, ruszinok és voltak szerbek is, de kismértékben. Magyar hang hallatszódott legjobban. Nem tetszett, amikor megláttuk, hogy hova értünk, hogy istállóban fogunk aludni és csak hideg víz van és hideg van. Akkor lefeküdtünk az autóbuszok elé, hogy ne tudjanak visszajönni Topolyára. Banja Luka városából jött egy katonatiszt, nem tudom, milyen rangú volt, nem emlékszem már rá, és ő azt mondta, aki átáll arra az oldalra, a szemben lévő oldalra, az hazaáruló, az haza fog menni az autóbuszokkal, de katonai bíróság elé fog állni. Hogy ott mi lesz, azt nem tudja, de semmi jóra ne számítsanak

Ott voltunk két hétig Manjačán, minden nap mentünk le Banja Lukára, a kiképző központba gyakorolni, és utána bejelentették, hogy következő nap, reggel indulunk – csak annyit mondtak, hogy Vajdaságba. Mire odaértünk Gombosra, ott már sötét volt, azt mondták, hogy tovább nem mehetünk, át a hídon, mivel sötét van és veszélyes. Meglepődtünk, mert valójában mi nem is akartunk a hídon átmenni – az már Horvátország. Még a tisztek viccelődve mondták, hogy eső lesz, mert dörög az ég. Vukovár felől villogott este, látszott, hogy ott már élesben mennek a dolgok

Három héttel később kaptunk egy levelet, amin 77 pecsét volt, mindenhol járt az a levél, és abban írja a gyerek, hogy Eszék közelében vannak, egy állami birtokon beszállásolva, sokat nem írhat, rossz körülmények között vannak, de akármit nem írhat meg. Azon az éjjelen jöttek, hozták újra a behívót neki, a katonai küldönc hozta. A férjem, amikor bement a katonai ügyosztályra, hogy mit keresnek, háborgatnak állandóan bennünket, a gyerek odavan már három hete, és újra hozzák a behívót, hogy gondolnak ilyesmit? Nem is tudják egyáltalán, hogy hol vannak a gyerekek! Hogy legyünk mi, szülők nyugodtak, ha ők nem tudják, hogy hova vitték őket? És akkor azt mondták, hogy őnáluk, bent nem is szerepel egyáltalán a nyilvántartásban, hogy hol van, mert az újvidéki hadtesthez tartozik ez a szám, amelyik alatt ő szerepel. Megadták a Vöröskereszt számát, hogy azon érdeklődjünk, hogy él-e vagy hal-e. A húgom Temerinben lakik, és akkor ő Újvidéken keresztül kérdezte mindennap, de ahogy fölhívta a telefonszámot, két perc múlva már mondták: Örüljön, hogy nincs a listán – tehát él! Ahhoz jogunk volt, hogy húsz évig neveljük a gyerekeket, és most nincs jogunk ahhoz, hogy megérdeklődjük, hol vannak. S akkor azt mondta, hogy ez katonai titok, és legyek vele tisztában, hogy az a kötelessége, hogy a hazáját védje. Akkor mi mondtuk, szülők, igen az a kötelessége, hogy védje a hazáját, de minket itt senki nem bánt, nem itt védi a hazáját, ahol van a hazája, hanem elvitték őket Horvátországba. És mit keresnek ott? Azt mondták erre, hogy ez nem miránk tartozik, majd az okosabbak eldöntik.

Eldöntötték...