Rég lejárt követeléssel semmizték volna ki a móri ügy megoldóemberét
Megpróbáltuk, nem jött be, bocsika – így is összegezhetnénk azt a történetet, amelyben csaknem húszmillió forintot akart egy, már lejárt követeléssel behajtani a móri vérengzés megoldóemberén egy faktorcég. Ebben segítségére volt a bírósági végrehajtó, akinek – saját véleménye szerint – nincs mérlegelési kötelezettsége, így azt sem kötelessége kideríteni, hogy egy-egy hasonló követelés érvényes-e még, vagy már lejárt. Szebenyi István végrehajtási kifogással élt, így kiderült, hogy esetében már rég lejárt tartozást akartak rajta behajtani, amit a követeléskezelő a felhívás után elismert, és elállt a behajtástól, csakhogy Szebenyit a procedúra kezdetén teljesen lenullázták anyagilag. Az eset jól megmutatja azokat a jogszabályi hiányosságokat, amelyeket a faktorcégek és a bírósági végrehajtók rendszerszintűen ki is használnak.
Lejárt már az a követelés, amelyet érvényesíteni akart a VIN-FAKTOR Zrt. nevű követeléskezelő azzal a férfival szemben, aki tizenöt esztendeje fémkeresőzés közben megtalálta a Vértesben azokat a bizonyítékokat, amelyek alapján a hatóságok el tudták fogni a 2002-es, nyolc halálos áldozatot követelő móri bankrablás valódi elkövetőit. Mint arról a PestiSrácok.hu nemrég beszámolt, Szebenyi Istvánon csaknem húszmillió forintot akartak behajtani; folyószámlájáról egy nagyobb összeget emeltetett le a tatabányai bírósági végrehajtó, Vasi Gizella Szilvia, aki fizetése egy részét is letiltatta, telkére pedig jelzálogot jegyeztetett be. Szebenyi nem tagadta korábban sem, hogy egy korábbi végrehajtásból ötmillió forintos tartozása maradt fenn az Erste Bank felé, amelyet ő rendezni is akart, de a pénzintézet ezt azzal utasította el, hogy a restanciát már eladták egy követeléskezelőnek. Utóbbi évek óta nem jelentkezett, Szebenyi István legutóbb nyolc éve kapott hivatalos értesítést ügyéről, holott mindvégig bejelentett munkahelye, lakhelye volt, így fel tudták volna vele venni a kapcsolatot, ha ez lett volna a szándék.
Szebenyi végrehajtási kifogással élt, és megkérte a végrehajtót, hogy nyilatkoztassa meg a követeléskezelőt, nem lejárt követelést akar-e behajtani. A VIN-FAKTOR Zrt. válaszában közölte, hogy de, valóban lejárt a törvényben meghatározott ötéves határidejük, így eltekintenek a végrehajtástól. A hasonló esetekben alkalmazott jogszabály újragondolására adhat okot az a körülmény, amelyre általában az összes ilyen ügyben eljáró végrehajtó hivatkozik: nem kötelességük ellenőrizni, hogy egy-egy követelés hatályos-e még, vagy már lejárt a határideje. Szebenyi Istvánnak visszautalták a folyószámlájáról leemelt összeget, munkabérének tiltását feloldották, és telkéről is levették a jelzálogjogot.
Mondhatnánk, hogy a történet jól végződött az amatőr hadtörténész szempontjából, az eset azonban számos ponton mutat rá a végrehajtók munkáját szabályozó törvény hiányosságaira. Kérdés maradt, hogy a 2009 óta fennálló – immár lejárt – tartozás behajtása miért lett annyira sürgős nyolc évvel az utolsó hivatalos értesítés óta, hogy Szebenyit egy nap alatt szinte teljesen ellehetetlenítették. Gyakori érvelés a végrehajtók részéről, hogy nekik nincs mérlegelési lehetőségük az ügyekben, pedig de, van, sőt, meg is teszik. A mérlegelésbe tartozhat az is, hogy Vasi Gizella Szilvia a tartozás rendezését azonnali minősítéssel látta el, az akkor már a jogszabály szerint nem is adóst nem tájékoztatta a jogairól, egyebek mellett arról sem, hogy végrehajtási kifogással élhet. Nem mindenki olyan talpraesett, mint Szebenyi István, nincsenek is mindenkinek olyan jó sajtókapcsolatai, mint neki, így okkal feltételezhető, hogy sokan sok olyan adósságot törlesztenek ma és a jövőben, amelyet a törvény alapján már nem lenne kötelességük. Egyöntetű vélekedés a követeléskezelők tevékenységével kapcsolatban, hogy azért hallgatnak évekig, mert addig hízik egy-egy adósság kamata; Szebenyinél ez az ötmilliós tartozás esetében jócskán meghaladta a tizenkétmilliót. A VIN-FAKTOR Zrt.-nek ez most nem jött be, de a fenti gyakorlatuk azt sejteti, hogy más esetekben igen, emellett azt is, hogy a törvény nem különösebben érdekli őket. A végrehajtónak sem érdeke, hogy akadályozza a követeléskezelőt, mert az említett ügyben az ő jutaléka is megközelítette az egymillió forintot. A mérlegelés hiánya miatt ma Magyarországon az a helyzet, hogy ha valaki egy valótlan tartozásról értesíti a helyileg illetékes jegyzőt vagy közjegyzőt, és egy kamu aláírással bizonyítja, hogy az állítólagos adós ezt elismerte, akkor a jegyző/közjegyző gondolkodás nélkül kiküldi a fizetési meghagyást az „adósnak”, és utóbbinak kell bizonyítania, hogy a tartozása nem valós. Ezt is mérlegelhetnék a törvényalkotók.
A MEGOLDÓEMBER
Szebenyi István amatőr hadtörténészként fémkeresővel járta a Tatabánya környéki erdőt 2006 végén, így talált rá azokra az elásott csomagokra, amelyekről egyértelmű volt számára, hogy azok nem világháborús leletek. A csomagokban különféle ruhák, parókák, fegyveralkatrészek voltak, ezért felfedezéséről értesítette a rendőrséget. A hatósági szemle később még több elásott eszközt tárt fel. Ezek között volt egy átalakított pisztoly, amelyről hamarosan kiderült, hogy azt használták a móri bankfiókban, és azzal öltek meg Veszprémben egy nyugdíjakat kézbesítő postást is. A rendőrség 2007 elején tartott sajtótájékoztatóján jelentette be, hogy a móri vérengzés és a kézbesítőket ért sorozatos támadások ügye összefügg. Amikor ezek az új információk elkezdték uralni a hazai híreket, jelentkezett a rendőrségen egy védett tanú, aki emlékezett arra a férfira, akit egyszer elfuvarozott Szebenyi felfedezése helyszínének közelébe, a telefonja híváslistájában pedig még megvolt az utas hívószáma. A szám még használatban volt, így a nyomozók azt visszafejtve jutottak el a móri mészárlás valódi elkövetőihez, Nagy Lászlóhoz és társához, Weiszdorn Róberthez. A tetteseknek nem volt priusza, nem szerepeltek a bűnügyi adatbázisokban, így nagy az esélye annak, hogy Szebenyi István felfedezése nélkül soha nem azonosították volna őket. A hatóságok addigra már amúgy is megnyugodtak, mert a kétséges bizonyítékok ellenére addigra sikerült tényleges életfogytiglanra ítélni az ügyben amúgy semmilyen módon nem érintett Kaiser Edét, és elmarasztalták vélt társát, Hajdú Lászlót is. Kaiser ellen elítélése mellett az egyik legnyomósabb érv volt bűntársa, Kiglics Attila vallomása volt, amelyről kiderült, hogy valótlanságokon alapult, nem mellékesen vakvágányra vitte a nyomozást is. A Kiglicsnek kifizetett huszonötmillió forintos nyomravezetői díj kifizetését a hatóságok azóta is helyénvalónak tartják, Szebenyi szerepét azonban minden eszközzel igyekeztek elbagatellizálni még úgy is, hogy az említett védett tanú egyértelműen azt nyilatkozta: csak Szebenyi felfedezésének hírére kezdett el emlékezni egykori titokzatos utasára. Nagy László elfogása után nem sokkal öngyilkos lett a zárkájában, Weiszdorn Róbert pedig egyértelművé tette, hogy ők ketten jártak a móri bankfiókban 2002. május 9-én, másoknak nem volt közük a történtekhez. Érdekesség, hogy Szebenyi korábbi pereiben a védett tanú vallomása – természetesen a személyiségi jogainak és védettségének tiszteletben tartásával – perdöntő lehetett volna, azonban az erről szóló számos indítvány ellenére egyik eljáró bíróság sem volt kíváncsi a tanú beszámolójára.
Fotó: Facebook
