Borvendég Zsuzsanna sorozata: Egy könyvkiadót a diktatúra pénzén is el lehet lopni

Az Interedition és a Belügyminisztérium önmagában még kevés volt az adásvétel lebonyolításához. A BM részvétele eleve konspirált volt; a hírszerzés nem szokta nagy dobra verni, ha éppen behatolási csatornát akar nyitni egy ellenséges területen, de az Interedition megjelenése mint tulajdonos sem lett volna kedvező adózási szempontból. A német adótörvények miatt a legjobb megoldásnak az látszott, ha a vevő egy német állampolgársággal rendelkező magánszemély lesz. Ez ugyan ellentmondott Újváry végakaratának, aki úgy rendelkezett, hogy magyar jogi személyhez kerüljön a kiadója, de az özvegy ellenállását gyorsan letörték.

A német állampolgársággal rendelkező vevő egy Molnár János nevű emigráns magyar lett, akinek vásárlási szándékát dr. Papp János jogtanácsos közvetítette az örökös felé. A fő érvük az volt, hogy valójában nem Molnár lesz az igazi tulajdonos, hanem a legnagyobb magyarországi kiadóvállalat, a Pallas; Molnár jelenlétére csak a nehézkes jogszabályok miatt van szükség. Papp János, aki alkalmanként segítette az állambiztonságot egyéb akciók lebonyolításában is, Dalmady György társaságában indult útnak az NSZK felé 1988. szeptember 15-én. A tárgyalás akadálytalanul bonyolódott, a német hatóságok 1988. október 6-án már be is jegyezték az új tulajdonost.

Ügynök a múltból

Molnár János nem véletlenül csöppent bele az ügybe, „Burford” fedőnéven már régen az állambiztonság ügynökeként dolgozott. Először 1956 decemberében hagyta el Magyarországot, de a következő év nyarán hazatért. A rendszerbe való betagozódása és a hatalom „bocsánata” érdekében aktív munkát kezdett a KISZ köreiben, ahol a párt által elvárt propagandaízű szólamokat hangoztatva hirdette, hogy a kapitalista világból való kiábrándultság hozta őt haza. Autóvezetőként a Tefu, majd a Főtaxi alkalmazottja volt, és a munkaköréből adódó haszonszerzési lehetőségeket igyekezett messzemenően, a törvényes keretek átlépésével kihasználni. Többször is lebukott kisstílű köztörvényes cselekmények elkövetéséért, de valahogy mindig megúszta a komolyabb büntetést. 1970-ben családjával együtt újra elhagyta az országot, ezúttal végleges szándékkal. Először Ausztriában élő édesapját kereste fel, de hamar továbbállt Németországba, végül Kölnben telepedett le. Jó kapcsolatépítő személyiségének köszönhetően hamar a helyi magyar közösség ismert és kedvelt tagjává vált. A Kölni Magyar Ház rendszeres látogatójaként elsősorban egyházi körökben tevékenykedett.

1983-ban váratlanul felkereste a bonni magyar nagykövetséget, és rajtuk keresztül ajánlatot tett a belügyi szervekkel való együttműködésre. Arra hivatkozott, hogy korábban már alkalmi kapcsolatban állt az állambiztonsággal. Váratlan jelentkezése mögött az a közvetlen szándék húzódott meg, hogy érettségi előtt álló lányát szerette volna a következő tanévtől egy budapesti egyetemen taníttatni. Rengeteg videoszalagot halmozott fel, amelyeken a Magyar Ház különböző rendezvényeit és általában az emigráns magyarok megemlékezéseit, találkozóit rögzítette. Ezeket a szalagokat a nagykövetségen keresztül eljuttatta a Belügyminisztériumnak. Természetesen megfordult a hírszerzés vezetőinek fejében az a gondolat, hogy „Burford” a német titkosszolgálatok megbízásából kereste fel a követséget, de erre utaló jeleket nem találtak, így támogathatónak vélték Molnár lányának tanulási szándékát Budapesten, sőt, a Magyarok Világszövetsége nevében ösztöndíjat is megítéltek számára, ezzel kötelezve le a leendő ügynököt.

A „haza szolgálata”

Az elkövetkező évek során Molnár János aktívan jelentett a magyar hírszerzésnek, működésének dokumentumait négy vaskos kötetben őrzi az ÁBTL. Tevékenységét „hazafiúi lelkesedésből” végezte, közvetlen juttatást érte nem kapott, bár költségelszámolásai és a szerv fedésével végzett gazdasági csalásai biztos jövedelmet jelentettek számára. Tartótisztje Dalmady György lett, akivel a kapcsolata igencsak szorosnak volt mondható. Közös múltjuk csak azután derült ki az államvédelem számára, hogy 1989-ben nyilvánvalóvá vált a belügyi védelem kihasználásával elkövetett közös bűncselekményeik sorozata. Távoli rokoni szálak és együtt töltött gyermekévek alapozták meg számukra a közös „munkát”, az 1987-től egyre nagyobb méreteket öltő csempésztevékenységet.

Molnár lojalitását 1988. november 6-án a Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozatával hálálta meg a Magyar Népköztársaság, amelyet konspirált körülmények között, titokban vett át. Szolgálataiért egyéb „megbecsülést” is várt volna; jelezte felvételi kérelmét az MSZMP soraiba. Tartótisztje és annak felettesei nem zárkóztak el a lehetőség elől, hogy aktív ügynöküket a párt soraiban lássák, sőt – mivel a hálózat körében erre már volt precedens – javasolták a felvételét a „már kidolgozott konspirációs szabályok szerint”. Molnár nemcsak Dalmadyt ismerte régóta, de Siklósival is kapcsolatban állt. Az iratokból nem derül ki, honnan eredt ismeretségük, de annyit tudhatunk, hogy a Dalmady által biztosított csempészet Siklósi számára is hasznot hajtott: 1988-ban Molnár egy szervizállomás kamionra való műszaki berendezéseit hozta át a határon, amelyet aztán az állambiztonság szerint Siklósi Norbert fia üzemeltetett Budapesten.

Egyharmados testvériség

Az Interedition–Griff vegyesvállalatot Griff Kontinent néven az 1989. január 15-én aláírt társasági szerződés hozta létre. A szerződést belügyi utasításra egy titkos záradékkal látták el, amelyben a III/I. Csoportfőnökség kiköti, milyen anyagi részesedést kér a várható üzleti haszonból. Ezt a záradékot az ügyben szereplő „civilek” közül csak Siklósi Norbert és dr. Papp János ismerhette. A megállapodás szerint az állambiztonságot az üzleti haszon egyharmad része illette. Ugyanilyen arányban részesedett a nyereségből az Interedition és Molnár János is. A testvéries megosztás a kölcsönös bizalmon alapult, azonban rövidesen kiderült, hogy korai volt ez a megelőlegezett gesztus. Ezúttal nem a belügy volt az, amely túljárt „üzletfelei” eszén. A hírszerzés megfinanszírozta harmincezer nyugatnémet márkával a Griff Kiadó tulajdonában levő szerzői jogok megvásárlását, azt gondolva, hogy a másik két tulajdonos hasonló tőkerészesedéssel fog beszállni a közös vállalkozásba. Ez azonban elmaradt. „Burford” mindössze saját Mercedes típusú gépkocsiját ajánlotta fel apportként a cég részére, Siklósi pedig a Pallas tulajdonában levő ingatlan egy irodahelyiségét tudta be részesedés gyanánt, vagyis készpénz egyáltalán nem került a kiadó kasszájába.

Siklósi alternatív módokon igyekezett megszervezni a létrejövő cég működésének alapjait. Még 1988 őszén megkaparintotta az Interedition számára az összes idegen nyelven megjelenő magyar újság terjesztésének a jogát, valamint bankgaranciát kért és kapott a Magyar Nemzeti Banktól és a CIB-től egy svájci banktól igényelt hitelhez. Az alpesi ország pénzintézete évi 4–5%-os kamatra egymillió dollár kölcsönt nyújtott „Burford” közbenjárásával a Pallas részére, amelyet azután jelentős haszonnal továbbadtak a Magyar Nemzeti Banknak. Az MNB népgazdasági hasznosítás céljára fordította a felkínált összeget, évi 6–7%-os kamattal „hálálva meg” a tranzakciót, a kamatkülönbözet pedig a Griff Kontinent pénzügyi alapját képezte. Szintén a kiadó stabilitását volt hivatva szolgálni a TDK hazai kizárólagos forgalmazásának megszerzése. Ez ügyben tárgyalásba kezdtek a III/II-8. Osztállyal, amely – többek között – a nemzetközi kereskedelemben részt vállaló állami vállalatok és a tudományos-műszaki területek elhárítással kapcsolatos irányítását végezte. Az együttműködő partner a Skála World Trade lett, amelynek igazgatójával, Gacsályi Tamással kötöttek megállapodást. Az iratok szerint Gacsályi Dalmady külön kérésére került bele a polipként terjeszkedő „üzletbe”, de azt, hogy érdekelt volt-e Dalmady egyéb tevékenységeiben, nem tudjuk a fellelhető dokumentumokból megállapítani. Az együttműködés arról szólt, hogy a TDK csak Molnár Jánoson keresztül szállította volna a termékeit Magyarországra, ahol pedig a terjesztés kizárólagos jogát a Skála nyerte volna el. Azt már nem tudjuk, hogy a kizárólagos képviseletről szóló szerződés létrejött-e, vagy sem.

A bukás

Időközben az előző részben ismertetett „Kolter”-ügy utáni nyomozás egyre bizonytalanabbá tette Dalmady helyzetét a hírszerzésnél. Ennek ellenére 1989 első hónapjaiban még ő vezette a rábízott akciókat, de felettesei már szemmel tartották minden lépését. Igyekezett a Siklósival fenntartott kapcsolatát biztosabb alapokra helyezni azáltal, hogy mindketten kérelmezték a hírszerzés vezetőjénél, Bogye Jánosnál Dalmady kinevezését Siklósi helyettesének a Griff Kontinentnél. A Belügyminisztérium operatív érdekeire hivatkoztak, de feltehetően csak a saját üzelmeiket szerették volna belügyi segítséggel megtámogatni, méghozzá úgy, hogy Dalmadyn kívül senki se láthasson bele a tényleges tevékenységeikbe. Később, amikor Dalmadyt 1989 márciusában felfüggesztették, és ügyében megkezdték a vizsgálatot, azzal magyarázta ismerőseinek és „üzletfeleinek” az ellene megindított eljárást, hogy mindez egy taktikai trükk a szerv részéről, hogy „megtisztulva” vehesse át az igazgatói kinevezését.

A Dalmadyhoz köthető ügyletek olyan mértékben hatalmasodtak el 1989 elejére, hogy a Belügyminisztérium képtelen volt a szellemet visszaszorítani a palackba. Pénz hiányában a Griff Kontinent Kiadó gyakorlatilag működésképtelen volt. Molnár és Siklósi egyre gyakrabban követelték a hírszerzéstől, hogy további anyagi támogatást nyújtson a közös vállalkozásnak. „Burford” beadott tőkerészesedésként emlegette még a becsempészett szervizállomást is, amelyet az iratok szerint a Siklósi család üzemeltetett. Dalmady főnöke, Szűcs Gábor alezredes, felismerve a vállalkozás kilátástalanságát és a partnerek ellenőrizhetetlen lépéseit, május közepén javasolta, hogy azonnal szálljanak ki a közös üzletből addig, amíg csak a befizetett harmincezer márkát veszítik az akcióval és nem többet. Kiszállni azonban már nem lehetett.

Vezető kép: A Haza Szolgálatáért Érdemérem a Magyar Népköztársaság egyik állami kitüntetése volt, a Fegyveres Testületek tagjai részére. Az érdemrendeket a belügyminiszter javaslatára a Minisztertanács előterjesztése útján az Elnöki Tanács adományozta.