Ne gondoljuk, hogy ez az egész nem volt előre kitalálva a baloldalon!
Hogy tudta-e a baloldal, hogy a Fidesz–KDNP a magyar demokráciatörténet legnagyobb győzelmét fogja aratni? Nem tudhatták, mi sem tudtuk, de még a 133 mandátumot jelentő „kétharmadot” is csak a rendkívül optimista prognózisokat tartalmazó elemzések merték pedzegetni, 135-re pedig végképp nagyon kevesek gondolhattak. Azt viszont – egyrészt a saját képességeik ismeretében, másrészt a közvélemény-kutatások alapján – sejthették az ellenzékiek, hogy a választások elvesztésére reális esélyük van, ehhez pedig kellett egy feláldozható jelölt, aki, ha győz, a „Medgyessy-formulával” félreállítható, és akinek a bukása esetén letudhatják annyival, hogy „kár érte, kiváló ügynök volt”.
Már 2020 végén tudni lehetett, hogy összeáll az ellenzék. Tudják, az az időközben Ballikká avanzsált Jobbik, aminek az elnöke kijelentette, hogy egymaguk győzik le a Fideszt (hiszen ők olyan erősek), illetve a „generációváltást” Szél Bernadett és Hadházy Ákos társaságában, rendkívül hiteles módon elhozó Momentum, amelynek korábbi első embere, Fekete-Győr András román légiós számtalanszor deklarálta, hogy nem állnak össze senkivel, ők az új mindent elsöprő erő. Rajtuk kívül még a Magyar Szocialista Párt, a Demokratikus Koalíció, a mérhetetlen Párbeszéd és a szinte pártszervezet nélküli Lehet Más a Politika gyűlt egybe.
Miután létrejött az évszázad hatosfogata, a magát esélyesnek tartó konglomerátumnak ki kellett jelölnie egy közös miniszterelnök-jelöltet. Önálló ötlet híján ismét jött a másolás, és az Amerikai Egyesült Államokban jól bevált primaryk és caucusok rendszerét a magyar baloldalra jellemző precizitással sikerült átvenni, és 2021 szeptemberének végén megkezdődött a szervezetlen, álságossággal és hazugságokkal tűzdelt, közjogilag maximálisan irreleváns, leginkább ellenzéki adatgyűjtésként aposztrofálható előválasztás. A nép, vagyis inkább párszázezer baloldali „választott”, majd a második fordulóban, ahol a kormányfőjelöltek (Dobrev Klára, Márki-Zay Péter és Karácsony Gergely, aki nem sokkal korábban megígérte, hogy nem indul) közül kellett egyet választani, aki „legyőzi Orbánt”, már nem merték az emberekre bízni a dolgot, ezért Karácsony Gergelyt „elütötte a villamos”, amit történetesen Márki-Zay Péternek hívnak. Hogy miért volt erre szükség?
Mert érezték az újabb Fidesz–KDNP-győzelem esélyének potenciális lehetőségét, és tudták (legalábbis Gyurcsányék biztosan), hogy az ellenzéki pártok összeállása nem jelenti minden Orbán Viktor-ellenes szavazó és szavazat összeadódását. Tudták, ha kikapnak, az a teljes baloldal bukását jelenti, egyértelmű állásfoglalás a polgári, nemzeti kormány politikája mellett, és egyben bizonyíték arra, hogy a magyar társadalom többsége inkább jobboldali. Ezt a kockázatot nem merték vállalni úgy, hogy adott esetben egy prominens – már amennyiben ilyen van – tagjuk álljon az élen, amikor tavasszal be kell ismerni: vesztettünk. Ez a választás sok minden volt, többek között egy népszavazás Orbán Viktor személyéről, illetve egy legitimációs referendum. Elvitathatatlan népi legitimációt biztosít a győztesnek, és delegitimálja a vesztes oldalt, de különösen annak az első emberét, aki a magyar miniszterelnök kihívója. Ehhez egy olyan ember kellett, aki nem jelent veszteséget, ha elesik a csatában, de ha nyer, akkor is távirányítóról kezelhető a Szemlőhegy utca 42-ből, és amikor elérkezett az idő, a legnagyobb frakcióval rendelkező baloldali párt vezetője által leváltható.
Dobrev Klára, a DK elnökének felesége, Gyurcsány pártjának első számú európai parlamenti képviselője így nyilván kiesett. Őt nem lehet vesztes szerepben láttatni, csak olyan helyre szabad tenni (lásd: DK EP-lista első helye), ahol biztosan nyer, ezzel is a párt erejét demonstrálva. Fekete-Győr András szánalmasan szerepelt, az előválasztáson részt vevők (tehát korántsem az összes választópolgár) mindössze 3,4 százaléka szavazott neki bizalmat, bár valahol ez érthető is, hiszen a fiók legtompább késéből simán kinézzük, hogy véletlenül Bukarestben kampányolna valamelyik román „nemzeti” pártnak. Jakab Péter szeptemberi előválasztási és április választási eredménye jól mutatja, hol van most a Jobbik: a béka feneke alatt. A támogatottságuk csak árnyéka az egykori radikális pártnak: huszonhat mandátumot szereztek 2018-ban, most pedig mindössze kilencet. A baloldali – és a mérsékelt jobbos – szavazók nem lettek volna hajlandók megválasztani egy karlendítős brigádot tömörítő párt elnökét, a korábbi támogatóik számára pedig nem éppen volt szimpatikus húzás összeállni a szemkilövetővel, aki ellen anno létrejöttek.
Marad Karácsony Gergely és Márki-Zay Péter. Ahhoz, hogy legyőzzék a DK-szavazókat maga mögött tudó Dobrevet, egyiküknek le kellett mondania a másik javára. Karácsony a Párbeszéd társelnöke, illetve Magyarország fővárosának főpolgármestere, tehát egy rendkívül fontos posztot tölt be – az általa elvégzett munka minősítésétől most tekintsünk el. Végre nyerni tudott valahol 2019-ben, nem tehették kockára, hogy ismét kikapjon, ráadásul Budapesten sem túl stabil a támogatottsága, de vidéken – ahol a szavazók többsége él – ki nem állhatják, így vele biztosan nem tudtak volna nyerni. Maradt tehát a közel 50 ezer fős alföldi város, Hódmezővásárhely polgármestere. Nincs pártja, nincs országos pozíciója; egy nagypolitikába vágyó vidéki polgármester, akinek sok gyermeke van (bár azt ő sem tudja, hogy hat vagy hét), és (számításaik szerint) elhitetheti a néppel, hogy konzervatív családapa, aki így a jobboldaliakat is meg tudja szólítani. Tudták jól: bármi is történik április 3-án, Márki-Zay Péterből nem lehet miniszterelnök. Ha kikapnak, azért, ha nyernek, akkor a hiányzó pártszervezet miatt.
A végeredmény ismeretes: a szavazatok több, mint 54 százalékát szerezte meg a Fidesz–KDNP, ezzel 135–57 mandátumarányban megsemmisítő győzelmet aratva a hatpárti koalíció felett. És ahogy arra számítani lehetett, a baloldal megtalálta a bűnbakot: Márki-Zay Pétert. Jakab Péter szerint az volt a probléma, hogy a kormány intézkedései helyett a közös kormányfőjelöltjük megszólalásai miatt kellett magyarázkodnia a polgároknak, míg Gyurcsány szerint egyértelmű, hogy egy baloldali többségű szavazói kör nem fog leszavazni egy jobboldali miniszterelnök-aspiránsra. Márki-Zay azonban régóta aposztrofálja magát jobboldalinak, és a radikális kijelentések megtételét sem tegnap kezdte. Pontosan tudta ezt a politikai spektrum két szélsőségét jelentő Jakab–Gyurcsány páros is, de hát mégis jobban hangzik az, hogy egy polgármester felelőtlen nyilatkozatai miatt kaptak ki, mint az, hogy azért, mert a Jobbik a balra tolódásával elvesztette a szavazói kétharmadát, huszonhatról kilencre redukálva a mandátumai számát.
Gyurcsány pedig továbbra is az ország legelutasítottabb politikusa, akit – Márki-Zay Péter elmúlt hónapokban tanúsított ámokfutása előtt – rögtön a felesége követett az előkelő listán. Az egyetlen, aki nem sejtette, hogy ez lesz a baloldali „összefogás” vége, az pont a közös miniszterelnök-jelölt volt. Épp ezért volt alkalmas erre a feladatra. Csak ő kellőképpen öntelt, nagyképű és beképzelt ahhoz, hogy elhiggye: rá, mint frakció nélküli messiásra, tényleg rábízná Gyurcsány a hatalmat, Jakab pedig engedné, hogy ő legyen a baloldal kirakatkonzervatív szereplője. Mindazok után is elhitte, hogy kormányfő lehet, hogy az Országgyűlés bohóca folyamatosan támadta, a mindig örömittas DK-elnök pedig megtiltotta nekik (a kapitánynak!), hogy pártot alapítson. Ilyen tehát az ellenzék, és ilyen az, ha a baloldal összefog. Utólag, lássuk be, ilyen díszes társaság mellett nem is olyan meglepő a negyedik kétharmad!
Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
