Borvendég Zsuzsanna sorozata: A híres COCOM-lista és a leghíresebb szocialista nagyvállalatok
A hidegháborús fegyverkezési verseny sokba került nekünk, magyaroknak is. Bár ebben a sorozatban az ország kirablása kapcsán leginkább pénzügyi visszaélésekről, a nemzetközi pénzügyi hálózatok és a hazai pártemberek együttműködésével végrehajtott gazdasági csalásokról olvashattak eddig, a nagyhatalmi versengéshez is kénytelenek voltunk anyagi hozzájárulást adni.
Az embargós termékek beszerzése és szállítása igazi pénznyelő volt, ráadásul kiterjedt hálózatot, jó konspirációt igényelt. Hidegháborús krimik, titkosszolgálati akciók és macska–egér játék: filmvászonra kívánkozó történetek sokasága színezi a nyolcvanas évek titkos játszmáit.
Offshore és embargó
A hazai jogalkotásban – a KGST országai között egyedülálló módon – 1972-ben megjelent egy rendelet, amely lehetővé tette mindenféle egyedi engedélyeztetési eljárás nélkül, hogy a külkereskedelmi vállalatok cégeket alapítsanak a kapitalista világban. Mi lett ennek a következménye? A vegyesvállalatok – vagyis azok a Nyugaton működő cégek, amelyek félig magyar, félig külföldi tulajdonban voltak – gombamód kezdtek szaporodni a vasfüggöny túloldalán, és élvezték a szabad világ minden előnyét. A vállalkozási szabadság is nyitva állt előttük, vagyis újabb és újabb cégeket tudtak létrehozni idegen országokban anélkül, hogy idehaza ennek bármi nyoma lett volna. Ezek a cégek offshore jelleggel működtek: nemcsak a hazai pénzügyi ellenőrzés számára voltak láthatatlanok, de a működésük helyszínén sem tudták, hogy közük van a szocialista blokkhoz.
Megbecsülni sem tudjuk, mekkora céghálózatról beszélünk, de feltehetően több ezres nagyságrendre kell gondolni. Miközben ezen az offshore hálózaton keresztül szivattyúzták kifelé a tőkét Magyarországról speciális külkereskedelmi ügyletek és bankműveletek segítségével, a megszálló szovjet erők és a kommunista pártvezérek ölbe tett kézzel nézték a visszaéléseket. Miért? Például azért, mert a hidegháborús versenyfutásban végzetesen lemaradó Szovjetuniónak páratlan lehetőség nyílott a legfejlettebb technológiák beszerzésére. Ezek a cégek ugyanis bármit szabadon megvásárolhattak a piacokon, nem álltak embargós tiltás alatt. A megvásárolt termékeket ezután már csak valamiféle fedőtörténettel álcázva be kellett csempészni a vasfüggöny keleti oldalára. Hazánk a nyolcvanas évekre a legnagyobb beszállítója lett Moszkvának – persze a tiltott technológiák és berendezések megvásárlásának fedezetét nekünk kellett biztosítani.
„Magyar maffia”
A megvásárolt árucikkeknek valahogy át kellett csúsznia a COCOM-lista betartatását ellenőrző hatóságok kontrollján, ki kellett játszani az éber amerikai hivatalnokokat. Ezt titkosszolgálati háttérrel támogatott (maffiaszerű) hálózatok végezték, kapcsolatrendszereik felszámolása és felgöngyölítése szinte lehetetlen volt. A hálózat egyik nyugateurópai irányítóját, Richard Müllert évekig nem tudták elkapni a rendőrök, végül saját magát adta fel a rendszer összeomlásának pillanatában. Richard Müller nevét 1989 januárjában ismerhette meg a nyugati közvélemény, amikor a ZDF televízió egy dokumentumfilmet sugárzott, amelyben egy amerikai börtönben raboskodó német állampolgárt szólaltattak meg. A férfi embargós szállítások bonyolítása miatt került az Egyesült Államok igazságszolgáltatásának kezére. A műsorban bemutatták, hogy az NSZK-ban magyar megbízásból működik egy ügynöki hálózat, amely ellátja a szovjet érdekszférát COCOM-listás termékekkel. Szerintük ennek a hálózatnak 1984-ig Richard Müller volt a vezetője. Az általa beszerzett és leszállított termékek között még kémholdak lehallgatására alkalmas mikrohullámú vevőkészülékek is voltak.
Richard Müller, a polip feje
Osztrák sajtóértesülések szerint Nyugaton gyanú merült fel arra vonatkozóan, hogy a legmodernebb amerikai elektronikai készülékek Svédországon keresztül a »keleti blokkba« kerülnek. A stratégiai célokra felhasználható anyagok kereskedelmét két, csak papíron létező cég bonyolítja: az Integrated Time AG és a Smitronic AG. Mindkettőnek a német Richard Müller a vezetője, akit a svéd biztonsági szervek azzal gyanúsítanak, hogy a KGB ügynöke. Az értesülés szerint Müller jelenleg szökésben van
– olvashatjuk a korabeli állambiztonsági jelentésben.
Müllert 1974 óta állítólag megfigyelés alatt tartották az amerikaiak, de nem tudták tetten érni. Végül 1983 decemberében az NSZK hatóságok lecsaptak egy 3,8 millió USD értékű szállítmányára. A hajó a Szovjetunióba készült, és 64 láda számítógép-alkatrészt szállított, amely az USA szakértői szerint egyértelműen hadi célokat szolgált volna. A hajó kapitánya rádión azt az utasítást kapta, hogy azonnal kössön ki Hamburgban a rakomány ellenőrzésére, ahol már várták őket az illetékes vámszervek, és az értékes árut lefoglalták.
A nyomozás során több olyan szállítási csatornát is lelepleztek, amelyen keresztül Müller intézte az ügyleteit. Az egyik közvetítő cég a svéd Asea-Atom konszern volt, amely ellen az amerikai hatóságok – a BM tudomása szerint – azonnal szankciókat vezettek be, a vállalatot „feketelistára” helyezték. Francia sajtóhírek arról is szóltak, hogy a lefoglalt áruk közül két számítógépet Müller eredetileg egy dél-afrikai admirális közvetítésével rendelt meg az USA-ból, és többszöri tranzitálás után akarta azokat a Szovjetunióba szállítani. De arról is lehetett olvasni a nyugati újságírók jóvoltából, hogy 1982-ben egy elektronikus orgonagyár fedésével vásárolt számítógépeket a Digital Equipmenttől, amelyeket az NDK-n keresztül öt magyar kamion szállított el a Szovjetunióba – a fuvarlevelek szerint irodaszerként.
Emblematikus magyar vállalatok is érintettek voltak
A hajó rakományának lefoglalásakor Müller állítólag Budapesten tartózkodott, és nem is tért vissza hazájába, hiszen tartott a letartóztatástól. A magyar szervek is féltek, hogy bukása kártyavárként dönti össze a kiépített kapcsolatrendszereket. Aggodalmuk nem volt megalapozatlan: a hálózat nagy részéhez Müllernek köze volt. Már a nyomozás elején felmerült a Mahart és a Hungarocamion érintettsége; ez utóbbi hamburgi kirendeltségére ki is vonult a helyi vámhatóság, és nyomozóik házkutatást akartak végezni az irodában. Bemondták két kamion rendszámát is, amelyek a németek információi szerint tiltott műszereket szállítottak a blokkba, és a fuvarleveleikhez a Hungarocamion menetlevelei voltak kapcsolva. Az iroda vezetője úgy nyilatkozott, hogy az említett járművek a kirendeltségre nem jelentkeztek be, ezeknek rakományáról neki nincs tudomása. Azzal nyert időt, hogy jelezte: információt kér a budapesti központtól.
Félő volt, hogy más magyar vállalatok – elsősorban a Videoton és az Elektromodul, valamint leányvállalataik – embargós szerepére is fény derül. De a vállalatok lebukása mellett hatalmas gondot jelentett a titkosszolgálat számára az is, hogy nyugati partnereik – félve a vizsgálat kiterjesztéséről – leállították szállításaikat. A Videoton például éppen ebben az időben vásárolt a svéd ITT-től nehezen beszerezhető alkatrészeket, amelyek egy hatalmas költségvetésű, Líbia által megrendelt katonai fejlesztéshez kellettek. A nyomozás során hamar elvezettek a szálak a skandináv országig. Az ITT azonnal visszavonta az embargós készülékek és alkatrészek „hallgatólagos engedélyezését”, és kérte a magyar vállalatot, hogy mihamarabb fizessen és vigye el a már megrendelt termékeket.
Waltham, a minden lében kanál vállalat
A hamburgi kikötőben lefoglalt nagy mennyiségű számítástechnikai berendezés és alkatrész szállítását a Waltham finanszírozta. Erről a cégről már bőven olvashattak korábban ebben a sorozatban. A Waltham a Videoton müncheni irodája volt, amely az embargós beszerzéseken kívül nagyarányú valutakitermelést is végzett, már a hetvenes években százmilliós tartozást halmozott fel az anyavállalattal szemben, amit soha nem törlesztett. A Waltham később a CW Bank bedőlésekor is hatalmas veszteséget ruházott a magyar adófizetőkre, amelyet katonásan meg is fizettünk... Ebben az esetben a rakomány 3,8 millió dolláros értéke gyakorlatilag elveszett a Waltham számára, a cég ismét fizetésképtelenné vált, de ennek súlya nem nyomasztotta a hazai hatóságokat. Megkönnyebbülten vették tudomásul, hogy a nyomozás során nem jutottak el a Videoton müncheni képviseletéig, így a Waltham tovább folytathatta tevékenységét.
Richard Müller lebukása hatalmas lavinát indított el, komolyan veszélyeztette a blokk embargós útvonalait, de kegyvesztett nem lett. Miután körözést adtak ki ellene a nyugatnémet nyomozó hatóságok, a szovjet és a keletnémet titkosszolgálat az NDK területére menekítette az üzletkötőt. Később tovább végezhette eddigi munkáját azon cégein keresztül, amelyeket az ellenséges szolgálatok nem fedeztek fel. A belügy értesülése szerint Müller Berlin mellett felépített egy 1000 m2 területű raktárat és egy összeszerelő üzemet, ahonnan folytathatta a következő tervidőszakra rendelt 500 millió USD értékű embargós termékek szállítását a Szovjetunióba. Időközben állítólag a szovjetek segítségével kiegyenlítette tartozásait, így a Waltham is megkaphatta a pénzét.
Csepp a tengerben
Richard Müller az utolsó pillanatig szállította a blokkba az embargós termékeket, de a rendszer összeomlásának küszöbén megjelent az NSZK-ban, ahol feladta magát. Vádat emeltek ellene, majd 1,5 millió DM óvadék ellenében szabadlábon védekezhetett. Végül 1989. július 10-én a külkereskedelmi törvény sorozatos megsértése miatt éppen az óvadék összegének megfelelő, jótékonysági célokra befizetendő pénzbüntetésre ítélték. Ezen kívül másfél év felfüggesztett szabadságvesztés büntetést kapott. Ez a történet nagyjából olyan, mint csepp a tengerben. Mennyibe kerülhetett hazánknak, hogy támogassuk a szovjet ipar fejlesztését? Gyanítom, hogy soha nem fogjuk megtudni.
