Vért, terrort, szenvedést, gyötrelmeket hozott számunkra a bolsevik uralom - A Kommunista Diktatúrák Áldozatainak Emléknapjára (1. rész)
Éppen 75 éve, 1947. február 25-én tartóztatta le a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO) Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát. Ennek emlékére ez a nap lett hazánkban a Kommunista Diktatúrák Áldozatainak Emléknapja. Már csak a kerek évforduló okán is időszerű tehát az emlékezés, amelynek keretén belül arra kívánunk rámutatni, hogy a bolsevizmus és a terror a kezdetektől fogva kéz a kézben jár, minden tekintetben pusztulást hagyott és hagy maga után, miközben szellemi örököseik még három évtizeddel a rendszerváltozás után is köztünk vannak, relativizálják elődeik soha el nem évülő bűntetteit és mételyezni próbálnak mindent, ami magyar.
Az 1848-as év, amely nekünk, magyaroknak az egész történelmünk egyik legnagyszerűbb éve, nem csupán a magyar forradalomról és szabadságharcról nevezetes. Ugyanebben az évben látott napvilágot egy német területen élő zsidó származású, számos rabbit is a felmenői között tudható kereskedőcsalád sarja, Karl Marx, valamint a német, protestáns családból származó Friedrich Engels közös műve, „Kommunista kiáltvány” címmel.
A két író, filozófus által jegyzett kiáltvány lényegileg és persze nagyon leegyszerűsítve a következőket fogalmazta meg. A kapitalizmus, mint az Európa nyugati felén akkor már hosszú ideje jelenlévő társadalmi berendezkedés, nem szolgálja a munkástömegek érdekeit, sőt, őket kihasználva a nagytőkések további, folyamatos gazdagodását hozza csak el. Emellett az emberiség történelme összességében nem más, mint az ellentétes érdekű társadalmi osztályok egymással történő viaskodása, vagyis az osztályharc.
Már a Kommunista kiáltvány is erőszakra buzdít
A kiáltvány szerint a kapitalizmusban két osztály különböztethető meg: az egyik az uralkodó osztály, a gazdag burzsoázia, amely a kizsákmányoló oldalt testesíti meg, a másik pedig az elnyomott fél, a munkásosztály, vagyis a proletariátus. Ebből magától értetődően következik, hogy az elnyomott félnek, vagyis a proletariátusnak az a történelmi feladata, hogy önmagát megszervezve átvegye a hatalmat, és az osztályharcot megnyerve megteremtse saját társadalmi uralkodását, amelynek részeként közösségi (kommunális) tulajdonba kerülnek a termelőeszközök, és működtetésük és a közösség (kommuna) feladata lesz. Innen ered a neve a Kommunista kiáltványnak, illetve magának a kommunizmusnak is.
Marxék egyáltalán nem rejtették véka alá azt sem, hogy ez kizárólag erőszakos módon mehet végbe, hiszen a kapitalizmus haszonélvezői, a burzsoázia képviselői nem fogják önként átadni a saját kezükben lévő termelőeszközöket. Idézve a kiáltvány szövegéből:
„a kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el. Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól.”
Látható tehát, hogy az erőszak, mint a célok elérésének eszköze, már a kommunizmus bölcsőjénél, az első kommunista írás létrejötténél is jelen volt, sőt, lényegében egyedüli és szükségesen alkalmazandó eszközként beszélnek erről Marxék. Mivel a későbbiekben valamennyi kommunista tömörülés ezeket a marxi-engelsi tételeket tekintette alapvetésének, sajnos törvényszerű volt, hogy a bolsevizmus/kommunizmus fő eszközrendszere az erőszak lett, amelyet ráadásul a maguk értékrendje és céljai szerint megengedett is volt alkalmazniuk.
Ennek ismeretében korántsem meglepő, hogy ahol a kommunisták hatalomra kerültek, ott mindenütt erőszak-szervezetként működtették az államot, vélt vagy valós ellenfeleiket pedig levadászandó, kiirtandó ellenségnek tekintették.
Kun Béláék a terrorszervezetüket szervezték meg elsőként
Így volt ez 1919-ben Magyarországon is, amikor a Tanácsköztársaság idején első ízben hatalomba csalták magukat – a hatalom átvétele már akkor is csak háttéralkuk eredményeképpen sikerült nekik –, és nálunk is azonnal terrorisztikus eszközökhöz folyamodtak. Egy új kormány munkájának megkezdésekor mindig sokatmondó az első intézkedés-csomag, hiszen az egyfajta iránymutatóként is szolgálhat a jövőre nézve. Kun Béláék érezhették, hogy hatalmuk – nem találkozva a széles néptömegek óhajával – eleve ingatag alapon szerveződött meg, s pontosan tisztában voltak azzal, hogy mindaz, amire ők készülnek, igen jelentős ellenállást vált majd ki a társadalomban.
Nem véletlen, hogy egyik legelső ténykedésük a saját irányítású karhatalmi erő, a Vörös Őrség létrehozása volt. Ennek vezetője Landler Jenő belügyi népbiztos lett. A Landler Jenő által vezetett belügyi népbiztosság égiszén belül létrehozták a Politikai Nyomozó Osztályt, amely funkcióját tekintve lényegében az évtizedekkel később létrejött és rettegett Államvédelmi Osztály/Államvédelmi Hatóság, vagyis az ÁVO, majd ÁVH képzeletbeli elődje volt.
Ezt az osztályt Landler Jenő tudtával Korvin Ottó felügyelte. A helyettes hadügyi népbiztos, Szamuely Tibor irányításával csakhamar felállítottak egy megközelítőleg 200 főből álló speciális különítményt. A felállított kommandó – amely a „Lenin-fiúk” elnevezést aggatta saját magára – lényegében a Forradalmi Kormányzótanács politikai karhatalma, annak is az elitalakulata lett.
Szamuely Tibor és Lukács György kegyetlen gyilkosok voltak
Alig egy hónap alatt annyi kegyetlenkedést hajtottak végre, hogy rettegetté vált a „Lenin-fiúk” különítménye, amely bár a leghírhedtebb, de korántsem az egyedüli volt. Több gyilkolásra, kegyetlenkedésre összeállt kommunista különítmény is járta az országot. Szamuely Tibor április 20-án Győrben mondott beszédet, amelyben a következő kijelentésekre ragadtatta magát:
„A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Az ilyennek bele kell harapni a torkába. A magyarországi proletariátus eddigi győzelme nem került különösebb áldozatokba. Most azonban szükség lesz arra, hogy vér ömöljön. A vértől nem kell félni. A vér – acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, mely az igazi kommünvilághoz elvezet minket. Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoáziát!”
Alig három nappal később Szamuely már Szolnokon tartózkodik, és itt adja ki az alábbi szövegű parancsot. Ismét érdemes figyelni az újabb egyértelmű és nyílt életellenes fenyegetésre, amit – ahogyan azt a lenti aláírás is mutatja – ekkor már, mint a rögtönítélő törvényszék elnöke tesz. Vagyis elvileg a törvény képviselőjeként fenyeget meg mindenkit, aki meg meri kérdőjelezni törekvéseiket.
„A Forradalmi Kormányzótanács (…) megbízott azzal, hogy úgy a fronton, mint a front mögött a rendet és a fegyelmet biztosítsam. Feladatom megvalósítására rendelkezésemre áll minden eszköz, és én élni is fogok ezekkel az eszközökkel, ha ennek szükségessége merülne fel. (…) A proletariátus osztály ellenségeihez, a burzsoáziához nem fordulok semmiféle kéréssel, csak azt szeretném, ha ezeket a szavakat vésné emlékezetébe: aki a proletariátus hatalma ellen emeli fel a kezét, aki nyílt vagy rejtett úton ellenforradalmat szít vagy elősegít, illetve elhallgat, aki a Forradalmi Kormányzótanács és a Hadsereg Főparancsnokság minden rendelkezését végre nem hajtja, az a saját halálos ítéletét írja alá. Az ítélet végrehajtása a mi feladatunk.
Szolnok, 1919. április 23., Szamuely Tibor, a keleti hadsereg rögtönítélő törvényszékének elnöke.”
Kiemelendő, hogy nem Szamuely volt az egyetlen hóhéra a bolsevikoknak. A marxisták és a balliberális szellemi holdudvar által mindmáig megsüvegelt filozófus, Lukács (Löwinger) György maga is aktívan részt vett a Tanácsköztársaság hatalomgyakorlásában, olyannyira, hogy annak helyettes közoktatási népbiztosa is volt. A rendszerben betöltött jelentős funkciója, a gyilkosságokban való aktív és személyes részvétele, valamint a személyét mai napig körülvevő kultusz egyaránt aktuálissá teszi, hogy éppen tőle idézzünk:
„A vörösterror a hatalomra jutott proletárosztály elszánt, erőszakra is kész akaratának intézményes formája avégből, hogy a szocializmushoz vezető út akadályait (ellenforradalom, szabotázs, korrupció, lánckereskedés stb.) eltakarítsa a maga útjából. … A diktatúrának kétségkívül, kell, hogy legyenek szakaszai, amikor a proletariátus elemi létfenntartása a terror kíméletlen alkalmazását követeli meg, vagyis a ’cél szentesíti az eszközt’ gondolat jegyében a ’szocializmus’ kiépítésének útján még a terrormódszerek is elfogadhatóak.”
(Lukács György: A fehérterror társadalmi hinterlandja)
Amint tehát látható, a mai napig sokak által példaképnek tekintett, gyakran idézett Lukács György, mint a kommunisták egyik fő ideológusa, így vélekedett a hatalom megszilárdítása érdekében megengedett módszerekről. Azt is tudni kell, hogy az általa leírt módszerek alkalmazásában maga is élen járt. A Tisza-parti Poroszlón egy vörös kiskatonákból álló szakaszt büntetésből „megtizedeltetett”, értsd: a felsorakoztatott katonák közül minden tizediket kivégeztette. Összesen nyolc embert öletett meg. Később maga is megírta ezt visszaemlékezéseiben, a pironkodás legkisebb jele nélkül.
Közel hatszáz áldozatot követelt az első bolsevik országlás
Ha Szamuely vagy Lukács szavai és tettei alapján konstatáljuk, hogy az emberéletek, amennyiben máshogy gondolkodó, másként cselekvő emberekről van szó, mint ami számukra elfogadható, ennyit számítanak csupán a kommunistáknak, s ezt büntetlenül le is lehet írni, akkor az már önmagában nyújt némi magyarázatot arra, hogy miért tudott a Tanácsköztársaság – a történelmi léptékkel nézve kifejezetten rövid ideig tartó regnálása alatt is – rendkívül sok emberéletet követelni. S még inkább érthetővé válik, hogy a több mint negyven évig tartó második hatalomra kerülésük miért hozott még több borzalmas és jóvátehetetlen tragédiát az ország egészére, s benne az egyes emberekre is.
A megnyilvánulásaikból tökéletesen látható Szamuely és Lukács álláspontja, valamint az is, hogy kegyetlen, az emberéletet a legcsekélyebb mértékben sem tisztelő szemléletük a legteljesebb mértékig egybecseng Marxéval, Engelsével illetve a Kommunista kiáltványéval. Ugyanakkor érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen lelkület, milyen értékrend, s milyen emberi tulajdonság-halmaz kell ahhoz, hogy valaki képes legyen így vélekedni embertársairól, pusztán azért, mert más társadalmi osztályba született, vagy azért, mert mást gondol a világról, mint ő?
Úgy a Tanácsköztársaság, mint később az 1945-1989 közötti időszak igazolja, hogy Szamuely és Lukács esete nem valami elszigetelt, egyedi jelenség. Ahhoz, hogy ez a rendszer képes legyen szinte gépiesen, az egész országra kiterjedően kemény terrort alkalmazni, az kellett, hogy a kommunista lelkület a mélyéről fakadóan megkövetelje ezt a fajta hozzáállást, gondolkodást. A rendszer kiszolgálója, majd később haszonélvezője csak az lehetett, aki képes volt adaptálódni a gyilkolásra berendezkedett rendszerbe, és beépülni annak lelketlen gépezetbe.
Összegezve Kun Béláék országlását: a Tanácsköztársaság 133 napja azzal írta be magát a magyar történelembe, hogy először mutatta meg, mire kell számítani, ha a bolsevikok hatalomra kerülnek. Alig több mint négy hónapos fennállásuk alatt közel 600 ártatlan áldozat vérét ontották ki, szétzüllesztették a maradék magyar haderőt, és kis híján totális országvesztésbe vitték hazánkat. A Kommunista Diktatúrák Áldozatainak Emléknapja alkalmából a legkevesebb, hogy erről is beszélni kell, hozzátéve még azt is, hogy a XX. század legszörnyűbb eseményeinek egyike a Tanácsköztársaság időszaka, amely előfutára volt a második világháborút követően bő négy évtizedre ránk telepedő bolsevik terrornak.
(folytatjuk)
Vezető kép: Szamuely Tibor és Vlagyimir Iljics Lenin találkozása Moszkvában, a Vörös téren 1919-ben. Forrás: Wikipedia
